Keresés a honlapon:

Farkas Molnár Péter: Bádognovella

 

 

Áll az ablaknál, bámulja a szakadó esőben ázó úttestet. A szemközti ház faláról a cseppek leverik a vakolatot, piszkos-sárga csíkban folyik a víz a megsüppedt gyalogjárón keresztül a kanális felé.
– Micsoda ótvar. Bádogváros…  - motyogja maga elé.
Megborzong, becsukja az ablakot, orrát szúrja a függöny áporodott füstszaga. Hét végén mosni kell.
Háta mögött csosszanó zaj, Magda jön a fürdőszobából, papucsa megcsúszott a konyha kövén, még nedves a kő, nemrég mostak fel. Megáll a háta mögött, átöleli.
– Gyere feküdjünk le. Fáradt lehetsz.
Nem szól, bólint. Fáradt. Az biztos.
Magda csípője lágyan hullámzik, nyaka tövén, a válla felett a finom bőr enyhén szantál illatú. Hamar ellobban a vágy, összebújnak, egymásba fészkelnek. Fázó madarak összekucorodva.

Felriad, ki kellene mennie de nem mozdul. Nem akarja felébreszteni Magdát. Éjjel áthűlt a szoba, a hideg, majdnem nyirkos padlóra gondol és összerázkódik. Mennyi lehet az idő? Az ablakra néz, odakint fagyos, szürke derengés. Nemsokára kelni kell, addig kibírja. Az idő lassan telik, elbóbiskol. Az asszony egyenletes szuszogása megszakad, rekedt sóhajjal fordul, kinyitja a szemét és felül. A haja kócos.
– Mennyi az idő?
– Nem tudom.
Magda hirtelen átlendül felette, csusszan a papucs, csukódik a fürdőszoba ajtaja. Feljebb csúszik, hátát a párnának támasztja, vállát süti a hideg fal. Összeszorítja a fogát. Neki is sürgős lenne…
Öt óra, Magda felkapja a kabátját és rohan, visszaint az ajtóból, kopog a cipő, visszhangot ver a sötét kapubolt alatt, még halk koppantás az ablakon, visszaint, Magdán már rajta a kabát, azt mindig menet közben rángatja magára a járdán, siet, jön a busz, muszáj elérni.

A szerző cigarettáért nyúl, rágyújt és megissza az estéről maradt kávét hidegen, cukor nélkül. Friss kávét tesz fel, enyhül a fejgörcs, forgatja a fejét, hallgatja, ahogy roppannak a meszes csigolyák. A kávé elkészül, ebbe már cukor is kerül, forró, édes. Nyúl a cigarettás dobozért aztán elkáromkodja magát. Elindul a sarki kis boltba, papucsban, pólóra rántott dzsekiben.
Tíz perc múlva kitárja az ablakot, visszatelepszik az asztalhoz és újra megnyitja a Bádognovella című mappát. Reggel van, hétfő, háromnegyed hat.

Kikecmereg a meleg ágyból, borzongva megy a fürdőszobába. Utána leül a konyhaasztalhoz, talpát papucson keresztül is égette a hideg kő. Várja, hogy lefőjön a kávé, közben arra gondol, jobban tenné, ha visszafeküdne és kialudná magát. Úgysincs semmi dolga, fontos legalább is. Csörren a telefon, erőszakosan, a hangtól megrándul a keze. Arra gondol, talán Magda felejtett itthon valamit, néha előfordul, olyankor felöltözik és az asszony után viszi amit kér, megy a belvárosba, Magda munkahelyére.
Nézi  a kijelzőn a nevet – Doki, ez is mi a fenét akar tőle ilyenkor – jó reggelt, mondjad Dokikám!
– Felébresztettelek?
– Nem, már fenn vagyok egy ideje.
– Miért kelsz hajnalban, te ráérnél aludni.
– Biztos így van, nem tudom miért kelek korán…
– Beszorultam, ha van kedved segíthetnél.
– Mit csinálunk?
– Van egy kis tetőfedés, pár négyzetméter, kis földmunka, aztán ami jön.
– Rendben, szívesen.
– Fél óra múlva ott vagyok, nyolcszázat tudok adni egy órára, jó az?
– Persze.
Magdát hívja, szól neki hogy dolga van, nem tudja mikor végez, vásárolni se tud majd. Magda megnyugtatja, nem gond, majd ő hazafelé. Nevetős a hangja, örül, hogy az embere dolgozik, ha csak pár napot is.
Kinyitja a szekrényt, válogat – alsónadrág, zokni, póló, rövid és hosszú ujjú, vékony ezer éves gyapjú pulóver, vastag pamutpulóver, az se mai darab, végül a melles nadrág. A kisvakondra gondol, elneveti magát.
Negyedóra múlva beül Doki mellé, kezet fognak, Doki indít.
– Várj, nem hoztam kesztyűt!
– Pedig kellene, hideg van, sok a cserép és vágni is kell.
Fékeznek, kerreg az öreg, félig szétrohadt, mustár-sárga Wartburg.
– Hova is megyünk?
– Piliscsévre. Fél óra.
Meleg van a kocsiban és áporodott füstszag, meg olaj- és szerszámillat. Némi friss fenyő, hátul méretre vágott lécek vannak kisebb kötegben, annak a szagát is érzi. Doki a benzinkútnál lassít.
– Tolunk egy kávét?
– Toljunk.
Régi szertartás, több mint húsz éve ismerik egymást, sokat dolgoztak együtt. Megy a pulthoz, hosszú kávé két tejszínnel, presszókávé nagy pohárba, sok hideg tejjel. Doki közben cigarettát vesz mindkettőjüknek. Ülnek és nézik egymást a hideg, kemény neonfényben.
– Nem fiatalodsz.
– Te sem.
– Nem. De én legalább szépülök.
– Folyamatosan. Hülye!
– Jó, te se vagy ronda.
Röhögnek, ez fontos, segít kibírni, elviselni, túlélni.
Doki fizet, beülnek az autóba, csepereg az eső, nem foglalkoznak vele. Milyen idő legyen november elején? Kiérnek a városból, Solymárnál elcsendesednek, nézik a dombokat meg az erdőt. Minden vizes, van némi köd, de jön föl a nap.
– Szép.
– Szép.
Valamikor mindketten kertes házat terveztek. Doki ma Lőrincen lakik, ő meg a Józsefvárosban. Átmenetileg. Minden nem sikerülhet. Néha meg semmi sem sikerül. „Egyszer elindulunk lefelé, mer’ előttünk a lejtő…” Azon meg nincs megállás. Vagy ha van is, hát ismét csak átmenetileg. Mert ha állsz is, a csúszás azért folyamatos. Az öreg Kósa jut eszébe, a régi fegyvergyári szaki. Ő mondta reggelente:  – Ilyen az élet elvtárskáim! Egyszer lent, egyszer még lejjebb.
Nem engedi mélyre merülni magát. Jó a kedve, pár napnyi elfoglaltsága lett váratlanul és az jó. Nem telnek a napok hiába, nem érzi feleslegesnek magát. Ha tíz napot dolgozik, keres hatvannégyezer forintot.

– Magda? - A kérdés visszarántja, ott ül a koszos, ziháló tüdővel küszködő autóban. Kicsit megnyitja az ablakot, a huzat köd- és erdő-, meg esőszagot vág az arcába.
– Dolgozik. Holt fáradt.
– Ki nem az?
Ezen eltöpreng. Tényleg: mindenki fáradt? Vagy csak…
Magda. Hattól nyolcig takarít, aztán rohan, kilenctől ötig könyvel. Újra rohan, hattól nyolcig takarít, ebbe már besegít ő is, kilencre otthon vannak. Hétvégén nagytakarítást vállalnak, általában festés utánit. Ősz végétől ilyen nincs már, de jönnek az ünnepek. Meló, alvás, meló, alvás. Zombi-lét.
– Látótávolságon belül mindenki fáradt.
Messzebbre meg nem nézünk. Már nagyon régóta nem. Passzív rezisztencia. Ki kíváncsi a világ összes nyomorúságára?
Lassan autóznak keresztül a falun, kis bolt, kiflit meg tejet vesz.
– Felvágott?
– Kösz Doki, majd holnaptól.
– Tényleg nem?
Tényleg nem kér. Estig simán kihúzza, holnap meg a mai keresményéből már ellátja magát. Doki csóválja a fejét, megvonják kicsit a vállukat. Büszkeség – ennyi maradt. Nem sok, de mégis - valami. Értik mindketten, nincs miről beszélni. Minek?
Doki még bóklászik a polcok közt, amikor előkerül vigyorog, fejével a pult felé int. A pult mögött szűk, fehér köpenyben festett szőke nő, hatalmas mellek, széles csípő. Őt bámulja. Tipikus mosónőarc, egészséges, mélyen ülő malacszemek. Magda mosolyára gondol.
Döcög a Wartburg a kövezetlen, faluszéli utcán, balra mező, jobbra három új ház, egy félig kész. Lassítanak, bekanyarodnak a kitárt kapun, megállnak a tűzpiros Alfa mellett. Biztos a tulajé. Reccsen a kiszolgált kézifék. Oldalt, a fedett kocsibeálló mellett, két raklapnyi rozsdabarna betoncserép. Szép munka lesz behordani és feladogatni a tetőre. Kikászálódnak, kiszedik hátulról a szerszámokat, a termoszt vigyázva, óvatosan. A lécköteg a fal mellé kerül az eresz alá. Hideg van, megborzong, mindegy, ha elkezdi behurcolni a cserepet, még izzadni is fog. Doki vigyorogva túr a zsebében, négy répát húz elő, kettőt a markába nyom és a fejével int valahova, a kerítésen túlra.
– A lovaknak. - Kimennek az utcára, sétálnak, aztán átlépnek az árkon. Deszkakerítés mögött lovak rágják a lehullott leveleket és a félig kiszáradt füvet. Jöttükre felnéznek, alma nagyságú, fekete szemük csupa értelem.  Lassan a kerítéshez lépdelnek, figyelnek.
Félbetöri az egyik répát, a darabot a tenyerére teszi és a fekete ló felé nyújtja. Érzi a puha száj csiklandozó érintését. Az állat rág, közben a fejét emeli, bólogat. Átnyúl a kerítésen és megvakargatja a kemény homlokot, az izmos nyakat.

A szerző rágyújt és maga elé bámul, a gomolygó füstbe. A termelőszövetkezetre gondol és a magyar fakókra Balatonszentgyörgyön. A fehér lipicaiakra Szilvásváradon. Aztán Jásdra, a kis bakonyi falura, meg arra, mikor járt arra utoljára. Elnyomja a körmére égett cigarettavéget és tovább kopogtatja a billentyűket.

– Jó reggelt Dezső!
A kapu előtt fehér furgon, alacsony, hasas férfi áll mellette. Kezet ráznak, bemutatkoznak.
– Mikor végeztek? - kérdi Dezső. – Tizenegyre megvagyunk.
Az eső újra rákezdi, Doki mászik a tetőre, Dezső folytatja a pakolászást, ő a cserép halomhoz megy és felemeli az első köteget. Mellére igazítja, aztán elindul be, az udvarra. Szuszog, a lába megremeg, amikor előrehajolva megszabadul a nem kis tehertől. Fordul, megy a következő kötegért. Lassan, kiszámított tempóban mozog, igyekszik takarékoskodni az erejével. Cipel, hajol, letesz, kijön. Emel, cipel, hajol letesz. Nem számolja a fordulókat, minek? A kinti rakat fogy, a benti növekszik. Fél óra alatt végez. Megáll, kicsit liheg. Melege van. Kibújik a sokzsebes, fekete mellényből, a cigarettát a nadrágja zsebébe teszi. Egy szálat kivesz, meggyújtja. Pihen. Vajon hány házat épített, hány falhoz hordta a téglát? Hány ablakot, ajtót illesztett a helyére? Hány köbméter földet mozgatott ásóval, lapáttal, mennyit lazított fel csákánnyal? Mindig bírta a terhelést, az ereje mindig arra volt elég, amire kellett. Most megizzadt, liheg és zsibbad a tenyere. Undorodva nézi ujjai közt a csikket aztán elpöccinti a legközelebbi tócsába. Hallja, ahogy sercenve kialszik, nézi, amint gyűrűzik a víz.
Adogatja a cserepeket, fel a tetőre, amit kell levesz. Előszedi a szerszámos ládából a vágókorongot, felfogatja a helyére, gézmaszkot köt az orra elé és vág a jelölések mentén. A cserép átforrósodik, száll a szürke, vastag por, a korong szikrázik, a csikorgó zajtól cseng a füle. A cserepek fogynak, a felhők felszakadtak, kisüt a gyenge, tél eleji nap. Dolgoznak.
Adogatja a cserepeket, amikor az utolsót is Doki markába nyomja, felmászik a létrán. A hajolgatástól húzódik kicsit a dereka. Mérőszalagot akaszt a derékszíjára, kalapácsot fog. Mindennek helye és ideje, sajátos, átlátható logikája, sorrendje van. Lassan ráérez a régi, megszokott mozdulatokra. Cserepet illeszt a helyére, szöget dug a furatba, beveri. Helyére kerül a kúpcserepek alá való barna fólia. Megállnak, összenéznek, Doki lemászik, irányít – hol melyik cserepet, merre igazítsa. Amikor elkészül, óvatosan feláll, körülnéz. Alatta a falu, körben a Pilis hegyei. Az egyik ló hempereg a száraz, csomós fűben. Hirtelen felkapja a fejét. Gyanta és forrasztóón szagát érzi. Reszelő és lemez zörög. Aztán a fakalapács tompa hangját hallja. Kilép a tető szélére, alatta megcsillan a fényes horganylemez.

– Nem volna egyszerűbb műanyagból? - A kérdésre a hasas férfi felpillant. Gondolkodik, aztán leteszi a szerszámot, megdörzsöli az állát, végül rágyújt.
– De. Egyszerűbb volna. Az ereszcsatornát méterre veszem, azt összeduggatni, forrasztani és felszerelni, ahhoz nem kell szakember. Szóval lehetne műanyag is. De sarokcsúcsokat nem készítenek műanyagból. Ahhoz szabásminta kell, sablont vágni kell, aztán összeforrasztani kell. - Elhallgat, fújja a füstöt.
– A bádog nehéz, nem is olyan időtálló, mint a műanyag. Szakértelmet kíván és időt. Drága is, egyszóval korszerűtlen, idejét múlt anyag. De mégis használják, valahogy nem akar kimenni a divatból. Mert az emberek megszokták. Ismerik. Látod, itt ez az új ház, műanyag ablakkal, ajtóval. Mediterrán tetővel, betoncseréppel. A tulaj mégis sarokcsúcsokat csináltat velem. - Elhallgat, néz maga elé.
– Inaskoromban még szélkakast is tanultam. Rég volt, még hatvanhatban.
A nap süt, az idő melegszik, Doki vastag gégecső-tekercset hoz a vállán.
– Ahol a zsineggel kijelöltem, egy ásónyomnyi árkot kell ásni. Én felrakom addig a hiányzó dryvit hálót, aztán bekötjük a térvilágítást. Mára ennyit terveztem.

A kifeszített zsinór mellett döfködi az ásóval a földet két párhuzamos vonalban, a ház falán lévő kapcsolószekrénytől a kerítésig, aztán ásni kezd. Egy ásónyi mélyen, egy ásónyi szélességben. Nem gondolkodik, nem nézi mennyit haladt és mennyi van hátra, tapasztalatból tudja, ha erre figyel, reménytelenül soknak látja a hátralévő munkát. Letámasztja az ásó hegyét, bal talppal rálép, hajol, kiemeli a földet. A talaj kemény, száraz és tömör, néhol kavicsos, ilyenkor az ásó éle megcsikordul. Lép, hajol, kiemel, lép, hajol, kiemel. Konok egyhangúsággal dolgozik. Lassan égni kezd a válla, a lába remeg, a dereka szaggat, ahogy egyre jobban elmerevedik. Végül nem bírja tovább, kifullad, megáll. Megtörli a homlokát. Talán hat métert haladt. Rágyújt, szája sarkába biggyeszti a cigarettát és ás tovább. Az ásót egyre nehezebbnek, a földet egyre keményebbnek érzi. Sajog a térde, ég a combja és a válla, szakad róla a víz. Nem áll meg, tudja, hogy itt a holtpont, ha ezen átlendül, már könnyebb lesz. A lovakra gondol, ahogy a répát rágták, a nagymellű nőre a pult mögött, aztán Magdára, a nyári melegre és a sétákra a ligetben, a szigeten. Aztán arra, hogy ismét letelt egy óra, már háromezer kétszáz forintot keresett. Eléri a kerítést, kis földbe vert cölöp jelzi a lámpatest leendő helyét. Megtörölközik és nekikezd az újabb ároknak. Ha ezt az órát végigássa, már négyezer.
Tompán, távolról szól a déli harangszó, valahonnan lentről a faluból, amikor jöttek, nem látta a templomot. Dél van, de nem érez éhséget csak fájdalmat. Ás és ás, monoton tempóban, megállás nélkül. Minden taposás, hajlás, erőlködés egy-egy forint, egy csomag kávé, egy doboz cigaretta, egy kifizetett számla. Zúg a feje, fülében lüktet a vér, de nem áll meg. Már nem ás, már nem munkát végez. Már pénzt keres. Egyik ezrest a másik után. Még és még, újra és újra. Aztán elkezd költeni. Kidobja a kimoshatatlanná zsírosodott konyharuhákat és újakat vesz. Új cipőt is, mert a nyakán a tél és a könnyű, nyári cipőt is kidobhatja, három éves, még egy szezont nem bír ki. Aztán kabátot, mert a vékony dzseki megkopott és egyébként se télre való. Arra gondol, milyen volt, amikor nem ő várta az estét és a napi bért, mert ő osztotta ki az emberek pénzét a nap végén. Amikor árajánlatot készített cserépcipelés helyett, a szerszámokat nem koptatta, hanem vásárolta, és otthon ebédelt, nem az eresz alatt állva a szemerkélő esőben.
Végez az utolsó árokkal is, az ásót visszaviszi a helyére, a többi szerszám mellé. Áll, és nézi az apró földkupacokat. Alig tartja meg a lába. Doki kezét érzi a vállán: – Gyere, igyunk egy kávét, aztán lemegyünk a boltba cigarettáért.
A kávé termoszízű, de jó meleg. Fújják a füstöt és hallgatnak. Összepakolnak maguk után, beülnek a rozzant Wartburgba és legurulnak a faluba. Amikor megállnak a bolt előtt, alig bír kikászálódni az ülésből. A nagymellű nő most is megbámulja, mosolyog rá, kelleti magát. Ő most is Magdára gondol. A mosolyára.

Mire visszaérnek, az ég beborul megint. Feltámad a szél, lehűl a levegő. Méretre vágják a vezetékeket, gégecsőbe húzzák, a helyükre kötik, aztán lefektetik az árkokba. Lassan betemetik mindet, csak a kábelvégek állnak ki a száraz fűből, mint vézna, színes, vékony gallyak. Fázik, magára húzza ismét a sokzsebes mellényt, begombolkozik. Keveset beszélnek, Doki se mai gyerek, elfárad ő is. Mire végeznek elered az eső. Pakolnak, korán sötétedik. A kapuból visszanéz. Csillog az új tető, hideg esőszagot hoz a szél a Pilisből. Beülnek az autóba, és ahogy a kocsi átmelegszik, már jókedvűek. A tízes úton sűrű a forgalom, lassan haladnak. Az órájára néz. Negyed hét múlt.
Megállnak a benzinkútnál, Doki tankol, ő bemegy – hosszú kávé két tejszínnel, presszókávé nagy pohárba, sok hideg tejjel. Ülnek, beszélgetnek, csak úgy, a semmiről. Doki kiszámolja a pénzét, ő megköszöni, elteszi.
– Hol tegyelek ki?
– Ott a sarkon jó lesz.
Kezet fognak, kiszáll, a térde merev egy kicsit. Átvág a vizes úttesten, rágyújt, kissé hátradőlve igyekszik kilazítani a derekát. Elsétál a téren túl a kis kínai kifőzdéhez. Aztán felhívja Magdát, szól neki, hogy ne vásároljon, ő elintézett mindent.
Magda hazaér majd, összeölelkeznek. A leves forró lesz és csípős, a rizs és a tészta meleg és jó ízű. Jó lesz majd állni a forró zuhany alatt és hallgatni a vízcseppek sistergését. Rágyújt majd és megáll az ablaknál, később az asszony átöleli hátulról és ágyba bújnak. Magda csípője lágyan hullámzik, a bőre finom és enyhén szantál illatú. Aztán, ha ellobbant a vágy, összebújnak, egymásba fészkelnek. Pár napig úgy élnek majd, mint ha rendben volna minden.

A szerző hátradől, rágyújt. Kimegy, kávét hoz magának és lassan, figyelmesen átolvassa amit írt. Sokáig bámulja a monitort, végül a telefonjáért nyúl és billentyűz, aztán amikor a hívott fél felveszi, köszön: – Szevasz Doki. Nincs valami melód?

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-05-29 14:18:36

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.