Keresés a honlapon:

Kiss Anna Mária: Kiskeddi fasizmus

 

Annamari lecsupaszított válla, melle volt a hold. Attila szemből jól mutatott.

Ágyából nézte, ahogy a nő félmeztelenül az ablakon kinéz.

Annamari előrehajolt, mellei, mint két üres, bánatos tarisznya csüngtek mellkasán. A férfi szánakozva nézte-kívánta.

– Ez milyen templom itt? – kérdezte az asszony bizonytalanul.

Dohány utca. Zölddé oxidálódott arany. Az irigység temploma.

– Nem kell hazudni, zsidó vagy, azok vagyunk mi mind.

– Nem – mondta Annamari, és egy nem létező morzsát söprögetett az asztalon. – Azt hiszem, én vagyok Apám. Félig székely, tán román. Anyám? Kitelepített német.

– Miért hazudsz? Puha az orrod, hazudsz! – Ujjával megérintette az asszony orrát, végighúzta annak görbülésén, csúfondárosan nevetett. Először az orrát vágta le, aztán megette a szívét. Annamari továbbra is zsidónak látszott, de elkerülhetetlennek.

Együtt virrasztottak, visszakanyarodós, őszinte révülettel.

– Most keresztre feszítesz, és feltámadunk? – kérdezte Annamari.

– Isten mellénk temeti majd – a mutatóujját – vélte Attila.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-07-02 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.