Próza

Kerekecske, gombocska, ott gurul a konzervdoboz.
A tányért elmostam, a lábast hagyom, nincs most kedvem vesződni vele. Beleteszem a tésztaszűrőt, mehet az egész a mosogatóba. Közben leverem a paradicsomkonzerv kiürült dobozát. Gurul, rálépek, kihajítom. Jöhet a sör.

Két, emeletes épület áll szorosan egymás mellett, gazos telken, törmelékhegyekkel és lomokkal körülvéve. Kinyitom a balkonajtót, az előbb a konyha ablakát is kitártam, hagy csapja ki a huzat a fokhagyma szagát. Eloltom a villanyt, és kilépek a kis erkélyre, az ósdi nyugágyon a csíkos vászon megreccsen, ahogy belé telepszem. Magam mellé teszem a hamutartót meg a cigarettás dobozt, rá az öngyújtót. Egyszerre próbáltam kicipelni mindent, az egyik sör lepottyan, hangos csattanással esik a kopott járólapra.
Kerekecske, gombocska, ott gurul a sörös doboz.

Megütöttem egy embert. Régebben se fordult elő túl gyakran és mindig azt reméltem, ha megöregszem, egyáltalán nem történik velem ilyesmi. Békés természetű vagyok, a vitákat se szeretem, ha hangosabb szóváltásba botlom nem vagyok rest átmenni az utca másik oldalára. Ha nézeteltérésem támad valakivel inkább kidumálom magam, igazat adok az illetőnek, előfordul, hogy fejet hajtok vagy meghívom egy pohár italra. A diplomáciai csatornák közül még ez válik be a legjobban.

Ha kíváncsi vagy rá, de csak akkor, ha tényleg az vagy, mert ha nem, inkább szólj és akkor nem tépem itt a pofámat hiába, lenyomjuk ezt a sört és húzok a halál hajára, az asszony így is kitért már a hitéből.

Na figyelj! A gengszterváltás évében érettségiztem, a fater úszott az örömben, levitt a Kozmához, akkor még megvolt az a kis csehó a Kőris utca sarkán, mit mondjak, dicsőségesen beseggeltünk.  Anyám vagy ötször megnézett bennünket, amikor az öreg Koltai hazatámogatott, mert nem hitte el, hogy azt látja, amit lát.
Csóró fater azt hitte, megyek vele a gyárba,  leteszem a különbözeti vizsgát és aztán elvégzem a technikus képzőt, minden oké, művezető lesz a fiából. Kurva nagyot csalódott, ami azt illeti. Júniusban kaptam kézhez az érettségi bizonyítványt, egy hónap múlva nem hogy gyár, de még munka sem volt, nem nekem, - nekem semmi -, de a faternak se.

Mentek a legények összekapaszkodva valami nyolcan - tízen az utca széltében, mert a gyalogjárón aligha fértek volna el. Arcuk kivörösödött, homlokukon csillogott a verejték, és a kis falu zengett a nótázásuktól.
„Kelj fel betyár ne aluggyál!
Éjfélt ütött az óra…”
Ércesen, hangosan recsegtették a frissen tanul, alföldi betyárnótát. Felvidéki fülük most szokott hozzá az idegen dallamhoz, szívük most érzett rá a dal tartalmára.
Amerre mentek, a házakban összenéztek, megcsóválták a fejüket. Mégis csak virágvasárnap…
Néhol felháborodtak talán, igaz, jobbára az asszonyok. A férfiak megértőbbeknek mutatkoztak: – A Teplánszky fiú, meg a barátja.

A hagyományos lámpaizzó fénye meleg, barátságos. Az energiatakarékosé hideg, fehér. Halotti maszkká változnak tőle az árnyékok, éles szegletek lesznek a barátságos zugokból. Mély és sötét ráncok a bőr finom redőiből a szemzugokban, az ajak mellett a nevetőránc visszataszítóan elfeketül.
Károly átnyúl az asztal felett, megfogja Klári kezét.
– Ne törődj vele, majd megszokjuk.
– Hidegnek, piszkosnak érzek tőle mindent.
– De keveset fogyaszt.

Szemerkél a sűrű, apró szemű, hideg eső. Még ebéd után kezdett rá, elmosva a járda szélére kotort, városi levegőtől megfeketedett hó utolsó csíkjait. Megtisztul a város, most egy ideig csillog, kopottságát elrejti az ünnep.
Ahogy lement a nap, a sötét meghozta a ködöt is. Ne valami vastag, áthatolhatatlan, sűrű fehérségre gondolj, ami betakarja a gödröket és elrontja az úton lévők kedvét. Nem, ez csak afféle városi köd, ami inkább hangulatossá, kicsit titkossá teszi az estét, sárga udvart vonva a himbálódzó utcai lámpák köré, megtörve a fényeket. Hol összetorlódik kicsit, hol meg elillan, és sejtelmes hangokkal tölti meg a szűk, sötét, józsefvárosi utcákat. Az emberek kinéznek az ablakokon, a fejüket csóválják és örülnek, hogy odabenn vannak, jó melegben. Szájukban a vacsora megelőlegezett jó ízeivel otthagyják az ablakokat, és a konyha irányába kezdenek szimatolni. Esetleg bort töltenek, vagy valami más italt, kinél mi járja ilyenkor. Sokat számít persze az is, ki, mit engedhet meg magának. A gyerekek játszanak vagy rendetlenkednek, lopják a cukrot a fákról vagy eltörnek ezt-azt, ahogy az karácsony-esteken szokás náluk.

Úgy képzelem, az ősznek száraz, barna és ráncos a keze. Olyan kis repedésekkel, mint a hársfák törzsén, kérgén. (Neked is feltűnt, hogy egyik-másik fának szinte bőre van?) Botorság, tudom, hiszen kérge van, de ezzel nem foglalkozom, mert akkor odajutok, hogy igyunk még egy kávét és hagyjuk az egészet a fenébe, végtére is micsoda gondolat ez? Keze, az ősznek?
De én valahogy gyerekkorom óta így érzem, ráncos, és száraz, és barna.
Milyen lehet az érintése? Na, látod, ez az, amit gyerekkoromban nem tudtam elképzelni. Egy kölyök, emberpalánta, csak a nyár kezének érintését érezheti, legfeljebb még a tavaszét. Már persze az anyai kéz simogatásán túl.
Ide sorolandó még az apai – sőt, atyai – kéz érintése, természetesen, csak ha érintésnek értelmezzük a nyakleveseket és egyéb fizikai ráhatásokat, amelyeket az atya szinte napi rendszerességgel oszt ki fajfenntartása vásott gyümölcsének. (Jó, persze, tudom én, azért az atya is szereti az ő magzatját, rajong érte természetesen, de az atya nem csak olvasta, értelmezte is a Bibliát, abban meg ott áll:
– „A büntetésnek pálcáját meg ne fékezzétek!”)
Én bizony nem bántam volna, ha apám nem ennyire tájékozott a klérus dolgaiban, és főként, ha erről nem világosítja fel anyámat is.

Áll az ablaknál, bámulja a szakadó esőben ázó úttestet. A szemközti ház faláról a cseppek leverik a vakolatot, piszkos-sárga csíkban folyik a víz a megsüppedt gyalogjárón keresztül a kanális felé.
– Micsoda ótvar. Bádogváros…  - motyogja maga elé.
Megborzong, becsukja az ablakot, orrát szúrja a függöny áporodott füstszaga. Hét végén mosni kell.
Háta mögött csosszanó zaj, Magda jön a fürdőszobából, papucsa megcsúszott a konyha kövén, még nedves a kő, nemrég mostak fel. Megáll a háta mögött, átöleli.
– Gyere feküdjünk le. Fáradt lehetsz.
Nem szól, bólint. Fáradt. Az biztos.
Magda csípője lágyan hullámzik, nyaka tövén, a válla felett a finom bőr enyhén szantál illatú. Hamar ellobban a vágy, összebújnak, egymásba fészkelnek. Fázó madarak összekucorodva.

Az utca népe

(írta: Tolvaj Zoltán)

    Nem tudom merről jövök, csak a fényszögek bizonyosak, a küklopszi derű, a delfinalakú motorcsónak a Margit híd alatt, a házfalakra sprézett tört spanyol feliratok, ez a retardált közöny az esőerdei indiánarcokon. Farzsebemben Frazer Aranyága portugál kötésben és a teljes idegsejt-tan. Kevés hetéra kószál az utcán, néhány ismeretlen alkesz, idebent a szabadság féltömény fuvalmai, ahogy a meteorraj-szerű idő lestrapált elmém graduális gönceit semmivé fakítja. Plútói göreb, mondhatnám, ha napok óta le nem váltott zoknijaim ellenére sem éreznék atavisztikus ingereket Frank Zappa kakofóniáihoz méltó kísérőként, szatyornyi söreimmel beállítani derűs szórólapkihordó cimborám üdülőjébe.

 
Egyszer sétálgattam a nyolcadik kerületben. Csak úgy, szinte céltalanul. Aztán váratlanul hasra estem. Amikor  magamhoz tértem, nem volt körülöttem senki.  Megvolt a pénztárcám is. Döbbenten ugyan, de tovább mentem. Jobbra néztem, ott egy ház volt. Balra néztem, ott is egy ház volt. Szinte el se hittem, hogy ez a nyolcadik kerület. Házak minden felé. Én meg csak sétálgatok itt, mintha nem lenne jobb dolgom egy másik kerületben. Például.

Az idős bácsi felkelt, felöltözött, megkente kicsit a nyakát a pacsulival, amit még a fiától kapott Karácsonyra. Kivett a harmadnapos kenyérmaradékból két szeletet, jó vastagon megkente margarinnal, hogy ne legyen olyan száraz, kolbászt aprított közéjük, egy alig használt szalvétába becsomagolta, betette a kabátzsebébe, és elindult dolgozni.

A férfi mosolyogva ébredt fel. Kimászott az ágyból, felvette puha köntösét, a gázrezsón meggyújtotta a cigarettáját, és miközben ízlelgette a füstöt és jókedvűn dalolt, feltett egy kanna teavizet forrni. Ludmillára gondolt. Ma végre kinyírja azt a büdös kurvát.

Egy idős néni lép be a hentesüzletbe, a kerekes bevásárlótáska nagyot csattan a metlakin, ahogy áthúzza a küszöbön. A kapkodó eladó szinte rá se néz, de ezért igyekszik kedves hangon üdvözölni.
- Szervusz drágám! – szól a néni – Abból a kacsacombból kérnék kettő nagyobbat.
- Nem lesz az magának kicsit drága? – kérdez vissza a hentes.
- Nem nekem lesz, drágám, a fiam jön át látogatni az ünnepek alatt. Neki akarom megsütni.
A hentes kiveszi a combokat, leméri, szoroz a számológépen: 775 forint.
- Egy ötszázas lesz, ha nem lesz más.

Munkából hazafelé tart az örök gyerek, gyalogol a villamostól hazáig, és közben azon gondolkodik, hogy mennyire unatkozik. Ha most otthon lenne, éppen valami filmet nézne, vagy játszana a számítógépen, vagy bármi mást csinálna. Most viszont minden tevékenysége abból áll, hogy egyik lábát a másik után teszi le a földre, de mást nem tehet, mert mielőtt bármelyiket tehetné az előbbiek közül, haza kellene érnie.

A férfi álmosan betotyog a konyhába, kivesz a szekrényből egy csészét, és teát tölt magának. Zavartan néz körül, majd kiordít a nappaliba.

– Vettél?

– Mit? – kérdez vissza kiabálva a felesége.

– Olyan izét.

– Mizét?

– Ami ebbe kell.

– Mibe?

– Gyere már!

Hej, kutya sors, te szeszélyes, gunyoros, csupán rajtad áll, hova pottyantod fiaid, s mivé teszed őket, így van ez jól, ki merne rajtad számon kérni logikát. Zavaros, változatos, sokszínű ez a mi nagy színházunk, beletörődött éhenkórász vagy elégedetlen módosként is tévelyeghetünk porondján, fájdalmunk és örömünk, bánatunk és közönyünk szőtte cifra ködmönünkben, de hát ebben rejlik egész létünk lényege. Engem épp nem kímélt ez a csélcsap végzet, amiért is hálával tartozom neki, mert oda helyezett, ahol ritka érdekes színjátéknak lehettem főhőse.

Lehet, hogy a hajnali utazás hangulata szüli a periférikus ideákat? Lehet, hogy a zaklatott álom zilálta gondolatok tömegét a zötyögő villamos rázza helyre? Lehet, hogy a külváros impressziói ébresztettek rá, hogy csupán ideiglenes vendég vagyok ezen a bolygón? És nem csak ezen a bolygón, hanem ennél a vállalatnál, a Soroksári úton?

–Szoktál emlékezni „arra”
–Gyakran. A tények és déjá vu bűös mezsgyéjén vált alkotóelemmé bennem. Az a frakcionálóvá átalakított ódon szövödeépület, mint külön világ a peremvárosi diszharmóniában, félhomályos csarnokával, benyíló, szürkefalú termeivel, vacogó hűösségével és kísértő melegségével maga volt a testet öltött anakronizmus, melyen át tovább teremtőnek a meg sem történtek is.

Joe olyan fura egy figura volt, de olyan…  Ha el tudnám ezt nektek mondani, Isten bizony… Szavak… Mindig csak azok az átkozott szavak! Ha zenész lennék, ha tudnék harmonikázni vagy ilyesmi… De nem tudok…
Így csak ez maradt, és Nektek meg kell hallgatnotok az ő történetét. Hogy nem érdekel? Hogy szartok bele az egészbe? Hogy sokkal jobb leszbi shaw-k vannak, meg Való Világ, meg ilyesmi? Hogy inkább nézitek a tévét? Hát tessék csak! Bámuljátok napestig, én nem bánom. Olyan történetet, mint Joe-é, olyat sehol nem találtok még egyet! Sehol a világon, ezt én garantálom Nektek.

 
A hullák már régen nem úszkáltak a Tiszában, mikor Schwartz Jakab jobban lett. Visszatért az étvágya, meglepődve észlelte, hogy fehér paplanos ágyban fekszik, és mindenki nagyon kedves hozzá, s a házigazdája, a kövér szegedi molnár, akit Lőw Emmánuelnak hívtak, elmagyarázta neki, miszerint most ő Szilasi Jenő, nem, nem Schwartz Jakab, tessék elfelejteni ezt a nevet, és segédként dolgozik nála ősz óta, ahogy visszatért az olasz frontról, ezt kell mondani, ha valaki kérdi. Emmánuel úr persze, nem tagadja le, hogy ő maga szintén zsidó, de őt már régóta ismerik a városban, s mivel nem csak őröl, hanem két kis péksége és egy cukrászdája is van a belvárosban, s a tiszt urak tőle szoktak mákos kiflit, lekváros és túrós batyut, meg különféle pogácsákat és palacsintákat rendelni. De a segéd urat eddig nem látták a tiszt urak legényei, akiket el szoktak küldeni a ropogósra sült és kemence illatú gyönyörűségekért, ezért kell azt mondani, hogy a Szilasi Jenő egy nagy málé, csak a garatra tud önteni, a malomban tüsténkedni, ezért nem találkoztak vele a városban, a sütőkemencéknél, vagy a boltokban. Maguk a tisztek ritkán szoktak kivetődni ide a tápéi malomba, csupán csak akkor, ha frissen fogott harcsára vagy pontyra fájdul meg a foguk. Úgy tartják, jobb az ízűk idefönt, mint Szeged alatt, addigra belevizelnek a folyóba a népek.