VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Petrozsényi Nagy Pál: Petrozsényi gyémántok (3. rész)
Emlékszem, egyszer – talán 12 éves lehettem – eltévedtünk a Petrozsénytól néhány km-re fekvő híres Boli (betegség)-barlangban. A barlang olyan fél km hosszú, 10 m magas, itt-ott 40 m széles volt középen sebes sodrású patakkal. Éppen a megrongált hídon egyensúlyoztunk, amikor Ghiţă kiejtette kezéből a tintásüvegből eszkabált petróleumlámpánkat. Szerencsére deszkához érkeztünk, amiből egyet sem láttunk eddig, ezért úgy haladtunk, mint a vasúti síneken balanszírozó gyerekek. – Állj! – kiáltott fel ijedten Ghiţă. – Üljünk a deszkára, mert ha innen leesünk, nem tudom, hol fogunk kikötni. – Úristen! Csak nem a föld alatt? – Esetleg. Fogózkodj meg jól, és imádkozz! Odatapadtunk a deszkához, és belemeredtünk a sötétbe. – Remélem, nincs kígyó a patakban – aggodalmaskodtam. A barátom nem válaszolt. – Nem gondolod, hogy tovább kéne menni? – szólaltam meg ismét. – Menjünk! – fogózkodott belém, aztán, biztos, ami biztos, visszatapogatóztunk a deszkához. Teltek a percek. – Most meddig rostokoljunk itt? – Tőlem kérded? – vontam vállat a sötétben. – Anyád tudja, hol vagyunk? – Nem. A tied? – Az enyém sem. – Félsz? – Csak annyira, amennyire egy bányász, ha bennreked a bányában. – Te már jártál így? – Én? Soha. – Akkor honnan tudod, mit érezhet egy bányász ilyenkor? – okoskodtam ostobán. – Hát csak úgy olvastam. De azért el tudom képzelni. – Gyere, próbáljuk meg újra! Lassan, méterről méterre tapogatóztunk előre. Egyszer csak érzem, hogy megcsúszik a kis kopasz. – Vigyázz! – kiáltottam ijedten, de már késő volt. Egymást átölelve zuhantunk a patakba. – Ajutor[1]! Persze senki sem hallotta, a víz meg csak sodort, sodort, de nem be-, hanem kifelé az üregből. Jéggé fagyva, mint két ázott veréb vergődtünk a vízpartra. – Isten uccse, ide se jövök többé! – tettem le a nagyesküt. Olykor iskolásdit és cirkuszosdit játszottunk. Ebbe már valamennyi Ţabrea-testvér beugrott. Punti, a legfiatalabb volt a tanító, az utcáról becsődített barátok, szomszédok pedig a tanulók. Nekem a cirkuszosdi tetszett leginkább. – Tisztelt közönség! Itt látható a világhírű Ţabrea-cirkusz – harsogta Punti egy hordó tetején. – És most bemutatom az artistáinkat. Ţabrea Ghiţă: kutyaidomár, Ţabrea Ilie: labdazsonglőr, Ţabrea Baba: bohóc, Ţabrea Punti: számolóművész, végül, de nem utolsósorban Nándi (ez voltam én) a monte-carlói fesztivál külön díjjal jutalmazott erőművésze. Kérlek, köszöntsétek a tisztelt publikumot! – Éljen! Felzúgott a taps. A gyerekek lelkesen bámultak ránk a körberakott ládák mögül. És megkezdődött az előadás, melynek rendszerint én voltam a főszáma. Tigrisugrás, bukfenc, fejállás, székegyensúlyozás, késdobálás… Akadt abban minden, nem csak erőszám. Legnagyobb sikert a vasgömbökkel arattam, melyekkel Ghiţă célozta meg a homlokom. Én lekaptam a fejem, és felfogtam a gömböket a nyakammal. Szokványos cirkuszi attrakció, egyébként én is tőlük lestem el. Ezután következett a súlyemelés. Ebben már feküdt némi munka, hiszen hónapokig edzettem egy 30-40 kilós csillekerékkel. Ezt emelgettem buzgón, majd hetykén megkérdeztem, ki csinálja utánam. Még pénzt is ígértem, ha felemelik. Persze senki sem emelte, miután én voltam a legerősebb srác a Calea Romană utcában. Mit mondjak? Klassz volt. Hetedik után, Ghiţăt befogta az apja cipésznek, és ezzel elvesztettem egy gyémántot. Azelőtt szinte reggeltől estig együtt játszottunk. Vele jártam fürödni, moziba, náluk rúgtuk a rongylabdát, sőt, olykor ettem is, amikor a najmára rájött a bolondóra. Aztán egyik napról a másikra eltűnt az udvarról. – Ghiţă itthon van? – Igen, lent dolgozik az apjával a pincében. – Ghiţă? – Még mindig a pincében dolgozik. Végül már nem is kerestem. Néha összefutottunk az utcán. Hogy vagy, mit csinálsz, s már mentünk is a dolgunkra. A bátyja, Ilikó ugyanilyen foglalt volt. Ő szobafestőnek tanult egy maszeknál. Összeszorult a szívem, egyedül maradtam. Jancsi mezőgazdasági szakiskolában, Albi varrt. Ja, najma szabót akart belőle faragni. Csak éppen nem igen volt kiből. Egy ideig türelmesen varrt, gépelt, vasalt, aztán csak elege lett az egészből. Földhöz vágta a léniát és felcsapott Petrillán bányásznak. Ekkor kezdtem először érezni, hogy valami visszavonhatatlanul véget ért, valami, amit gyermekkornak nevezünk. Három évvel később új barátokat szereztem, amikor ők is ahhoz a tornászcsapathoz csapódtak, ahol én tornásztam hetedik osztályos koromtól. Flórián, Tisi, Ţintea, Vivi, így hívták a fiúkat, valamennyi magas, izmos fiatalember, kivéve Flórián Teofilt. Ő kifejezetten kicsi volt, 165 centi, 65 kiló és olyan barna bőrű, hogy emiatt (vagy más okból?) Corzicanulnak (Korzikainak) becézték. Mindnyájuk közül vele szimpatizáltam leginkább. Flórián Petrillán lakott és dolgozott. Innen járt be délutánonként a lónyai estibe tanulni, emellett tornászott, fényképezett, rajzolt és rádiókat reparált. – Hogy a csudába bírod szuflával? – ámuldozott Szuhánek bácsi, csapatunk edzője, egy teljesen kopasz, szúrós szemű autószerelő. – Ez van. Egyet-kettőt muszáj, a többit meg szeretem csinálni. Én főleg a munkája felől faggattam. – Ne is kérdezd, öregem! – sötétedett el az arca ilyenkor. – Minden bánya meg van átkozva. Meg az is, aki ott dolgozik – tette hozzá keserűen. – Miért? Nem beszélnél erről kissé bővebben? – Ezek szerint te még nem jártál bányában? – Egyelőre nem volt hozzá szerencsém. – Adja az ég, hogy ezután se legyen, mert amit ott látnál… Legyintett, és másról kezdett beszélni. Tudtam, hogy csak segédmunkás, s mint ilyet sokan „lemosolyogják” (idézet tőle), jócskán kancsal és retteg a szilikózistól. Valószínűleg innen eredt a pesszimizmusa is, s még csak nem is sejtette, milyen óriási a hasonlóság közte és a szén között: mindketten barnák és gyémántok. A szertorna mellett eljártunk Ţinteahoz is… tornászni, aki felszerelt a kertjükben egy nyújtót meg egy trapézt. Jóképű, vállas haver volt Peterle, máskülönben szobafestő és egy motorbicikli büszke tulajdonosa, ami abban az időben minden fiatalt sztárrá avatott. A lányok csodálták, a fiúk irigykedtek rá, köztük Flórián Teofil is. – Nagy dolog! Neki Javaja van, te viszont rajzolsz, méghozzá gyönyörűen – állapítottam meg tárgyilagosan. – Ő leérettségizik, utána megáll, te meg tovább tanulsz, és mérnök leszel, barátom. – Kopogjuk le! Sajnos az érettségi még hátra van, meg a felvételi, ugyebár, amire külön fel kell készülnöm, ugyanis elég gyenge vagyok matekból. Különóra, matektanár, ajaj, mi lesz még itt, mi lesz még! Nem sok optimizmus szorult belé, az bizonyos, így szinte megmagyarázhatatlan, mi hajthatta mégis előre. Budescu Tisi. 186 centi, 88 kiló, görögös orr, alatta vékony bajusz kunkorodott. Apja román, anyja magyar, de csak a román nyelvet ismerte. Viszonylag zűrösen élt munkahelyi, szerelmi és egyéb galibák hálójában vergődve, amikről azonban ritkán szokott beszélni. Nem bízott bennünk, vagy azt hitte, hogy az ő baján csak az isten segíthet? Nem tudtuk, és nem is kérdeztük. Amilyen olyan, mi elfogadtuk ilyennek. Bezzeg a Vivi… ! Az Flórián és Tisi helyett is karattyolt, viccelődött, énekelt. Röviden: fütyölt a világra. És milyen jól tette! Bárcsak én is rájönnék, hogy kell ezt csinálni! Öt legény, öt vetélytárs, mármint a sportban, mert amúgy remekül kijöttünk egymással. A kvintettben Vivi volt a legbénább. Naná, 190 centin felül kissé körülményes a lólengés, kötélen mászni, szaltózni. Esett is az sokszor akkorát, hogy a hasunkat fogtuk nevettünkben. – Köszönöm az elismerést – tápászkodott fel savanyúan, aztán ő nevetett, amikor mi vallottunk kudarcot. Szuhánek bácsi csapatában mi voltunk a nagyászok. A többi épphogy bukdácsolt, ezért az öreg sohasem nevezett be semmiféle csapatversenyre. Így aztán csak edzettünk, edzettünk, de senki sem látta, mit tudunk. – Bosszantó, mi? De hát mit tegyek, ha a hiányzások miatt folyton egy helyben topog ez a csapat? – mentegetődzött az edzőnk. Azért egyszer, egyetlen egyszer mégiscsak alkalmunk nyílt volna fellépni. Mint felvonulók, május elsején. Erre már illett komolyabban is edzeni. Edzettünk is keményen. Kaptunk a szervezőktől öt percet meg egy teherautót Szuhánek úr vállalától. A felvonulás reggelén lekapcsoltuk a kamion három oldalát, felraktunk rá egy korlátot, és irány a dísztribün! A fiúk, mint valami szobrok sorakoztak a szer mellett. Még néhány méter és kezdődhet a parádé. – Tovább! Tovább! – intettek az árgus szemekkel figyelő biztonságiak. – Hogyhogy tovább? Elmarad a bemutató? – idegeskedett Flórián. – Úgy tűnik – válaszolta Szuhánek bácsi. Mint utóbb kiderült, valaki fel akarta robbantani a városi díszemelvényt. – Ki? – remegett meg a hangom. – Mamma mia, ha ez sikerül… – Akkor mélyen tisztelt párt- és néptanácsunkkal együtt repülünk a másvilágra – folytatta ironikusan Tisi. – Körülbelül – bólintott komolyan az öreg. – És tudjátok, mi a legmókásabb az egészben? – Mi? – Hogy Aurel, egy volt tornászom ölte volna meg a csapatot. – La donna è mobile: az asszony ingatag – gyújtott rá Vivi a népszerű slágerre. – Hogy mik vannak! – emlékeztem vissza a csöndes szavú, erőtől duzzadó fiúra. – Aztán mennyit kapott ezért a mókáért? – Húsz évet. Tíz évvel később amnesztiával szabadult. De már rá sem lehetett ismerni. Olyan sovány volt, mint a hét szűk esztendő, összeesett, sántított, még a fogai is kihulltak. (Vagy kiverték?) Miután az ászok közt én voltam a kapitány, a mester egyre győzködött, tanuljak testnevelő tanárnak. – Tanul a búbánat, mellesleg utálom az anatómiát. Én… izé… szívesebben lennék artista. – Szamárság! Nincs is artistaképző iskolánk. De még ha lenne, sem ajánlanék ilyen életcélt, mert az artisták világa nagyon különbözik ám a mienktől. – Képzelem, viszont engem pontosan ez izgat. Edzőnk véleményét osztotta Vaszi, csapatunk sokat próbált veteránja is, aki fiatal korában kötéltáncosként járta az országot. – Nem akarlak lebeszélni a tervedről, de az artistáknak nincs igazi otthonuk. Egész életükben vándorolnak, ezért nem kötődnek semmihez és senkihez. – Igen, tudom, mint az ekhós cigányok. És? Legalább megismerem Athént, Párizst, Rómát, láthatom a piramisokat, megfürdök a Gangeszben… Vajon mit láttam én mostanáig ezekből? – Annyira fontos ez? Nézd ezeket a hegyeket, az égbenyúló ormokat! Itt nincs rohanás, lárma, nem tapossák agyon az emberek… Nem ér ez többet egy büdös metropolisnál? – Nekem nem. – Rendben van, akkor nézzük az érem másik oldalát! – fordított egyet a szón a nyurga villanyszerelő. – Egy cirkuszistának naponta kell edzeni, nehogy kiessen a formából. Felfogtad, naponta, alkohol nuku, cigizni tilos, s miközben hol a csuklója, háta, térde fáj, bármikor kitörheti a nyakát is. Bevallom, meggyőzött. Ezután hetekig nem álmodoztam semmiféle cirkuszról, amíg nem bukkant fel a városban újfent egy társulat. Erre egyből felébredt bennem az ekvilibrista[2], és tovább csiszolgattam… Az álmaim? Igen, akár így is lehetne mondani. Ehhez persze jól jönne egy megbízható partner is, például Flórián, szervezzük hát be a gyereket! – Figyelj ide, Korzikai! Mi volna, ha otthon nálam is edzenénk. Dolgozzunk ki egy produkciót, és mutassuk be együtt a… cirkuszban. – Hol? – A cirkuszban. Elárulom, van nekem is egy-két számom, esetleg össze is boronálhatnánk ezeket. Kételkedve nézett rám, tréfálok, vagy komolyan beszélek? – Na szia! Sietek, megjavítom a mester rádióját. – Szóval nem érdekel. Pedig bemutattam volna neked is. Tipikus cirkuszi számok: egyensúlyozás a hengeren, széken, deszkán, fél kézen… – Fél kézen? – figyelt fel az utolsó két szóra. – Induljunk! Hadd kacagjak végre én is valakin. Vigyorogva kísért hazáig, aztán kajánul leste, mikor mondok csütörtököt. Bemutattam neki a számaim, és vártam, hogy megszólaljon. – Ennyi? – Nem elég? – De, és köszönöm az előadást. – Remélem, most már meggyőztelek. – Most már meg – indult leforrázva az ajtó felé. – Sok sikert, engem pedig felejts el! – Te most haragszol? Nem értem, mi ütött beléd ilyen hirtelen? – Semmi különös, csak fölöslegesnek érzem magamat. Mi ketten ugyanis távolról sem vagyunk egy szinten, hogy lehetnénk hát akkor partnerek? – Munkával. Csak kitartás, kitartás! – igyekeztem lelket verni belé. – Gondolj a pénzre, bányára! Egész életedben szenet akarsz fejteni? – Azt már nem! – szegte fel a fejét dacosan. – Biztosítalak, én sem. És ebből a városból is elegem van, a füstből, koromból és a hófedte hegyekből, melyek elszakítanak a világtól. – Tényleg? Mióta? Eddig azt hittem, legalább te szereted Petrozsényt. – Szerettem, de hol van már a tavalyi hó? Egy szó, mint száz már nagyon meguntam, hogy a csillagokon kívül semmit sem látok a hegyektől. Oké, akkor nézzük a csillagot, végül is „Mióta ember néz az égre,/ Vörös csillag volt a reménye” – mondta egyszer egy nagy költőnk. – Vörös? – húzta el a száját megvetően. – Szerinte vörös, szerintem lényegtelen. A lényeg a cél, amiért küzdünk, Teofil elvtárs. Miért ne tapsolhatnának végre nekünk is úgy, ahogy mi tapsoltunk eddig a világnak? – Irigylem az optimizmusodat. Ám legyen! – nyújtott kezet a kis kreol. – Próbáljuk meg, de hogy semmi sem lesz az egészből, azt már most borítékolhatjuk. Ettől kezdve nálam is edzettünk. Csak mi ketten egy olyan álomért, ami szinte testvérekké forrasztott össze bennünket. Ha mi kovácsoltuk volna a sorsunkat, bizonyára el is jutunk Athénba, Párizsba… Csakhogy egy sorsnak több kovácsa is van ám: Isten, ember, természet, és ezek közül egy sem akarta, hogy artista legyen belőlünk. Pedig már az is külön történet, mi mindent tettünk meg ecélból. Egy ideig még eljárogattunk egymáshoz, beszélgettünk, tornásztunk, aztán a fiúk elkezdtek lassan, egymás után lelépni. Legelőször Flórián, akit besoroztak bakának, Budescu Tisi beállt bányamentőnek, Ţintea Dévára, Vivi Temesvárra költözött, és én ismét barátok nélkül maradtam.
[1] Segítség! (rom.)
[2] Cirkuszi 4egyensúlyozó művész. (lat.)
Megjelent: 2015-03-22 15:00:00
|
Barátok. Számomra mindig sokat jelentett, hogy olyan emberrel barátkozzam, aki hozzám hasonlóan gondolkozik, tanácsot ad, meghallgat, és akinek én is adhatok tanácsot. Legelső petrozsényi pajtásomat Ghiţănak, pontosabban Ţabrea Gheorghenak nevezték. Ott lakott a szomszédban két házzal messzebbre. Termetre, korban és még sok másban is passzoltunk. Szeme, haja barna, csupán a bőre volt sötétebb az enyémnél. Nyáron mindketten mezítláb jártunk, kopaszra nyírt fejjel, gyakran ing nélkül is, és egyiknek sem jutott eszébe, hogy ő suszter fia és román, én meg egy magyar református lelkész fia vagyok. Tulajdonképpen tőle tanultam meg románul, aminek később igen jó hasznát vettem, mert a románok sok mindent elnéznek egy magyarnak, egyet kivéve: ha törve beszél románul. Ettől egyből megsértődtek, isten tudja, miért. Szomszédok lévén, gyakran voltunk együtt, bejártuk a várost, hegyeket, barlangokat, mindent. Tudtuk, melyik jegyszedő enged be jegy nélkül a futballmeccsekre, moziba, hol lehet fürödni, mikor jár a kisvasút, merthogy akkoriban ilyen is létezett. Ezzel szállították elsősorban a bányászokat a petrillai és lónyai szénbányákba.