Videó

Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Petrozsényi Nagy Pál: Petrozsényi Gyémántok (1. rész)

 

Hallott valaki Petrozsényról? Nem? Ott fekszik valahol a Déli-Kárpátok között a Keleti-Zsil mentén. Kis bányászváros 53.000 körüli lakossal, melynek csak 11% magyar, a többi román, kis mértékben cigány és egyéb származású. Ebben a füstös, komor városban töltöttem gyermekkorom legboldogabb s egyben legboldogtalanabb éveit. Kissé sablonosan fogalmazva, itt voltam először szerelmes, nyiladozott az eszem, és tanultam meg, hol a helyem a világban.

Szülők, nagyszülők, testvérek. A legtöbben tisztelik, szeretik egymást. De hogy a mi családunk is szerette, abban már csöppet sem vagyok bizonyos.

– Lefeküdni! Szarinkó, mars az ágyadba!

– De édesanyám, ugye, megint mesél? – magáztam az anyámat, ahogy Kajántón[1] és sok más faluban szokták akkoriban.

– Ha azonnal lefekszel, elmondom a…

Azonnal betotyogtam az ágyamba, és szájtátva hallgattam A három kismalac, A púpos lovaska, Az égig érő fa és hasonló meséket. A mese után, de gyakran közben is viszonylag gyorsan elaludtam. Hanem most sehogy sem jött álom a szememre. Petrozsényra gondoltam, és bizony el-elsírtam magamat, ugyanis nemrég látogattuk meg a nagymamát, és még frissen élt bennem a Calea Romană utcai lakóház emléke.

– Még visszamegyünk oda, ne félj! Addig is ne nyekeregj itt, ha lehet! – idegeskedett anyám.

Egyébként Petrozsényben lakott Albi bátyám is, akit a nagyanyám, apám tiltakozása ellenére, hozott el a falunkból. Anyám hagyta, nem mert szembeszállni vele, így Albiból bizony petrozsényi lakos lett. Szegény apám majd beleőrült bújába, s néhány év múlva maga is elköltözött a községből. Csak egy kicsit messzibb, ahova, Adyt idézve: Nem ér föl már szitkozódás, piszok. Magyarán meghalt, béke poraira!

Ekkor kerültünk s ezúttal végleg a városba. És lám, milyen az ember, még ha olyan kicsi is, mint amilyen én voltam! Alig múlt el pár esztendő, máris Kajántóért potyogtak a könnyeim. Persze nem ok nélkül, később, remélem, meg is értik, miért.

Nagyanyám tágas, kilenc helyiségből álló házban éldegélt egy nevesincs hegy lábánál. Négyben laktunk mi öten, a többit bérbe adta. Hogy milyen volt a „najma”? Alacsony, hófehér hajú özvegy, szeme kék, orra kissé vastag. Folyton tett-vett, rendelkezett, és… kiabált. Mint úri szabó félig-meddig maga is úriasszonynak számított, és jólesően nyugtázta, ha doamnănak, cucoanănak, azaz nagyságos asszonynak nevezik. Albikát imádta, annál kevésbé az apánkat. Szerinte túl különleges volt, akinek nincs ki mind a négy kereke.

– Hidd el, lányom, ez az igazság – bizonygatta unós-untalanul anyámnak. – Egyfolytában Istenről és a lélekről beszél, és észre sem veszi, hogy kilyukadt a zoknija. Nézd meg a kabátját! Kopott, régi zakó, nadrágja kifényesedett és már-már olyan vékony, mintha pókhálóból lenne. Ha úriember az ilyen, én kocsis vagyok – bújt ki nagyanyámból a szabó és a nyárspolgár, aki sohasem tudta lenyelni, hogy pont egy ilyen gyagyáshoz ment férjhez a leánya.

– De hát ez a hivatása – védte meg félénken az anyám. – Kiről beszéljen egy lelkész, ha nem Istenről? Ami pedig az öltönyét illeti, miért nem csinálsz neki te egyet, méghozzá olyat, ami neked is imponál?

– Csinálhatok, de attól még ugyanolyan tulok marad, mint amilyennek megismertük.

Ez volt a nagyanyám. De nem bánt kesztyűs kézzel velünk sem. Főként, ha dühbe gurult, ami nála elég könnyen ment.

– Hol a piszkafa? – kapta fel ilyenkor a tűzpiszkálót, és vérbe forgó szemekkel kezdett kergetni.

Többnyire engem, de néha Albit is, aztán, ha elkapott… Na, arról jobb, ha nem is mesélek. Hanem a várost kedveltem. Legalábbis az elején. Itt már nem volt annyi por és sár, mint Kajánton. Igaz, volt helyette füst, de azt észre sem vettem akkortájt. Tetszettek a boltok és az a sok-sok ház, girbegurba utca, köröskörül erdők, hegyek, a magasban apró csillék suhantak. Ezekben szállították a szenet, vagy, ahogy ott mondták, a Petrozsényi-medence fekete gyémántját. De láttam bennük olykor embert is, bányászokat, akikkel együtt néztem le – képzeletemben – az irdatlan magasból. A város háromszintű lakóegységre különült. Legfelső szintjén nyúlt el a Kálvária, legalul a Kolónia, közöttük pedig a központ. Itt sorakoztak a boltok, irodák, iskolák, mozik, sőt, még színháza is volt a városnak. A lakosság zöme bányász. Hogy milyen nehéz egy bányász munkája, általában közismert, de azt már viszonylag kevesen tudják, hogy a bányászok, legalábbis Zsil-völgyében, mindig kiváltságos kasztot alkottak, és aki velük packázott, a „gyémántok” biztonságát tette kockára (mint pl. 1929-ben és 1977-ben az emlékezetes bányászlázadások idején), így nemcsak békén hagyták, de támogatták is ezt a réteget. A román állam biztosította számukra a tisztességes fizetést, ingyen lakást, villanyt, és persze szenet. A várost ellátta áruval, élelemmel, aztán, hogy a szórakozásból se maradjanak ki, építtetett egy futballstadiont, néhány mozit, kultúrházat… Panem et cirsenses: kenyeret és cirkuszi játékokat. Cserébe dübörgött a gazdaság, mi több, még egy kis szívességre is sor került, amikor 1990-ben a bukaresti diákok a Nemzeti Megmentési Front politikája ellen tüntettek. Capitala e în pericol!: veszélyben a főváros! – jelentette ki akkor Iliescu államfő, és a Zsil-völgyi bányászokhoz apellált. Erre 40 000, fütykössel, csákánnyal felfegyverkezett bányász özönlötte el Bukarest utcáit, hogy helyreállítsák a nyugalmat.

Groteszk, nem? De még mielőtt ebből bárki bármilyen következtetést levonna, ugorjunk vissza történetünk elejére! Tehát… Hol is hagytuk abba? Megvan: a nagyanyám piszkafájánál! Ehhez soroljuk a tisztelt najma apját is, aki viszont a nadrágszíjat részesítette előnybe. Elég volt egy nem, egy pisszenés, azzal már nyúlt is az övéhez.

– Majd megtanítalak én kesztyűbe dudálni.

Minél jobban sírtam, annál keményebben lazsnakolt.

– Davaj[2], sírjál még! – keverte beszédébe az orosz szavakat, melyek a hadifogsága idején ragadtak rá a ruszkikról. – Maladec![3]

– Miért veritek? Nem lehetne szép szóval? Nem rossz gyerek ez, csak egy kicsit önfejű – protestált anyám a maga módján szelíden, amitől a najma még jobban begurult.

– Ez a baj! De majd kiverjük mi belőle. Igaz-e, édesapám?

Dédnagyapám, piros arcú, szálas öregember, rábólintott.

– Én biztos ki, de ha a lányod folyton megvédi, nehéz lesz kiverni belőle az ördögöt.

Erre már édesanyám is felszisszent.

– Eredj játszani, Palika!

Erre szokták mondani: nicht vor dem Kind, azaz ne a gyerek előtt, bár ez nem sokat jelentett, mert a nagyanyám akkora hangon vitázott, hogy a másik szobában is meg lehetett érteni. Így állt mellém az anyám. Szép szóval, fegyelmezetten, talán… hm, túlságosan is fegyelmezetten, mert még egyszer sem fordult elő, hogy közénk is állt volna. De a najmának ez is túl sok volt.

– Csalódtam benned, Margit – fakadt ki keserűen egyszer. – Mégis mit gondolsz, mit akarunk csinálni mi a fiaddal? Nem öljük meg, ne félj! Sem őt, sem Albit, csak embert faragunk belőlük. Ez olyan nagy bűn?

– Gyerekek, menjetek szépen játszani!

– Maradjanak csak, nagy fiúk már ezek. Hadd tanulják meg végre, hogy kell viselkedni a „najmánál”.

– Én is? – kérdezte ártatlanul Albi.

– Nem, te jó fiú vagy – simogatta meg a najma. – Nem mindig, de általában illemtudó.

Bátyám hálásan simult hozzá, és megcsókolta a kezét.

– Jól van, ne hízelegj! – rántotta el a kezét nagyanyánk. – Látjátok, ilyen egy jól nevelt fiúcska. De ha én nem vagyok, ma ő sem különb ennél a… parasztnál.

Mármint én, a faluból jött fatuskó, Albika meg az úri gyerek, akit zárdában taníttatott a nagyanyja, bocsánat, nagyanyánk, meg zongorázni, meg tánciskolában és persze németül: küss die Hand, bitte schön, auf Wiedersehen!

– Köszönöm, hálás is vagyok érte, azért időnként Palinak is vehetnél valamit: cipőt, inget, effélét, hiszen ő is az unokád, vagy neki nem dukál?

– Dehogynem, csak hát miből, édes leányom? Az én férjem is meghalt, a fizetés meg soványka. Majd megkapja Albi kinőtt ruháit, így csinálják ezt máshol is. Ami pedig a játékait illeti, nos, majd felváltva játszanak velük a gyerekek. Ismered Albikát! Ő olyan jó testvér, az ingét is odaadná, ha elkérik.

– Melyiket? – érdeklődött az aranyszívű jó testvér. – A pirosat nem adom, és a ródlit sem – fancsalódott el fokozatosan.

No comment, megjegyzés mellőzve. Jancsi. Ő volt a hármunk közül a középső. Már nem emlékszem pontosan, talán tízéves koromban került a városba. Mezőcsávásról, ahol az apai nagyapám lakott és gazdálkodott. Ajaj, jól ki volt ez fundálva! Albi Petrozsényban, Jancsi Csáváson, én meg az anyámmal, csakhogy könnyebb legyen szegénynek. Hogy ki döntött így, nem tudom, de ha arra gondolok, hogy másutt is éltek szegények, öt-, sőt, többgyermekes családok, mégsem váltak külön, együtt sírtak és nevettek, szóval, ha erre gondolok, nyomban megsavanyodnak bennem az emlékek. De térjünk vissza az öreghez, aki Csáváson gazdálkodott mindaddig, amíg a hatalom ki nem kiáltotta kuláknak.

– Bánom is én, köpök az egész rendszerre! – intézte el a dolgot egy kézlegyintéssel a vén székely; csak akkor ijedt meg komolyan, amikor elkezdték begyűjteni a tehetősebb gazdákat.

Erre feleségét, Jancsit otthagyva, elbujdosott a faluból. Ekkor került Jancsika Petrozsényba a najmához. Hány éves is lehettem: tíz, tizenegy? Addig nem láttam. Jancsi volt hármunk közt a legmagasabb, sovány, de keménykötésű fiúcska. Tartottam is tőle, megvallom, amikor a virtus egymás ellen fordított. Albitól nem féltem. Ő már alacsonyabb volt, kövérkés és pisze, szeme kék, mint az anyámé. Mármost hárman voltunk legények: Albi, Jancsi meg én, akikkel egyre nehezebben bírt a cucoana, mert azért Albi sem viselkedett mindig példásan, s bár nagymama kedvelte, saját méltóságát mégiscsak előbbre tartotta. A dédnagyapánk dettó, így hol ez, hol az kergetett meg bennünket. Volt az udvarunkon egy szeneskamra. Legtöbbször ennek a padlásán húztuk meg magunkat, valahányszor az öreghölgy kiűzött a házából. Vágtunk belé ablakot, leterítettük szőnyeggel, s hogy este is lássunk, felvittünk egy petróleumlámpát is. Nappal még megjárta, de éjjel, különösen ősz felé ugyancsak vacogtunk a hidegtől. Édesanyánk szegény diplomatikusan hallgatott, keményebben fogalmazva lapított, vagy, ha nem, elég jól titkolta, mert ritkán láttuk szembeszállni az ősökkel. Néha kihozott nekünk egy kis kenyeret, tejet, szalonnát, de azt is suttyomban, nehogy valamelyik öreg meglássa.

– Kérjetek bocsánatot a nagymamátoktól! – ajánlgatta jóhiszeműen.

Albi még hajlott rá, mi, azaz Jancsi meg én, hallani sem akartunk a dologról.

– Majd, ha fagy, és hó lesz nagy. Inkább világgá megyek, világgá –jelentette ki Jancsi önérzetesen, és tovább cidrizett a padláson, sőt éhezett, amikor az anyánk is megfeledkezett (?) rólunk időnként. – Menjünk dolgozni a városba! – találta gyorsan fel magát. – Most hozzák ki a fát, szenet, csak be kell hordani.

De vállaltunk ásást is, kigyomláltuk a kerteket, és egy otthonról csent talicskán haza rabáztuk[4] az utasok poggyászát. Egyébként mindegyikünknek megvolt a maga profilja. Míg Jancsi a tekepályán állítgatta a bábokat, Albi meg én inkább a szenet hordtuk be a talicskán. Nehéz munka volt nagyon, de megérte, mert még zsebpénzre is futotta. Néha ládákat ácsoltunk, vagy, isten bocsássa meg a vétkünket, gyümölcsöt loptunk a kertekből, és eladtuk őket a piacon. Csupán a cipőpucolás nem jutott eszünkbe. Feltehetőleg azért, mert Petrozsényban senkit érdekelt a cipője. Ha piszkos, sáros volt, hát sáros volt. Sokan még meg sem törölték, ergo cipőtisztítóra sem volt szükségük.

 


[1] Község Romániában (Chinteni), a Kis-Szamos mellékvölgyében, Kolozsvártól É-ra.

 

[2] Gyerünk, rajta! (or.)

 

[3] Derék, nagyszerű! (or.)

 

[4] A roabă (talicska) szóból.

  
  
 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.