Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Petrozsényi Nagy Pál: Petrozsényi Gyémántok (2. rész)

 

Iskola. Természetesen magyar iskolába írattak. Az első négy osztályt kitűnővel végeztem egy apácazárdából átalakított suliban. Szerettem tanulni, főként anyámnál, aki ugyanott tanított, ahol én birkóztam a betűkkel. Egy évig jártam nála, és, esküszöm, én voltam akkor a kisherceg. Miközben otthon meg sem mertem mukkanni, az osztályban, gyakran tanítás közben is, szabadon járhattam-kelhettem, anélkül, hogy anyám megrovott volna emiatt. Kereste is a kedvem mindenki. Később, ötödiktől kezdve, annál kevésbé, nemkülönben a tanárok, akik, isten tudja, mi okból, nem igen szívleltek.

Dédnagyapám 1953-ban költözött el az élők sorából. Ugyanabban az évben, mint Sztálin, mindnyájunk Nagy Apja. Két diktátor egyszerre! Bő aratás volt, annyi szent! De még mielőtt elhunyt volna, elvittek hozzá a kórházba.

– Búcsúzz el, és kérj bocsánatot tőle, mert halálán van – súgta nagyanyám a fülembe.

Az öreg idegenül nézett ránk. Talán meg sem ismert bennünket. Borzalmasan lefogyott, és már nem volt egy lába sem. Le kellett vágni tövestől egy üszkösödő seb miatt.

– Natata, kérlek, ne halj meg! – zokogtam rémülten.

– Jaj, a lábam, istenem, úgy fájnak a lábaim! – jajdult fel hirtelen, s gyötrődve tapogatta a bepólyált csonkokat.

Sehogy sem értettem, melyik lába fájhat úgy, amikor nincs is lába szegénynek.

– Kérlek, bocsáss meg, amiért annyiszor felbosszantottunk!

– Gyere! Később újra benézünk.

De már akkor agonizált. Kemény és nyakas öregember volt, nem adta fel egykönnyen, így két napig is eltartott csatája a halállal.

Ezután valahogy rosszabbra fordult az életünk. Nagymama, szakiskola híján, mutyiban maszekolt, anyám éhbérért tanított, ráadásul Albi is beteg lett.

– Nincs itt semmi baj! Csak egy kicsit ideges – becsülte le najma a problémát.

– Lehet, de egyre butul is – próbálta anyám észre téríteni valamiképp. – Nem bírja az iskolát, még németül és zongorázni is elfelejtett.

– Ej, hisz Pali sem sokkal okosabb! Kémiából bukdácsol, a mateket nem érti, hogy a többit ne is említsem. Már az is csoda lesz, ha a kötelező hét osztályt kijárja.

– Majd csak kijárja, és ha továbbra sem fog tanulni, beadom inasnak – állított választás elé tőle szokatlan eréllyel.

Tudomásul vette, hogy nem tanulok, de hogy miért, meg vagyok győződve, hogy nem tudta. De nem is kérdezte: kik a barátaim, melyik lánynak udvarolok, milyen mesterség érdekel… Kivéve egyet: tanulni akarok, vagy dolgozni?

– Dolgozni – feleltem ugyanolyan sommásan, mint ahogy ő kezelte a családot.

Már nem vonzott az iskola, és a tanáraimat is utáltam, mert állandóan zűröztek. Az egyik egész délelőtt üvöltött, a másik a legkisebb vétségért is kukoricára térdepeltetett bennünket, bár a testi fenyítés már akkor is egyértelműen tilos volt. A szülők egy része valahogy mégsem tiltakozott emiatt, sőt, egyik-másik még lovat is adott alájuk.

– Csépelje csak el nyugodtan! Ha már ránk nem hallgat, tanítsák maguk móresre!

– Húzza meg a fülét!

– Adjon neki körmöst, tanár úr! – osztogatták a tippeket, ha a változatosság kedvéért a pedagógusok fordultak hozzájuk tanácsért.

A fizika tanárunk a pajeszünkhöz vonzódott, s bár az ürge alig nőtt nagyobbra egy mákszemnél, fokozatosan kikészítette az osztályát. A pajeszünknél jobban már csak a lányokat komálta, meg is dugott egyet-kettőt közülük, míg le nem leplezték, később a tornatanárt hasonló okokból. Legjobban Bendét, az iskola igazgatóját rühelltem, aki minden szünetben lesben állt, és felírta a rendbontókat egy noteszbe. Csengetés után következett a számadás.

– Torgyán, Preda, Asztalos! – kiáltott ki az igazgatói szoba ablakán. – Ide hozzám, az irodába!

A delikvensek engedelmesen kullogtak be az udvarról. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én sohasem voltam közöttük.

– Sorakozó! Lehajolni! – kapta elő a pálcáját (amiről külön pálcafelelős gondoskodott), azzal, csihi-puhi, sorban elfenekelte a fiúkat.

– Ezt tudod, miért kaptad?

– Nem.

– Te tudod?

– Nem.

– Jó, majd én megmondom. Te verekedtél az udvaron. Te emelgeted a lányok szoknyáit.

Mindent látott, hallott és meg-, illetve feljegyzett. Csak a lányokhoz nem nyúlt, a bányász gyerekekhez is mértékkel, mert ha azok beárulják…

Hetedik után beadtak egy bútorgyárba inasnak.

– Remélem, itt megbecsülöd magadat – reménykedett édesanyám.

Tévedett. Igyekeztem ugyan helytállni, a korai munkakezdés és durva munkatársak azonban még a tanároknál is jobban lelomboztak. Pedig gyermekkorom nagy részét az utcán töltöttem, utcagyerekekkel játszódtam, verekedtem, egyszóval ismertem a Paradicsomon kívüli világot. De itt minden feszesebb volt, fizikailag fárasztó és lélekölően egyhangú. Nagyobbrészt a gépházban dolgoztam. Nyolc órán át nyeltem a fűrészport, szoktattam tenyerem a deszkákhoz, fülemet a lármához. Meg is süketültem vagy két hétre. Néha bedülöngélt a mesterünk, egy kövér, zsíros arcú asztalos, és lepocskondiázta a gépházat.

– Pfuj, micsoda pancserek! Ez maguknak minőség? Nézzék ezeket a deszkákat! Csupa szálka, csupa görcs! Na, mit lebzselnek? Így teljesítik maguk a normát, elvtársak?

Munka után holtfáradtan estem az ágyamba, s már eszembe sem jutott Petőfi, Victor Hugo, Balzac…! Pedig a könyveik ott sorakoztak a polcokon. És verseket sem írtam többé, pedig az iskolában… Iskola! Hol van az már! Foci, barátok, nevetés… Aludjunk, különben nem lesz erőnk dolgozni.

56 őszén bántó recsegésre, ropogásra ébredtem. Nagymama hallgatta a Szabad Európa Rádiót. Épp a Nemzeti dalt szavalták. Utána csend, majd éljenezni kezdtek:

– Éljen a szabadság és a haza! Ruszkik, takarodjatok haza!

– Te jó ég, mi történt? – rohant anyám szívdobogva a najmához.

– Kitört a forradalom Pesten.

Forradalom? Alig hittem a fülemnek, s izgatottan vártam a folytatást. Egyelőre azonban csak a Szabad Európa és Amerika Hangja kommentálta a híreket. Az üzemben hallgattak, ugyanígy az utcán, boltokban, mindenütt. Hihetetlen, ilyen nem létezik! Eddig hol nyeltünk, hol morogtunk, csepültük a kormányt meg a szovjeteket, s most, hogy végre eljött a leszámolás ideje, tétovázunk, hallgatunk – vontam le a következtetést a magam gyermekeszével, újból elővettem Petőfit, s belemélyedtem a 48-ban írt versekbe. Aztán kányec, vége, alig telt el két hét, már be is jelentette Szabad Európa: leverték a forradalmat, megszállták Magyarországot az oroszok. Hát ez hamar ment! Még megköszönték a baráti segítséget, sittre vágtak pár száz „ellenforradalmárt”, azzal tapsolhattunk tovább a mindenkori Kormánynak. Az események nyilván nem zajlottak le ennyire simán, konfiktusmentesen, mint ahogy itt leírom, de hát mit láttam én akkor a világból?

A napjaim ezután még unalmasabban peregtek. Csupán egy tragédia rázott fel egy ködös novemberi délelőtt. Dolgozott az üzemben egy süketnéma asztalos. Csendes, jóképű fiatalember volt, akit sokan kedveltek, de fogyatékossága miatt ki is figuráztak néhányan.

– Mú, mú! – utánozták röhögve, amit ugyan nem hallott, de a szájukról mindig leolvasott.

Egy ideig még elnéztem, mert hát ki vagyok én, hogy ezt megtiltsam? Ha csúfolják, hát csúfolják. Engem is sűrűn megszóltak, amiért nem szoktam szentségelni velük, mint a jégeső. És persze inni sem, vagy a munkásnők fenekét csipkedni, mire kezdtek engem is a pokaiták[1] közé sorolni. Hanem ezen a reggelen – már nem emlékszem, mi okból – ingerlékenyebb voltam, mint egyébként.

– A csudába! Miért heccelik mindig ezt a fiatalembert!

– Mi az, nem tetszik? – hökkent meg az asztalos; nagy, lapátkezű férfi volt, akitől minden inas rettegett. – Csókold meg a valagom!

– Csókolja meg maga! – vágtam vissza merészen. – Nem szégyelli magát, Petruţ úr? Pont rajta demonstrálja, milyen stramm ember?

A süketnéma figyelmeztetően hadonászott.

– No nézd csak a kis szöcskét! – nézett körül az asztalos, s miután senki sem volt a közelben, felemelt ököllel rohant rám.

Le is ütött volna rögtön, ha nem lép közbe a süketnéma.

– Eressz el! – sziszegte eltorzult arccal Petruţ úr. – Ahhoz képest, milyen tökmag vagy, acélból vannak az ujjaid – tapogatta meg a csuklóját, és megszégyenülten eloldalgott. – Még számolunk – fordult vissza az ajtóból. – Egy percig se higgyétek, hogy győztetek. Hohó, Petruţot nem olyan könnyű ám legyőzni!

Eltelt két nap, s már meg is feledkeztem az egészről, amikor velőtrázó sikoly rezzentett fel seprés közben az udvaron.

– Ilie! Belécsúszott a cirkula! Gyorsan! Gyorsan! Hívjátok a mentőket! – kiáltoztak összevissza a társaim.

Beügettem a gépházba, hát a süketnéma sikoltott, illetve már csak pihegett kifordult belekkel egy hatalmas vértócsa közepén.

– Ennek kampec! – sápadozott mellettem Petruţ úr. – Mi a faszamat keresett ez a gépházban, miután annyiszor elmondtam, egy süket maradjon távol a gépektől.

Nem tudom, mit olvasott ki az arcomból, de hogy ideges lett tőlem, azt jól láttam.

– Fel szeretnék mondani az üzemben – jelentettem be otthon az anyámnak, és elmeséltem neki, mi történt.

– Szörnyű! Én megértem, hogy mit érzel, de attól még nem muszáj csapot-papot otthagyni. Már nagyfiú vagy, emellett szegény is. Miből élünk meg, ha csak úgy ukmukfukk felmondasz? – aggályoskodott édesanyám.

– De már nem bírom, és ott van ez a Petruţ úr. Amilyen bosszúálló, még engem is…

Nem folytattam. Minek zaklassam fel olyan gyanúval, amiben tulajdonképp magam sem hiszek igazán.

– Jó, hagyjuk! De mi volna, ha tovább tanulnék? – vetettem fel a kérdést bátortalanul. – Miért legyek én asztalos, ha ügyvéd, orvos, tanító is lehetnék?

– Te? Tanító?

– Vagy tanár. Magyartanár, elvégre szeretek, mindig is szerettem olvasni.

– Ez igaz – töprengett el az anyám. – Próbáljuk ki! Iratkozz be a szerálba[2], vagyis… Nem! Az ősszel már kipróbáltad, amíg rá nem jöttél, hogy… nem bírod. Ezt sem bírod, azt sem bírod. Vajon, mikor nősz már fel, kisfiam!

– Szerál? Azt tényleg nem bírtam. Nappal dolgozni, este tanulni… Nem is értem, mások hogy bírják. Nappali tagozaton persze egész más, ott igen, ott nekem is lenne esélyem.

– Felejtsd el! Asztalos leszel, és kész! – hűtött le kedvetlenül anyám. – Egy évet kihagytál, talán fel sem vennének. Másrészt felvételizni kellene, és az bizony nem könnyű. Szerintem te már a matekrostán kiesnél. Na, ne búsulj! – sajnált meg egyszerre. – Dolgozni nem szégyen, és ha úgy vesszük, a bútorasztalosság kifejezetten jó szakma.

Belenyugodtam, így igaz! Utóbb mégis kiléptem, méghozzá anyám tudtával és beleegyezésével, amikor megmutattam neki, milyen poros a köpetem.

– Ez meg mitől van? – villant fel szemében az ijedtség. – Sok a por a gépházban?

– Tessék?

– Ráadásul nagyothall – dünnyögte, s futott mindjárt a najmához. – Legyen úgy, ahogy óhajtod: felvételizz a lícibe![3] – adta be fanyarul a derekát. – De aztán bizonyíts! – hárította el hálálkodásomat komolyan. – Ha nem igyekszel, még rosszabb helyre kerülhetsz, mint a bútorgyár.

Megfogadtam, hogy tanulok, és, isten látja lelkemet, teljesíteni is akartam, amit ígértem. 32-en voltunk az osztályban, és én felverekedtem magam a középmezőnyig. Kedvenc tantárgyam a magyar nyelv. Poetikát, retorikát, Freudot, Spencer Herbertet és hasonlókat tanulmányoztam. Beiratkoztam az önképzőkörbe, drámát, verseket írtam, és minden szavalóversenyen részt vettem. De volt egy gyöngém: a matematika. Szavamra, nem értettem. Sem az algebrát, sem a mértant, szinte kivert tőlük a veríték! Tőlem pedig a tanárt, egy Majakovszkij-frizurás pedagógust, aki ünnepélyesen ki is jelentette: amíg ő tanít engem matekra, én sohasem lépek felsőbb osztályba.

– Hacsak ki nem veszik a líciből – egyezkedett az anyámmal. – Ez a gyerek született antitalentum. Tőle már az is eredmény, ha megtanulja a szorzótáblát. Talán írassák estibe, ott kisebb teljesítménnyel is beérik.

Bumm, bumm, bumm! – dobogott szívem a torkomban. Már megint ez a história az estivel!

– Látod, megmondtam! Most kereshetünk ismét munkahelyet, te… antitalentum, mert enélkül szóba sem állnak velünk a szerálban.

Egyelőre azért felvettek, azzal a feltétellel, hogy ha találtunk munkát a városban, haladéktalanul csatoljuk a munkahelyi igazolást a kérvényhez. Isten veled önképzőkör, Jolánka, Terike, Gizike! Milyen szerelmes voltam beléjük, és most tőlük is elválok!

lX. osztály. Egész tűrhető! A matektanár toleráns, a többiek barátságosak, és a zömét már a líciből ismertem. Beleértve a Majakovszkij-frizurás mitugrászt, akivel megint összehozott a fátumom. Ezúttal szerencsémre csillagászattant, egyik kedvenc tantárgyamat oktatta. És ebbe már ő sem tudott belekötni. Damoklész kardja azonban továbbra is ott lebegett felettem, amennyiben mindegyre a munkahelyi igazolást sürgették. Oké, keressünk állást, még mielőtt emiatt tanácsolnak el innen is.

– Mivel úgyis imádsz olvasni, jelentkezz valamelyik librǎriaba[4] eladónak – tanácsolta édesanyám. – Ott nincs se por, se lárma, s még olvashatsz is, ha úgy tetszik.

– Ez az! Ezzel kellett volna kezdeni! – csaptam a tippre vidáman, és egyenesen a központi papírboltba siettem. – Bocs, hogy zavarok – szólítottam meg a bozontos, szőrös karú üzletvezetőt. – Nincs szükségük véletlenül segédre?

A boltos jól megnézett magának.

– Hány éves?

– Tizenhét.

– Most éppen szükség van, csak annak meg is kell ám felelni. Iskolai végzettsége?

– Nyolc osztály, de még jelenleg is tanulok. Reáltagozaton, a szerálban – nyugtattam meg a szőrös karút.

– Aha! Aztán hogy áll a számtannal, mert egy boltosnál ez az első, fiatalember.

– Tyűha, erre nem is gondoltam! Jó napot kívánok, és még egyszer elnézést, amiért zavartam.

– Várjon! Az ördögbe is, mitől fél? Számtant mondtam, nem algebrát. Jöjjön vissza délután, hadd próbáljuk ki, hogy számol!

Kipróbálta, megfeleltem, s már színezgetni kezdtem a jövőmet, amikor megéreztem a kezét a sliccemen. Az üzlet zárva, közel, távol senki. Mi ott ültünk egy asztalnál, és egymás szemébe meredtünk.

– Velünk megnyerte a főnyereményt, meglátja. A munka könnyű, a fizetés megjárja, de ha igyekszik, fel is emelhetjük időnként – gombolta ki a nadrágom, mire úgy robbantam ki az üzletből, mintha ágyúból lőttek volna ki.

– Na, hogy sikerült? – kérdezte anyám otthon.

– Sehogy – vörösödtem el, és folytattam a munkahely utáni nyomozást.

Anyámra nem számíthattam, mert ő, miért, miért nem, csak kért, követelt, anélkül hogy egy ujját is megmozgatta volna e célból. Librǎria kipipálva, új célpont a… Bánya? Isten ments! Elég volt a zajból, porból, egy szilikózis[5] meg végképp nem hiányzik. Irodai munka? Érettségi után … esetleg, föltéve, hogy addig nem rúgnak ki az estiből – ténferegtem az utcán napestig.

– Ai noroc! – köszönt rám ekkor egyik nyomdász barátom. – Jó szerencsét! De el vagy kámpicsorodva ilyen verőfényes szép napon!

– Szép, akinek szép. Nekem már csak akkor lesz, ha végre találok valami munkát magamnak.

– Csak ez a baj? Gyere hozzánk, amigo![6] Beszélek a főnökkel, aztán ha felvesznek, akár cikkeket is írhatsz a Steagul Roşuba.[7]

Most áldottam a sorsomat, amiért nem mentem papír- és könyvárusnak, tudniillik a nyomdában dolgozott egyik szerelmem apja is. És nyílván az sem mellékes, hogy ezúttal nemcsak a fióknak, hanem egy igazi hírlapnak írhatok. No, nem verseket, és még csak nem is magyarul, de azért csak újság az.

A mester, igazgató vagy ki lehetett, mézesmázosan fogadott. Miközben beszéltem, összevissza tapicskált: vállon veregetett, megcsipkedte az arcomat…

– Igazán? Nagyszerű! Derék fiú! – dicsérgetett faramucin.

Nagyjából sejtettem, mi következik ezután, és, biztos, ami biztos, kihátráltam a nyomdából. Ilyen nincs! Két buzi egy héten? – hitetlenkedtem magamban, és ezerszer elátkoztam azt az átkozott munkahelyi tanúsítványt. De hát kellett, nagyon kellett, meg a pénz is természetesen. Végül elfogadtam bármit, csakhogy tovább tanulhassak. Voltam kőműves, kubikus, útkarbantartó, szódás, aztán már mindegy volt, mert a következő évben megszüntették az osztályunk.

– Micsoda szemetek! – zörgölődött a nagyanyám. – Legalább ne iskolakezdés után négy hónappal jött volna rájuk a happáré.

– Nem volt ki a létszám – indokolta meg az osztályfőnököm, amikor az anyám, magyarázatot kért tőle emiatt.

– Jó, jó, ezt megértem, hiszen én is pedagógus lennék, kolléga. Azért az sehogy sem humánus, sőt törvénytelen is valahol, hogy beindítanak egy csoportot, aztán sorsára hagyják év közben.

– Pedig ez a törvény, és, akár humánus, akár nem, nekünk be kell tartanunk.

– Kivéve a román szekción. Ott bezzeg nem számít.

– Parancsol?

– Semmi, semmi, nem fontos, csupán azon töprengek, mit csináljak most a fiammal.

– Egyszerű, egyébként már a szülői értekezleten is közöltük, írassák sürgősen román osztályba a gyereket! Ezzel két legyet is ütnek egy csapással: nem vesztenek évet, és megtanulnak végre helyesen románul.

Mit volt mit tenni átugortam a román osztályba. Mivel elég jól beszéltem a nyelvükön, egy percig sem képzeltem, hogy azért még lesznek itt problémák. Egy irodalom vagy történelemórán még elboldogultam valahogy, de már a matek-, fizika- és kémiaórákon csak ültem, füleltem, és nagyokat… hallgattam, ugyanis alig értettem valamit.

– Ebből bukás lesz, és nem is a te hibádból – jósolta meg anyám. – Ez már nem konyhanyelv, s egy évbe is beletelik, amíg elsajátítod az irodalmi stílust is.

– Akkor hagyjátok az egészet a fenébe! – próbált leszerelni bennünket a najma. – Minek neked érettségi? Csak a munkád becsüld meg, de azt aztán nagyon. Hiszen Albi sem tanul, mégis megvan a nélkül.

Már nem emlékszem, kinek az ötlete volt, az enyém vagy édesanyámé, de elhatároztuk, hogy Marosvásárhelyen fogok tovább tanulni. Itt lakott ugyanis az apai nagyapám, aki Csávásról költözött a városba.

– Nagyon szép, hogy rám gondoltatok, de nálunk sajnos nem lakhatsz – jelentette ki kerek perec a volt kulák és néptanító, amikor 1960 telén betoppantam az Eminescu utcai házába. – Eladtam a házat Csáváson. Most már se földem, se házam, csak ez a szoba-konyhás skatulya.

Láttam rajta, hogy begazolt, és nem is ok nélkül, ugyanis hol Albit, hol engem akartak átpasszolni az öregnek.

– Van pénze elég, menjetek csak hozzá! Aztán ha felnevelt, visszajöhettek, ha akartok – érvelt a nagyanyám, s ugyancsak bepörgött, amikor nagyapó rendre visszaküldött bennünket. – Zsugori vénember! De hát mit is várjunk egy olyantól, aki még a saját fiát sem támogatta a teológián. Jó, mi, Csávás első gazdája, mert akkor még az volt, miközben a fia a kolozsvári kocsmákban hegedült.

Igaz volt, nem volt igaz, ezt már aligha fogom megtudni, de ahogy Albival meg velem labdáztak, azt sem igen sorolom legkedvesebb emlékeim közé.

– Furcsa asszony ez a te anyád! – summázta egyszer az öreg is. – Nem vitatom, hogy szegény, keveset keres meg ilyesmi, de egy gyereknek akkor is szülei mellett a helye, a rézangyalát! Neked mi a véleményed, Ilus?

– Ugyanaz – csuklott nagyapó negyedik oldalbordája, egy örökké vigyorgó, madárarcú úrinő, kezünkbe nyomták az útiköltséget, és szerencsés utat, üdvözöljük a nagymamát!

Szóval láttam nagyapón, mennyire begyulladt, ezért sietve közöltem, miszerint én a líceumi internátusra gondoltam.

– Föltéve, ha felvesznek – vakarta meg az orrát bizalmatlanul; nagy uborkaorra volt, fél szemére vak, foga meg egy se, de ez szerintem kizárólag engem zavart, legalábbis eleinte, aztán megszoktam, mert mindent meg lehet szokni.

Nos, tévedett: felvettek volna. Csupán szabad ágy nem akadt a kollégiumban, holott enélkül: szerencsés utat, üdvözöljük a nagymamát!

– Semmi baj, még nincs minden elveszve. A nappali és esti tagozatot kipróbáltad, hadd jöjjön most a levelező! Ott is lehet ám érettségizni, csak akarni kell, akarni – vigasztalt meg anyám, és úgy lőn.

 


[1] Baptisták. (rom.)

 

[2] Esti iskolába. (rom.)

 

[3] Líceumba, azaz gimnáziumba.

 

[4] Könyvesboltba. (rom.)

 

[5] Szilícium-dioxid tartalmú kőzetek porának belélegzése okozta krónikus tüdőbetegség. (lat.-gör.)

 

[6] Barátom. (sp.)

 

[7] Vörös Lobogóba. Egykori petrozsényi román napilap.

 

  
  
 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.