Keresés a honlapon:

Kaiser László: Jól kezdődött a nap

 

Jól kezdődött a nap, egy nagy blöffel sikerült a vizsgája. Amúgy nem volt rossz tanuló, általában sikerrel vette az akadályokat, az utolsó pillanatokban összekapta magát, belehúzott, éjszakázott – s meglett az eredmény. Úgy került egyébként Szegedre, a tanárképzőre, hogy nem vették föl Pesten a bölcsészre, ami nem csoda, mert nem készült rendesen, ráadásul rengetegen jelentkeztek: Ratkó-gyerek volt. (Itt szólal meg először a krónikás: a Rákosi-korszak egészségügyi miniszterét Ratkó Annának hívták, nevéhez fűződik az abortusztilalom és a gyermektelenségi adó, így érhető, hogy később rengetegen tolongtak a főiskolák és egyetemek kapui előtt.) Szóval: hősünk mint annyian abban az időben (a hetvenes évek elejét írjuk, jegyzi meg a krónikás), elment dolgozni, muszáj volt, ha nem teszi, s nincs semmi a személyi igazolvány bizonyos rovatában, semmi, tehát sem iskola, sem munkahely, bizony komoly bonyodalmak keletkezhetnek, ha – mondjuk – igazoltatja őt egy rendőr. (Újra megszólal a krónikás: akkor volt olyan, hogy közveszélyes munkakerülés, s a dologtalan egyén könnyen a rendőrségen, onnan pedig rövid úton például a Pest közeli Baracskán találhatta magát: nagy begyűjtője volt ez a kétes elemeknek.) Hősünk tehát dolgozott, és persze közben készült a következő felvételire, ami azt jelentette, hogy rengeteget olvasott. Egy szép tavaszi napon, nem sokkal a jelentkezés előtt összeakadt egy volt általános iskolai osztálytársával, aki – mit tesz Isten – már Szegedre járt, a tanárképzőre. Ő mondta hősünknek: gyere Szegedre, ha biztosra akarsz menni – ez nyilván célzás volt a Ratkó-gyerek mivoltra –, magyar–orosz szakra felvételizz, mert oda minden hülyét felvesznek. Ez kell nekem, gondolta hősünk, és a gondolatot tett követte: beadta a felvételit és oroszul kezdett tanulni, mert bizony elég gyatra volt tudása, legalábbis ami Tolsztoj és Lenin nyelvét illeti. (A krónikás villámgyorsan rögzít: Lenint akkoriban hivatalosan nagy embernek tartották, ám némelyek szerint erkölcsi és köztörvényes bűnöző volt.) Hősünk mi mást tehetett, magolni kezdett orosz szavakat, aztán föl is vették, ebben talán szerepe lehetett a remekül sikerült magyar felvételinek is, a lényeg: főiskolás lett.

Hősünknek tehát jól kezdődött nap. Jól kezdődött, mert az esélytelenek nyugalmával ment vizsgázni, s lám sikerült. De…

Előző este, vasárnap érkezett vissza Pestről, s amikor megérkezett a pályaudvarra, és megcsapta orrát az a jellegzetes paprikaszag (amellyel a szegedi diáklét szabadságába tért vissza), akkor még úgy döntött: nem fog másnap vizsgázni. (A krónikás megint szót kér: akkoriban, nem messze a sínektől, egy paprikafeldolgozó működött, ettől, pláne meleg napokon, sűrű, jellegzetes, szinte mámorító illatfelhő borult a városrészre.) Ácsorgott tehát hősünk – gyors döntésével – a nagy épület előtti villamosmegállóban, indoka egyértelmű és cáfolhatatlan volt: minek erőltesse azt, ami nem kötelező, ráadásul nem tud semmit. Tudniillik nem szabályos főiskolai vizsga, hanem önként vállalt, könyvtárosi tanfolyam záróvizsgája előtt állt. Minek ez nekem, gondolta tovább, amikor a villamos már a virágokkal és fákkal teli Széchenyi tér felé közeledett. Leszállt a postánál, ott a tér illata szédítette meg, nagy élet volt mindenfelé, igazi június eleji meleg és izgalmas este.

De ez még az előző nap volt, nem a következő, ami olyan jól kezdődött. Ez sem volt rossz, hiszen szeretett Szegeden lenni, ide megérkezni, szerette albérletét közel a Tisza-parthoz. Igyekezett hazafelé, s ha már nem találkozott ismerőssel – mert ha találkozik, biztos nagy beszélgetés, netán laza sörözgetés kezdődik a Hágiban vagy a Gödörben –, legalább időben lefekszik: kemény szigorlatok vártak rá a következő héten, ezért is örült, hogy megfúrta önmaga számára a másnapi vizsgát.

Az ember este tervez, az ébredés végez. Hősünk reggel úgy döntött, hogy tanulás helyett szolidaritásból megkeresi a könyvtárosi vizsgára készülőket. Egyszerűen lusta volt ahhoz, hogy a könyvek fölé görnyedjen, s a kíváncsiság is vezérelte: mi lehet a többiekkel… És mivel a vizsga a főiskolán volt, egy helyen kaphatott választ kérdésére, ez pedig a Béke tanszék.

A Béke tanszék valójában egy csehó volt, szinte szemben a tanárokat képző épülettel. Amolyan leülős csehó, piások, diákok és vékonypénzűek oázisa, olcsó ételekkel és italokkal, szükség esetén hitelekkel. Megfordult itt mindenki széles e városból, persze elsősorban a főiskolások, igazán az ő törzshelyük volt. Ide érkezett hősünk rövid séta után, s nagy ovációval fogadták a tékozló fiút a többiek, akik – már a vizsgán túl – fröccsökkel ünnepeltek. Egy szó, mint száz: nem kellett sok idő és fröccs, a tékozló fiú némi rábeszélés és dacoskodás után az idős, joviális külsejű könyvtárosokból álló vizsgabizottság előtt ült. S már kapta is a kérdést, arra feleljen: mi a katalóguscédula?

Hősünk nagy könyvtárlátogató volt. Hülye sem volt (bár orosz szakos): a kérdést értette, s szinte nem telt el nap, hogy ne lapozgatott volna katalóguscédulák között, de most – ahogy mondani szokták – egy árva, vak hang sem jutott eszébe, hogy olyat fogalmazzon meg, ami legalább szakszerűnek tűnik. Egy kicsit legalább. Semmi. Finom alkoholos nyomással a fejében ült szemben a vizsgáztatókkal, vágyott vissza a Béke tanszékre, s átkozta magát, hogy engedett a rábeszélésnek. Feszültség csak benne volt, a tisztességben megőszült könyvtárosok szeretettel és biztatóan nézték. S ekkor eszébe jutott valami. Egy mondat! Nincs semmi vesztenivalója: egy marhasággal talán kivághatja magát, ha bejön, nyert, ha nem, hát istenem: nem lesz egy nem sokat érő olyan papírja, hogy alapfokú könyvtárosi vizsgát tett. Kihúzta magát, mosolyogva, kissé fölényesen, de korántsem nagyképűen a következőképpen szólt: – Annyi, de annyi mindent mondhatnék a katalóguscéduláról. Sorolhatnék előírásokat, paramétereket, tényeket, elveket. Hosszasan beszélhetnék a funkcióról, a lényegről. Azt hiszem, könnyebb részletesen szólni, mint röviden. Valamit egy mondatban megfogalmazni a legnehezebb. Én ezt választottam – itt egy kis szünetet tartott, látta a hatást, és érzékelte a várakozást. – Szóval számomra a katalóguscédula – folytatta hirtelen, kissé hangosabban –, a katalóguscédula, nem mondhatok mást és lényegesebbet, számomra: a könyvtár lelkiismerete, igen, a könyvtár lelkiismerete!

És megúszta. Nemhogy megúszta, megdicsőült. Rövid, meghatott hallgatás után a derék könyvtárosok – volt köztük olyan, akinek párás lett a tekintete az elhangzottak után – egymás szavába vágva gratuláltak hősünknek, föl sem merült az új kérdés lehetősége. – Ilyen szépet még nem hallottam, hallgató elvtárs – mondta az egyik, s hozzátette: – Igaz is.

Ötös lett tehát a vizsga, a Béke tanszék tombolt. Mint a sakkban a végjátszmánál, mert akkor derül ki igazán, hogy az előtte levő lépések mit értek, ékesen bebizonyosodott: hősünk jól döntött, s azoknak is igazuk volt, akik biztatták. Akárhogyan is: ez a nap jól kezdődött! Különben is: olyan jó itt Szegeden diáknak lenni! S mi mást tehettek, ünnepelni kezdtek, ami vadállati, kapitális nagy vedelést jelentett. (A krónikás itt abba is hagyhatná, megszokott dolog volt ez akkor, és mai is az Szegeden meg persze másutt is. De nem teheti…)

A frissen vizsgázott társaság nagy túrába kezdett: végigjárták a város számos kocsmáját és vendéglőjét, még ettek egy jó pacalt is a Felsővárosban. Estére persze jól eláztak. Ebben sincs semmi új. A váratlan és a krónikás tollára méltó fordulat akkor következett be, amikor a társaság egyik közkedvelt bohém alakja, a pályaudvar melletti Sárkány nevű diáktanyán a sokadik búcsúpohár után, mattá vált tekintettel a semmibe nézett, majd ahhoz képest, hogy nem tudott, csak akart fölállni az asztaltól, határozottan közölte, hogy ő azonnal hazamegy, mert ma még írnia kell. Mivel vizsgaidőszakban voltak, a többiek értetlenül fogadták a bejelentést, mondhatni megsértődtek, s amennyire a bennük levő alkohol engedte, hol komolyan, hol gúnyosan, rákérdeztek az indulni készülőre. Ebben hősünk, miként vizsgájának eredménye mutatta, a szerencse fia járt elöl, elvégre az ünneplés, vagyis a vedelés elsősorban neki köszönhető. Mikor a jó szó nem használt, a tettek mezejére lépett, rendelt néhány felest, a maradásra bíró mondatok mellett villámgyors ivásra kényszerítette az amúgy is már meglehetősen részeg társát, akiből néhány perc alatt láthatóan kifutottak az utolsó tudati morzsák. De mielőtt végképp megszűnt volna aznap estére létezni – a feje már a kockás terítős asztalon volt –, azt motyogta, inkább magának, mint a többieknek: – A je… a jelentés, a jelentés… Reggelre ígértem. Muszáj. Nevem… – ezt nem tudta, vagy nem akarta kimondani, a kihunyó tudat utolsó kontrollja nem engedélyezte.

Az illumináltnak, vagy inkább részegnek nevezhető társaságnak ez a kásás dadogás is elég volt. Nem ittak annyit, hogy ne fogták volna föl nyomban, hogy miről van szó. Mindent megértettek. Igen, ő volt köztük a tégla. A beépített ember, a spicli, aki saját főiskolai társairól írta a jelentéseket. (A krónikás most nem mond semmit, legföljebb gondol: azok a hetvenes évek!) Hősünk körbenézett, s azt látta barátai fáradt szemében, amit maga is gondolt: ennek az estének fuccs! És valami mást is: azt a gyanakvást, amit magában érzett. Pedig milyen jól kezdődött a nap, gondolta, aztán sietve a pohár után nyúlt.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-04-25 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.