Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Merényi Krisztián: Teremtő

 

Figyelme nem irányul semmire, ő teremtett mindent, min csodálkozzon?

A hófehér kőpadlón magányos egyforintos. Nem illik a harmóniába.

 

*

 

Izzadtan húzom magam után beleimet Függedi úr pazar villája felé. A Fővárosi Vízművek alkalmazottjaként kötelességem leolvasni a világ végén rejlő vízmérőket is.

„Csak ne lenne olyan irdatlanul meredeken!”

Véget nem érő szolgalmi út vezet a milliárdosok lakta hegyoldalból ehhez az egyetlen fránya címhez. A húszpercnyi szakaszon hatványozódnak a zavaró körülmények, épp egy dühödt tacskóféleség igyekszik bokámat szaggatni.

Alig bírok már lépni, amikor végre feltűnnek a grandiózus birtok kontúrjai. Korábban azt hittem, hogy Függedi úr csupán egyetlen ingatlannal rendelkezik. Dehogy! Akad neki bőven irigye a csak milliomosok között is. Tőlük halottam, hogy övé még két villa a Bimbó úton, egy négylakásos társasház a Törökvészin, és új panzióját a Hármashatár-hegyen építteti. Az egyik távol-keleti nagykövetség is az ő rezidenciáját bérli.

„Mostanság az ilyeneket nyírják ki.”

Mindezt a túrát azért az egyetlen fránya MOM 25-ös vízmérőért…

A kert terméskő-kerítéssel körbebástyázva. Kamerák kereszttüzében a bejárat. Végelláthatatlan zöld terület, modern öntözőberendezés, teniszpálya, dzsakudzi és a sátáni hangon dühöngő, habzó pofájú rottweilercsapat. A medence mellett hintaágy, japánkert, tavacska aranyhalakkal és vízirózsákkal. Kerítése mentén tujasor, előtte amorf alakzatú posztmodern szobrok. Csengetésemre hosszú ideig semmi.

„Na, ide se jövök vissza!”

Ilyenkor már rég rikácsolni szokott a házvezetőnő. Rekedtes hang a kaputelefonban:

– Ki az?

– Jó napot! A vízórát jöttem leolvasni!

– Várjon…

Ni! Ez Függedi úr. Sosem láttam. A csavaros hajú házinéni legendákat zengedezett róla; legutóbb szuperszonikus istennek nevezte.

„Beteg lett, vagy csak pihenőnapjait tölti?”

Hallom erőszakos hangját, ahogy bezavarja valahova a kutyáit. Nyílik az elektromos garázsajtó, ő döcög felém. Ilyennek képzeltem: zömök, pocakos, buldog ábrázatú. Rolex óra, vastag arany nyaklánc, medálként a legdrágább, miniatűr kézitelefon, csicsás, bő ing. Napbarnított arca mosolytalan.

A légkondicionált garázsban négy luxusjárgány. Friss autógumi-illat. Arrébb medence, feszített víztükörrel. Csillogó márványpadló, kristályüveg-választófalak, szolárium, hogy télen is nyár lehessen. Minibár, hűtött italok… pont most, amikor épp kiköpni készülöm a tüdőmet. Innen kapni valamit… nem úgy megy, ingyenélőknek nincs.

A vízmérő csupaszon árválkodik a falon. Függedi úr robot módján kísér, s közben orra alól:

– Múltkor negyven köbmétert becsültek, közben csak harminchét fogyott. Két hónapig használta a pénzemet a vízművek. Korrigálódik, de nehogy már maguk járjanak jól! Megint emelnek, igaz?

– Persze, de csak a szokásos hat százalékot, alig többet, mint hét forintot.

– Hah, az magának nem elég? Szorozza be negyvennel, na ugye?

Tekintete üveges. Gyermekként talán jobban örülhetett egy darabka cukornak, mint ma a legdrágább világkörüli útnak.

A vízóra alatt, a hófehér kőpadlón egy magányos egyforintos árválkodik. Függedi úr, tartja a köztünk lévő távolságot, méla undorral várakozik. Irritálják a kötelező ceremóniák. Ilyenkor mintha hangyányit megerőszakolnák ezek az emberforma beszélő lények.

A mérő leolvasása és rögzítése után a forintért nyúlok. Függedi úr tartaléklángon pislákoló, keskeny ívű szeme kidülled, ráncai elsimulnak, támadó testtartást vesz fel. Nem szól, csak figyel. A klíma ellenére halántékán és homlokán verejtékcseppek jelennek meg. Szándékosságát leplező, kétségbeesett mosómedve mozdulattal kap az érme felé. Nem hagy időt, hogy visszaadhassam. Miután kikapja kezemből, megszólal, akár a sértődött arisztokrata:

– Biztos az asszony ejtette le!

Reszelősen veszi a levegőt. Zsebkendőjével törli homlokát. Lassan billeg, mintha maga sem tudná, hogy elessen-e, vagy sem – kelletlenül vágódik a földre. Hintaágyához segítem.

– Fiatalember, mentőt gyorsan!

– Jó, csak adjon telefont!

– Nincs magánál?

Viszolyog, mégis odaadja. Húsz perc múlva ígérik a mentőt. Készülékét visszaadom, megnyugtatása végett közlöm:

– Ez a hívás nem került pénzbe!

Kendőjével törölgeti telefonját. Majd a fejéhez kap.

– Jaj, ne az államiakat! Az egyes gombot, és adja… Függedi vagyok, jöjjenek!

Rosszabbul lesz.

– Hozzon vizet… a nyári konyhából!

A toldaléképítmény felé menet tekintetét magamon érzem, még ilyenkor is arra ügyel, hogy nehogy kárt okozzak, vagy elcsenjek valamit.

Kimért kortyolgatása közben rémülten, mintegy segélykérőn szorongatja kezemet.

– Embereket tapostam el! Ezután minden máshogy lesz, nem akarok elpusztulni!

Oly bűnbánóan néz rám, mintha gyóntatójához imádkozna.

– Rögtön jönnek, nem lesz baj! – nyugtatom.

– Kicsit jobb… de miért fogja a kezemet? – kérdi.

– Ön szorongatta az enyémet; így maradtunk.

A levegőből aláereszkedik a böhöm mentőhelikopter. Villámgyorsan ellátják.

„Semmi komoly, csak egy kis pánikroham.”

Ismét magabiztos és távolságtartó. Visszarendeződik életunt, buldog arca.

Ő teremtette mindezt, min csodálkozzak?

  
  

Megjelent: 2016-05-23 16:00:00

 

Merényi Krisztián (1970)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.