Keresés a honlapon:

Szilágyi Rohini: Tíz perc káposztával

 

A káposzta nehéz, téli étel, főleg ha rendesen megbélelik. Hús, kolbász, szalonna legyen benne bőven. Azon már lehet vitatkozni, hogy milyen hús. Oldalas vagy csülök, attól a jég is felolvad. Hozzá egy pohár bor, úgy értem, egyszerre mindig csak egy. Összesen hányszor? Számolgassa, akinek kedve van. Somlaiból több, badacsonyiból kevesebb.

Ferenc nem volt oda a kéknyelűért. Egyszer nagyon átverték egy badacsonyi borral. Az áldóját annak a vincellérnek, szakadt volna le mind a két karja tőből, amikor szőlőt telepített. Nagyban ment a susmus, házi bor, olcsó, nem akármilyen. Mindenki vette, csak azért nem hordószámra, mert a panelban nem fér el. Az asszony már a palackokért is morog. Egyedül az öreg Ádándit irigyelték, mert neki volt szenespincéje. Höjj, az anyádat, meg kell becsülni a régi, jó szenespincét! Kár, hogy az újabb betonkoporsókban már nincs ilyen. Ferenc is beugrott a házi bornak, hazacipelte, kinyitotta nagy áhítattal. Tiszta ecet volt, amiben még az uborka is megrohad. Ide süss, hogy fogom én ezt kiönteni! Aztán persze megsajnálta, itta, és mondta a magáét. Az a barom is, aki Istene van - meg még cifrábbakat. Macskahúgy ez, vagy mi a rosseb.

Hát már abban sem lehet megbízni, ami badacsonyi, hogy a kénköves ménkű esne ebbe a mai világba.

Házi bor csak egyszer volt, nem kell próbálkozni több agitációval. Most még annyira sem, mert a somlai téli ital. A káposzta meg téli étel. Most meg itt szaglik a tűzhelyen, felül meglangyosodott, de az alja tűzforró, meleg. Hogy jutott eszébe az asszonynak, ekkora fazékkal, júliusban?

Mert az asszony nem vesz engem komolyan, dörmögött Ferenc.

Ami azt illeti, nem is nagyon lehetett. Ferencnek volt egy-két mániája, azon kívül is, hogy az ételeket és az italokat szigorúan téliekre és nyáriakra osztotta. Az egyik az volt, hogy ő igazából nem az a bunkó, Vajdahunyad utcai proli, akinek látszik. Király volt azelőtt, vagy az még ma is; a részletek nem tartoznak a plebszre, Megvan az oka annak, hogy miért kell most inkognitóban élnie, de már nem tart sokáig. Piroska tudta, hogy a párja nem akárki, hanem egy valódi spártai király, Leonidász. Ferenc elmondta neki, nagy titokban, még mielőtt összeköltöztek volna. Nehogy az asszony később még emiatt is panaszt tegyen. Piroska úgy volt vele, hogy jól van, na, mindjárt láttam én, hogy egy kicsit bolond, iszik is, de nem többet, mint én magam. Azt is tudom, hogy sose fog elvenni feleségül, de már nem is kell, mindketten benne vagyunk a korban. Jól is nézne ki, fehér ruhában bohóckodni az Örökimádás templomában. Elviseljük egymást, a lángoló szerelem meg úgyse több, mint szép mese.

Kezdetben azt gondolta, jó lesz, ha érdeklődik, elmondatja apróra, milyen is az élet a távoli Spártában, hogyan tengetik a napjaikat a spártai Leonidászok. Ferenc nagyon szűkszavú volt, azt állította, nem emlékszik, régen volt, meg aztán nem is tartozik senkire. Honnan vette ezt az egész Spártát meg a királyságot? Otthon biztosan nem hallotta, töprengett Piroska, igaz, csak egyszer találkozott Ferenc öreg szüleivel, mindenkinek elég volt ez az egy találkozás. Hát akkor az iskolában - igaz, ott mindig csak az Árpádháziak mentek, számos Béla, és egy szem Leonidász se volt köztük. Hogyan került a fejébe ez a bogár? Piroska el sem tudta képzelni, de végül is mindegy, ha úgyis nagy titok.

Felért egy gyomrossal, amikor megtudta, hogy Spárta Görögországban van; eddig azt hitte, nagy sziget, valahol jó messzire. Hát, Görögország nem nagy dobás, egyáltalán Európa az még? Annyi biztos, hogy ott élnek a bekasszinok.

Ferenc az asszonyt nézte, aki most aludt. Azt mondja, hogy széplány volt valamikor, de ezt csak ő hiszi magáról, akkor meg nem számít. Ebben a gyilkos hőségben, egy szál koktélruhában - Ferenc mindig koktélruhát mondott, amikor fogalma sem volt arról, mit tiszteljen abban, amit a luvnyák éppen viselnek - oldalt kibuggyant belőle, no, ez az, amit nem kellett volna - van eszük azoknak az iszlámosoknak, hogy csadort adnak az asszonyokra. Különben se használ nekik, ha alszanak. Elengedik magukat, szétfolynak, lig-lóg a ritkás hajuk. Egyesek nem átallják kivenni a fogaikat; a nachtkasznin tartják egy pohárban. Jó, Piroska még nem, neki legalább a fogai megvannak. Sárgák ugyan, de jók a rágásra, megőrlik az ételt, mint a parancsolat.

Csak azt tudnám, hogy a kacskaringós istennyilába jutott az eszébe, hogy káposztát főzzön, júliusban.

Egy szem légy kóválygott a csillár körül, nagy csendességben, körbe-körbe, mint a bolondok. Ferenc ezt követte a szemével, és közben gondolkodott. Furcsa dolog ám a bolondság. Itt van ez a hártyás szárnyú, kimehetne az utcára, találkozhatna a kollégáival, részt vehetne egy jó kis, közös zümmögésben, de nem. Itt köröz a csillár körül, és nem fárad bele. Vajon mit gondol magában?

Ha legalább égne az a lámpa, akkor ugye azt mondanám, hogy a fény - megzavarta a fény azt a kevés eszét, ami benne van a kicsi fejében. Mennyi esze lehet egy légynek? Ennek itt semennyi, különben nem keringene megszállott módjára a csillár körül.

Sose lehet megtudni, hogy egy rohadt légy mire gondol, ha ugyan gondol valamire.

Agyoncsapom ezt a rohadékot, mondta magában Ferenc, nem bírom elviselni, hogy itt kering.

Hiszen ha leszállna, csak egy pillanatra, akkor nem kellene más, mint egy összecsavart újság. Az se rossz, ha beszorul a dög a függöny alá. Össze lehet nyomni, és mókás, sárga folt marad utána, néha kissé véres is.

De amíg repked, addig nincs esély.

Ferenc visszament a konyhába. Bár itt lenne az a marha légy, ahol mindig van pár étel, sokszor le sem takarja az asszony, csak úgy elbambul, vagy tudja Isten, néz bele a vakvilágba. Tiszta Amerika minden házi légynek. Csak ez nem tudja abbahagyni a hülyeséget, állong, szállong, ődöng a csillár körül.

Egy fejsze volt a sarokba támasztva, azzal szemezett Ferenc.
Hirtelen megcsapta az illat - illat a fenét. A szag. A vastag, zsíros káposztaszag. Káposztabűz, Volt pedig fedője is.

Ezt már tényleg nem lehet elviselni, ezt a szagot. Júliusban.

Ferenc felkapta a fejszét - olyan kicsi volt, egészen könnyű, mint a gyerek kezébe való játékszerek. Piroska még mindig ugyanúgy feküdt az ágyon. Csak a szája nyílt meg egy kevéssé, és a nyála a párnára folyt. Rohadt legyek, morogta Ferenc, és lecsapott a fejszével. A biztonság kedvéért többször is. Most már csak azon lehetne vitatkozni, hogy Piroska föl nem ébredt, vagy fölébredt ugyan, de akkor már minek.

Mókás, sárga folt maradt utána a párnán, kissé véres is.

Ezzel megvolnánk, sóhajtott Ferenc, úgy is, mint spártai király.

Aztán, mert éhes volt, és nem talált egyéb ennivalót, mégis csak evett a káposztából.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-06-22 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.