VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Kaiser László: A kubai lányok
Álmodtál már kubai lányokról? Mert én igen. Napokig, hetekig tartó álom volt, álom éjjel, álom nappal. Úgy kezdődött, hogy újra Szegedre került Dani barátom fölkért engem esküvői tanúnak, s kubai lányokat ígért cserébe. Ahogyan ő fogalmazott: mindenre kapható, gyönyörű, kávébarna fenekű kubai lányokat. Dani barátomról annyit, hogy évekig koptatta a szegedi egyetem padjait és a szegedi kocsmák székeit. Nyelvtehetség volt, meg is tanult rendesen néhány nyelvet, köztük spanyolt és portugált is. Amúgy acélos jelleme – kedvenc íróját, Rejtő Jenőt és őt idézve – csupán két dologtól oxidálódott az egyetemi és a később évek során: az alkoholtól és a nőktől. Oxidálódott, ám mégis megmaradt; mi sem bizonyítja jobban, hogy több esztendős kemény italozás után, ha nem is dalolva, de önként bevonult az elvonókúrára – és végleg letetette a poharat. S mivel nem volt ostoba, csak korábban erősen iszákos, Pesten új, absztinens korszakában alaposan beletanult a piálással kapcsolatos dolgokba, olyannyira, hogy egy alkohológiai központban kötött ki, s itt széles nyelvtudását és tapasztalatait fölhasználva alkalmazták. Röhögve mesélte: hivatalosan kikerült Franciaországba valami konferenciára, ahol egykori orvosa, aki kigyógyította a vedelésből, ilyen szavakkal üdvözölte, amikor összefutottak az előadások szünetében: Kolléga, olyan ismerős, mondja, hol találkoztunk korábban? Ő meg mormogott valamit, hogy hát a szakma az szakma, annyi helyen megfordul az ember… Ami a nőket illeti, nem sokat változott. Nagykanállal ette őket, vagy váltotta a szép lányokat, mint más pizsamáját, kinek hogy tetszik… Most nem a mindenre kapható, gyönyörű, kávébarna fenekű kubai lányoknál vagyunk, az még messze van, de ígérem, oda is eljutunk. Egyszerűen tényként rögzítem, hogy Dani barátom nagy nőcsábász volt. Első házassága, még Pesten, ezért futott zátonyra. Aztán úgy alakult az élete, hogy válása után visszatért szülővárosába, Szegedre. Szülei meghaltak, beköltözött az üresen maradt, a Széchenyi térhez közel levő, több szobás polgári lakásba, s természetesen ott is nagykanállal ette a nőket. Munkája is akadt: megint a nyelvtudásából élt. De! Még kimondani is kéjesen borzongató: a Szegeden dolgozó kubai lányok hivatalos tolmácsa lett. Érdemes ugye egyetemre járni, s nyelveket, főleg spanyolt és portugált tanulni… Dani tehát megtalálta önmagát. Semmi ital, sok nő. Egyetlenegy kérdés várat csupán megválaszolásra: hogyan kerültek a kubai nők a Tisza-parti városba? Ó, Istenem, ez már a múlt! Múlt? Régmúlt. A gyönyörű, kávébarna fenekű lányok középkorú matrónák immár, és Kubában gondolnak vissza azokra az évekre, amelyeket Szegeden töltöttek, s a bő vérű magyar férfiakra, köztük talán nagy természetű barátomra, akikkel megannyi szép órát töltöttek. Mert én hittem Daninak, elvégre nem hazudós ember, s boldogan fogadtam el állítását, hogy a gyönyörűséges, kávébarna fenekű lányoknál nem volt kecmec (őt idézve), sűrűn lüktető latin-amerikai vérük még a szülői háztól el- és megszabadult szegedi egyetemista és főiskolás lányoknál is forróbb, jóval forróbb volt, nem beszélve arról: a szabadság mámorát élvezhették Magyarországon. Legalábbis Kubához képest. Merthogy a nyolcvanas évek végén járunk – csak a gyöngébbek kedvéért. Szintúgy a gyöngébbek, de még véletlenül sem a fiatalok kedvéért: az úgynevezett szocializmus végnapjai, egész pontosan végévei idején. Ekkor találták ki a komenista nagyokosok, értsd most, hogy az akkori kubai és moszkvai fejesek: a testvéri Kubából különféle keleti, baráti és szocialista európai népekhez menjenek vendégmunkások, férfiak, nők vegyesen. Nagyrészt persze lányok érkeztek, már a munka jellege miatt is, s jobbára a könnyűiparban, a szövőgyárakban dolgoztak különféle városokban. Hogy ez miért volt jó az országoknak, máig nem tudom, viszont remek lehetett azoknak, akik jöttek: elvégre távol kerültek a rettenthetetlenül kapitalizmusellenes Fidel Castrótól és hülyeségeitől. Igaz, hogy például Szegeden közel az akkori főfejesekhez és az ő hülyeségeikhez, tehát Komócsin elvtárs utódaihoz és baromságaikhoz, amúgy arról az egykori kiskirályról beszélek, akit a derék szögedi nép nemes egyszerűséggel a kambodzsai diktátor után Pol Potnak, az általa irányított megyét uralkodása után is Pol Pot megyének nevezett. De mi volt mindez Kuba után… A lényeg az: a város, egyáltalán Magyarország a kubai lányoknak akkor szinte paradicsom volt. Dolgoztak, pénzt kerestek, munka után meg éltek, s hogy mennyire, mi módon és mit csináltak, azt Dani tudná részletezni, ám mivel verbálisan szemérmes ember volt, fogadjuk el, hogy világos számunkra az, amit már idéztem tőle: a lányoknál nincs kecmec. S ha ehhez hozzáképzeljük azt a befelé forduló, de a külvilág számára mégis mindent egyértelművé tevő huncut mosolyt, amely kiült barátom arcára, amikor erről beszélt, nos, így érthető már, hogy miért kezdtem vehemens módon a gyönyörű, kávébarna fenekű kubai lányokról álmodni, miután tény lett esküvői tanúságom. S hogy szükség lett rám a régi barátság jogán, az meg azt bizonyítja teljes egyértelműséggel: Dani megunta a kóbor életet, másodszorra óhajtott örök hűséget fogadni, de annyi tapasztalat birtokában nem kubai lányt választott, hanem egy szépségesen szép szegedi tanárnőt, aki csinos is volt, okos is, kedves is, féltékeny sem volt a nagy nőcsábász múltjára; szóval megfogta barátom az isten lábát. Nem beszélve rólam, aki az ígérettől fölajzva, fűtötten, súlyos álmokkal és elképzelésekkel telve szálltam föl a szegedi gyorsra egy őrjítő, késő tavaszi délelőtt. Szemem előtt a Dani által megvillantott lehetőségek villództak, még a kerekek is azt csattogták: kubai nők, kubai nők… De hogy a lényegre térjek: ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Mit gondolsz, hogyan kívánta barátom teljesíteni ígéretet? Végtelenül egyszerű módon: tengernyi tapasztalatainak és élet-, vagyis nőismeretének birtokában – már ami most elsősorban a gyönyörű, kávébarna fenekű nőket illeti – azt a tervet eszelte ki, hogy az esküvőt követő szolid buliba meghív néhány kubai lányt barátainak: csak választani kell! Vagyis választani a gazdag női fölhozatalból, hiszen – ahogy ezt már szinte kanti a priori, bizonyításra nem szoruló tételként kezeltem gondolatban – náluk a kecmec nem létezhet… A buli színtere természetesen az immár másodszor ifjú házas nagy lakása, van ott félrevonulásra alkalmas szoba bőven. Az előtte zajló esküvőről mit is mondhatnék, átlagos, szűk körű és unalmas volt. Hogyne lett volna az, hiszen a kubai lányokat erre még nem hívta meg a barátom, nekem meg köröttük forgott minden gondolatom A szintúgy szűk körű esküvői ebédre sem jöttek, őket az esti, az idősebb korosztály nélküli bulira desszertként tartogatta a házigazda. Ólomlábakon járt az idő a szertartás alatt, ólomlábakon a Hági vendéglőben: tombolt a tavasz bennem és Szegeden. Forrt a vérem. Alig vártam, hogy megérkezzünk Dani lakásába, s végre meglássam őket… És eljött a nagy pillanat. Eljött az álom első része! Gyönyörűséges, kávébarna fenekű kubai lányokkal lett teli a nagy szoba, voltak vagy tízen, egyik szebb és izgalmasabb, mint a másik, a tavaszi öltözék és az enyhén sötét bőr alatt szinte hallani lehetett a fiatal és kemény hús ropogását. Villantak a tekintetek, nem kellett pszichológusnak lenni ahhoz, hogy érzékeljük: két lábon járó, feszes testű, beváltásra váró csekkek koccintottak velünk a mormogó és bizonyos szempontból teljesen fölösleges bemutatkozások után. Mi fiúk, Dani barátai, voltunk vagy feleannyian, olyan is akadt, olyan balga, aki párjával érkezett. Sebaj, még jobb az arány! Ráadásul! Ráadásul azt tanultuk korábban derék marxista tanárainktól, hogy a mennyiségi valamik előbb-utóbb minőségi változást eredményeznek. Sosem kívántam ennek a tételnek a valóságával foglalkozni, ahogy különösképpen a marxizmussal sem, kivéve a nőkkel kapcsolatban. Ott valóban igazuk lehetett a tant valló klasszikusoknak, bizonyíthatom. Na most ha ez igaz, akkor a szép mennyiség olyan minőséget hozhat, amely már az álmok non plus ultrája. Ezt éreztem, amikor a kubai lányok körbezsizsegtek. Különösen kettő. Ide sem kell pszichológus: megérzi azt a férfiember, amikor osztani kezdik neki a kártyát. Az a megmagyarázhatatlan bizsergés, amikor végigmér egy nő. Te meg állod, sőt provokálod a pillantását. Így volt ez akkor, és én úgy éreztem, már csak percek választanak el a végső beteljesedéstől – valamelyikkel. Persze azért dolgozni is kell kicsinyest, kecmec ide, kecmec oda; meg föl is kell mérni az alanyokat, ami ebben a szituációban a jó és a még jobb közti választás szabadságát jelentette. Egy kis beszélgetés, pontosabban annak imitációja a magyart törve beszélő kubai csodákkal, egy kis laza, mégis sok mindent eláruló tánc. Láttam, hogy a facér fiúk hasonló receptet követnek, nem is lehet ez másképp… Azt is láttam, hogy ők is sietősen lépdelnek azon az izgalmas, beteljesülést ígérő úton, amelyet a mai estén a sors oly egyértelműen kijelölt. Tánc, ital, buja, fölkínálkozó, illatos, gyönyörűséges, kávébarna fenekű, ledér kubai nők könnyű, tavaszi szoknyában, színes blúzokban: az élvezetek kertje maga! Döntöttem. Miután egy-egy tánccal megszondáztam a nekem olyannyira egyértelműen lapot osztogató hölgyeket, az egyiket, a fiatalabbat és vékonyabbat finom, ám annál célra törőbb metakommunikációval az előszoba felé tereltem, onnan pedig egy kisebb szobába. Ellenkezés természetesen semmi. Dani barátom minden szavát márványba lehet vésni, eljött az álom, ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elborult az agyam. Az ajtó becsukódott, mi meg a kubai sudár virággal mohón egymásnak estünk… Azaz estünk volna. Mert spanyol kiáltás harsant a nagy szoba felől, ahonnan vágyainkkal vétettünk. Ez a parancsszerű üvöltés még hagyján, de az én kávébarna fenekű kubai szépségem megmerevedett, szinte vigyázz állásba helyezte gepárdtestét, matató kezemet szabályosan lesöpörte magáról, majd villámgyorsan megfordult, s odahagyott engem. Én meg álltam értetlenül és hoppon maradva. Ezt az érzést sem kívánom akárkinek! Vártam egy kicsit, aztán visszaoldalogtam a társasághoz. Se tánc, se zene: a sok megdöbbent tekintet és csalódott férfiarc között ott sorakoztak a kubai lányok, mintha egy laktanya gyakorlóterén lennének. Felfújt arccal elöl kommendírozta őket spanyolul az a sértett gyönyörűség, akit végül nem választottam. Ő volt látnivalóan és kétségtelenül a parancsnok, vagy legalábbis valami főfőnök. Itt aztán tényleg nem volt kecmec, a lányok ijedten hallgatták, aztán a rövid, pattogó vezényszóra némán elmasíroztak… Dani még valamit spanyolul utánuk kiáltott, de ők tántoríthatatlanul meneteltek ki a lakásból. Én meg? Én meg eltűnődhettem a visszautasított nők és a politika mély s váratlan helyzeteket hozó összefüggéseiről. És azóta nem álmodom a kávébarna fenekű kubai lányokról.
Megjelent: 2016-05-09 16:00:00
|
