Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Cselenyák Imre: Így van ez jól

 

Hej, kutya sors, te szeszélyes, gunyoros, csupán rajtad áll, hova pottyantod fiaid, s mivé teszed őket, így van ez jól, ki merne rajtad számon kérni logikát. Zavaros, változatos, sokszínű ez a mi nagy színházunk, beletörődött éhenkórász vagy elégedetlen módosként is tévelyeghetünk porondján, fájdalmunk és örömünk, bánatunk és közönyünk szőtte cifra ködmönünkben, de hát ebben rejlik egész létünk lényege. Engem épp nem kímélt ez a csélcsap végzet, amiért is hálával tartozom neki, mert oda helyezett, ahol ritka érdekes színjátéknak lehettem főhőse. Noha tizenhét esztendős félárva koromban mit sem tudtam még az efféle sorsbéli kegyekről, azóta már átestem a szemléletváltozáson. Akkortájt bizony még másképpen éltem meg azt a feledhetetlen foghúzást, amit ma már férfiasságom próbatételeként, felnőtté avanzsálásom magasztos pillanataként jegyeztem be tudatom aranyveretes emlékkönyvébe. No de nézzük sorba.
Egy borongós, de száraz tavaszi nap délelőttjén, még valamikor a hetvenes évek táján elszántan baktattam szülőfalum főutcáján, mégpedig a Körzeti Orvosi Rendelő felé. Elszántságom oka nem volt más, mint kegyetlenül hasogató zápfogamra kimondott ítéletem: nincs mese, most már ki kell húzatni! Hetek óta szenvedtem ezzel az átkozott rágószervvel, a kollégiumban is pokollá tette jó néhány éjszakámat, se a demalgon, se az algopyrin nem segített, nagypapa adta meg hozzá a végső szót: a hideg vasfogó már ennek a gyógyszere, fiam! Nekivágtam hát, eltökélten, lendületesen, ahogy  kell, csak minél előbb vége legyen ennek a szenvedésnek. Jó, jó, mentem, de hogyan? - tehetné föl a kérdést cinikusan mostani énem. Az még hagyján, hogy tizenhét évesen nem voltam valami jelentős alakja a társadalomnak - megjegyzem, ma sem -, de mozgásom, habitusom, fizimiskám fokozatosan lejjebb osztályozták személyiségem. Nem látszottam egyébnek, mint egy csenevész, hitványan öltözött, görbe tartású, pállott szájú, csapzott sörényű süvölvénynek, akire ránézni is szánalmas. Egy tovaimbolygó kísértet, egy elfojtott sóhajtás, egy koncentrált kíngóc a falucska álmos délelőttjén.
Teremtett lélek sem tartózkodott a rendelő várótermében. Helyet foglaltam, szorgalmasan köhécselve - hadd hallják odabent, hogy megjöttem -, és három perc sem telt bele, az asszisztensnő kikukkantott.
 -  Jó napot kívánok! - köszöntöttem, ahogyan egy öntudatos emtéháshoz illik.
A nő behúzta a fejét, az ajtót azonban rosszul csukta vissza, így fültanúja lettem az orvossal való szóváltásának.
 -  Jött valaki.
 -  Ki a fasz!
 -  Nem ismerem.
 -  Jöjjön be, bődült el a férfihang, amely minden kétséget kizáróan nekem szólt.
Szempillantás alatt a rendelőben volta, Hatalmas István súlyos szigora előtt. Hangos köszönésemet - nagymama szerint a doktor urakat jó előre és hangosan kell üdvözölni - követően nyomban közöltem jövetelem célját, eleve kizárva minden egyéb eshetőséget.
 -  Foghúzásra jöttem, doktor úr!
Tekintélyt parancsoló szakállas képe örök talány a számomra: ha rám nézett, olyasféle megtiszteltetésben részeltettem, mint amit egy magamfajta pór lélek érez, ha az önkényúr pillantásra méltatja, csakhogy abban nehezen igazodtam el, hogy megkínzatás vagy kegyelem vár reám. Az „önkényúr” titulus korántsem túlzás, hisz Hatalmas István a környék leggazdagabb ura , akinek volt mit aprítania a tejbe, olyan csudaautókon közlekedett, amilyeneket én, sutyerák, még álmomban sem láttam, azótán meg földjei és lovai, juhnyája legelészett a környék rétjein.  A paraszolvencia nála állampolgári, vagy ha jobban tetszik páciensi kötelesség volt, kezdetben csak ötszázért, aztán idővel az inflációt követve ezerért írta ki a kátai embereket betegeit betegállományba.   Természetesen a valódi beteget is. Annyit azonban mindjárt megsejtettem, hogy most semmi kedve velem bajlódni.
 -  Neve? - csendült hamisan az asszisztensnő hangja.
Mondanám, de az orvos megelőzött.
 -  Nem kell! Kotorjon át oda - Rábökött egy nyitott ajtóra.
Szellős helyiségbe kerültem, mindössze egy böhömnagy fogorvosi szék állt középütt. Széles ablakon ömlött be a csöndes unalom, az üvegen át a görög katolikus templom oldalsó falát láttam.
 -  Az istenit, még nem ült le?! - dörrent rám a doktor, akit tétovaságom bőszíteni kezdett, hiszen tenné már a dolgát, ha nem gatyáznék. Neki is gyürkőzött, szőrös, izmos alkarjával most inkább mészárosnak tűnt.
Gyorsan belevágtam magam a fogorvosi székbe: Isten őrizz, hogy magamra haragítsam ezt a nagy férfiút!
 -  Melyik az?
 -  Hátul a bal alsó.
 -  Tátsa ki a száját!
Megtettem. Fölém hajolt, egy krómcsillogású, formás kis fogóval benyúlt a pofazacskómba - csak nem fog mindenféle fölösleges szerszámmal vesződni - és elsőre rákoppintott a fájósra.
 -  Ez az?
 -  Egeh.
Hatalmas István ekkor kiordított az asszisztensnőnek.
 -  Jöjjön már, fogja le!
Baljós előérzetem támadt. Mi lesz az érzéstelenítéssel? Kívánságomat gyámoltalanul szavakba is öntöttem.
 -  Injekcióval szeretném.
A doktor szakálla mintha elekrosztatikus jelenségen ment volna keresztül, szinte villództak a szőrszálai.
 -  Nem kívánságműsorban vagyunk!
S fogóját beleakasztotta legnagyobb zápfogamba, egy tekerés jobbra, másik csavarás balra, nekiveselkedett és kitépte tövestől. Majd’ elhúzott székestől, asszisztensnőstől - Teremtőm, micsoda erő! Mintha a nyakszirtemből tépett volna ki egy borzalmas darabot: az őrületes traumától egy pillanatra elködösült előttem a valóság.
 -  Kész, mehet! - hallottam mindjárt a türelmetlen sürgetést.
Minden erőmet összeszedve talpra álltam - azért én se vagyok akárki! - és elindultam a kijárat felé. Közben megéreztem a számban a vér sós ízét, s úgy gondoltam, nincs ez így rendjén. Visszafordultam, kérdő tekintetem Hatalmas Istvánra rebbentve. A nagy férfiú, látván értetlenségem, kissé megtaszított, jelezvén, menjek már a fészkes fenébe. Erre föl az asszisztensnőre néztem segélykérőn - jaj olyan kis mulya tudtam akkoriban lenni - hátha kapok tőle egy darabka tampont a foghíjamba. Ám a nő eltűnt egy paraván mögött, talán kezet mosni igyekezett. Végre elővettem jobbik eszemet és bemutattam jólneveltségem.
 -  Köszönöm. Vipont latas… - Többet nem bírtam kibökni, mert a szám megtelt vérrel.
Most aztán már rohantam kifelé, noszogatni se kellett. Az udvaron sugárban tódult ki belőlem a véres nyál. De mégis, hová gondolok én? Mire föl dobna oda egy fehérköpenyes egy drága tampont egy jelentéktelen figurának? Az is röstellnivaló, hogy összeköpködtem a körzeti rendelő takaros udvarát. Még jó, hogy a doktor nem jött utánam, biztos leverte volna a derekamat.
Ekképp támolyogtam haza: öt lépés, egy véres köpés, hat lépés, véres köpés, hét lépés…
Ismerős cigánycsalád került az utamba. Hökkent képükről ítélve elég siralmas látványt nyújthattam.
 -  Dik, mamám, ez vírt hány!
Mire hazaértem, jártányi erőm is alig volt, talán a vérveszteségtől, talán a drasztikus beavatkozástól. Az ambuláns ellátást nagypapa fejezte be pálinkás gézzel.
Nos, így történt, s bármennyire megalázónak véltem akkoriban ezt a bánásmódot, ma úgy értékelem, sokkal több hasznom származott belőle, mint károm. Egész életfilozófiám alapja lett ez az eset, amely halálomig ellát kérdésekkel. Ámbár abban azért mindig reménykedtem, hogy majdan egy egészséges társadalom törvényszerűen kiveti magából az efféle illetőket. És ismét tévedtem.
A nyolcvanas évek vége felé, mikoron arcunkra pirította lelkesültségünket a változás szele, hittem, hogy lapátra kerülnek a rendszer bárói, a korrupt vezetők, a kompromittálódott kis és nagy vitézek meg a Hatalmas Istvánféle önkényurak. Elképedve láttam azonban, hogy a Kádár-rendszerben megtollasodott doki ugyanabban a reformpártban hallatja a hangját, amellyel én is szimpatizáltam. S mit ad Isten, elindult az országos választásokon és - Uram segíts! - 1990-ben parlamenti képviselővé választották! Megjegyzem: nem csinált az a nagy férfiú négy évig az égadta világon semmit abban a szörnyű nagy házban.
Ennek a pártnak a belépési nyilatkozata azóta is az íróasztalomban hever kitöltetlenül. Őrzöm, mint becses ereklyét, amely mindig arra emlékeztet, így van ez jól, szórakozz csak velünk sors, te ebadta, ízesítsd dévajságoddal unalmas világunkat, mily botorság volna számon kérni rajtad logikát. Óh, mennyivel nemesb megalázottnak lenni, mint megalázónak.
Ő tehetős - egyesek szerint dúsgazdag - , országgyűlési képviselőségig vitte, s nyilván szerfölött elégedett. Én talán ember lettem.


             

         

  
  
 

Cselenyák Imre (Nyírkáta 1957. január 1.) elbeszélő, regényíró, zenész, dalszövegíró, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.