Videó

A Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával csatorna videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Dinók Zoltán: Találkozás a gyógyítóval

 

Rájöttem, hogy nem csak akkor foglalkozom irodalommal, ha írok. Meg kellett tanulnom azt, hogy ha nem írok, akkor ne járjon az irodalom a fejemben. Nehéz volt, de hozzászoktam. Az író fantáziája végtelen. Amit csak gondol – legalábbis én – abból történet születik. Le kellett szűkítenem a fantáziámat. Hisz a szerkesztők megmondták, nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos. Arról nem is beszélve, hogy apró novellák írása helyett, most már elérkeztem abba a stádiumba hogy a fontosabb, megálmodott műveimet írjam meg. Igen ám, csak ahhoz sokat kell az embernek képezni magát. Nem elég csak nagyszerű történeteket kitalálni, azt meg is kell írni. És nem akárhogyan! Ez az irodalom!

Egyik reggel tehát a fontosabb műveimet kezdtem megírni. Rágyújtanék, de látom, hogy a cigis dobozban egy szál sincsen. Fogtam a bukszám, felvettem a kabátom, s igyekeztem a dohányboltba.

Mikor megérkeztem, a pultos nő már nyújtotta is a világoszöld Pall Mallt, én meg hazafelé jövet rá is gyújtottam. Először nem akart sikerülni. Aztán egy embert pillantottam meg, amint közelített felém. Lehetett úgy ötven éves.

– Szia! – mondta.

– Szia! – mondom meglepetten.

– Látom, nem sikerült meggyújtanod a cigit!

– De most már ég és szívom!

– Látom!

Én meg azt láttam, hogy ez egy közhasznú munkás. Kérni akart kétszáz forintot.

– Mire kell az magának? – kérdeztem.

– Megyek a boltba zsömléért, a főnököm nem fizetett.

Ezt hittem is, nem is, de végül adtam neki kétszáz forintot.

Meg akartam kínálni cigivel is, hiszen láttam, hogy beszélgetni akar és szimpatikusnak tűntünk egymásnak.

– Én nem cigizek!

Ez számomra meglepő volt. Elmagyarázta, hogy a cigi az valójában nem ezer forint, hanem csak négyszáz. És a többi, a hatszáz forint, szerinte csak a politikusok zsebébe megy. Különös alak volt.

– Mivel foglalkozol? – kérdezte.

– Író vagyok! – mondtam.

– Láttam az első pillanatban, hogy egy értelmes ember maga.

– S maga?

– Én itt dolgozom nem messze, persze régen nem ez volt a hivatásom. Közhasznú munkás vagyok most. Mondja meg őszintén, minden nap, én, aki agykontrollal foglalkoztam, minden egyes áldott nap próbálok pozitívan gondolkodni, s az emberek fittyet sem hánynak rám. Mit erőltetetem akkor én magam?

– Mindannyiunknak megvan a maga keresztje! Csak egyikünknek jóval nehezebb, ezt képtelenek az emberek belátni.

A férfi fejét csóválta. Aztán mondta tovább:

– Egyik rokonomat meggyógyítottam! S akkor, amikor már másodszorra se kaptam tőlük szeretetet, harmadszorra azt mondtam: a fenéket! Most már nem gyógyítom meg!

– Jól tette!

– Azóta is haragszanak rám!

Lehajtottam a fejemet, de tovább mondta:

– Én megálmodtam a politikusok halálát!

– És meghaltak?

Erre nem válaszolt.

– Na, jól van, megyek a zsömléért! Magának kívánok örömet és boldogságot az életben.

– Köszönöm!

S már ment is az áruház felé, amely a dohánybolt mellett volt. Én meg szívtam a cigit s csodával határos módon egyre jobban éreztem magam. Talán mégse akárki volt ez, ha annak is látszott. Közhasznú munkás, aki embereket gyógyít. Hát… Azért mégiscsak fura világ…

  
  
 

Dinók Zoltán (Kecskemét, 1981) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.