Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Petz György: Kannibál

 

A kisállatkereskedést inkább csak kívülről figyeltem. Főleg a kaméleon nyerte el tetszésemet végtelen nyugalmával a kirakatba meredő faágán. Sosem tudtam, él-e, kitömött-e – erre mozgásából végképp lehetetlen volt rájönni. A SPAR-ba siető vásárlók talán ezért sem vetettek rá pillantást, nem lévén érzékük a filozofikus életszemlélethez.

A boltból kiáramló szagot kevésbé szerettem. A faforgácstól kezdve bizonyos némely ürülékszagig keveredett benne sokféle, számomra azonosíthatatlan, de kellemetlen szag. Rosszabb, mint az otthoni vécénk némelykor. Ide se mennék be – megtagadva gyermeki vágyaim és álmaim, amikor még egy asztal alatti teknőben szorongva Eszli Laci barátommal erdésznek készültünk, teljes óvodai hevületben.

Aztán ráfanyalodtam többszörösen. Nem is annyira gyermekeimmel szaporodó kisállataim igénye miatt, de csak úgy, hogy bátorságomat fitogtassam fiaim előtt. Ugyanis a kereskedésben óriáskígyó is leledzett, amitől én nem féltem. Ugyanis tudtam, veszélytelen – se mérge, se szorítása, csupán amolyan díszkígyó, aki azért az egérporontyoktól nem fél, sőt. Azok meg nem értik fölmérhetetlen hosszúságát, találgatják, melyik vége haraphat, de addigra késő.

Nem is így volt. Először egyedül mentem, feltérképezni a terepet. Egy hatalmas, szakállas férfi töltötte be az előteret iszonyú cirpelés közepette. Gondoltam, végtelen szellemességemmel elbűvölöm a kockásinges óriást, csak olcsóbban fogja adni a tubifex tubifexet…

– A tücsök majdnem csótány, de mit tesz egy kis zenei műveltség – kockáztattam meg. A hatást nem kellett várnom, mert az óriás hirtelen mozdulattal lesöpörte a zavaró cirpelést magáról, és valósággal nekem esett.

– Hogy mondhat ilyen őrültséget?! Ezeket itt mögöttem csak állattápnak tartom, ezek nagyhangú, hitvány alakok, ezek kannibálok! Ezem megeszik a saját gyereküket is! Ezekről csak a hülye fabulaírók skribáltak annyi baromságot, hogy az emberek legalább ne utálják őket. Művészet így meg úgy, nemtörődömség a holnappal, élj a mának… Bezzeg a maga által emlegetett csótányok – azok igen! Egy csótánymama gondozza a gyerekeit, sose falna föl egy fajtársat.

– Bocsánat, azt hittem, vicces, amit mondok, tetszeni fog. Elvégre két bogár… És itt eszembe jutott gyerekkori társbérletem egy pékségközeli házban, ahol a vendégek távozta előtt ki kellett mennem, hogy felkapcsoljam a villanyt, amolyan svábbogárűzőként, nehogy a vendég szeme vegye észre hívatlan bérlőtársaimat.

– Mit tudnak maguk a zenéről! Bezzeg én, amikor még Berlinben laktam, tudja, béreltem egy szobát valami házinénitől – legfőbb szórakozásom a rádió volt. A régi, varázsszemes. Addig csedergettem, míg végre sikerült behoznom valami gyönyörű zenét. Egy operát hallgattunk, mert esténént azon a zenei adón rendszeresen azt adtak, de az akkor oly gyönyörű volt, hogy szinte még a varázsszem is könnyezett… És akkor megjelent szobatársam, egy igazi, fejlett fiatalember. Rendkívül jóalakú, magabiztos fellépésű, a varázsszem fölé telepedett, csodás csápjaival valósággal vezényelt. Én ennyi zenei érzéket még soha, senkitől nem tapasztaltam, pedig higgye el, láttam a kor sztárkarmestereit. De ekkor iszonyú, mi történt. Ahol a hős halni készül, és eltűnik mögüle a zenekari segítség, csak úgy, anyaszülte csupaszon, a lét végső kérdésével szembesül – akkor rontott be a házinéni. Se szó, se beszéd, sikoltva a rádióhoz lépett, és lecsapta a franciabogarat – legalábbis ő úgy mondta. Fúj, ő még ilyet nem is látott, undorító, elnézésemet kérte, gerozánoztat mindenütt, ha kell, akár ciánoztat is… és csak mondta, mondta. Németségem annyira nem volt perfekt, hogy elmondjam neki, hónapok óta az egyetlen értő lény, aki hülye napi robotom után a zenehallgatást zajával nem zavaró, sőt, egyetlen értő és méltó társam, akivel vállvetve figyelek… nos, hát őt gyilkolta meg, miközben steril lelkével és pihegésével majdhogynem a karjaimba omlott, hogy milyen szörnyűség történt. Szerintem is. Még aznap otthagytam, kerestem új szobát. Még hogy mit tesz egy kis zenei műveltség… hát nálam ezt. Maga ne játsszon velem – mondta a hatalmas ember, és kis híján sírt. Ez jóformán agyonüt, és nekem kell vigasztalnom…

– Uram, megmutatná a kígyóit? – ismételnem kellett, mert először nem is értette, miről beszélek. Aztán életemben először kígyó csavarodhatott a karomra, csodálhattam végtelenül finom pikkelyeit, kecsességét. Az óriás ügyelt az amúgy veszélytelen lény lassú mozgására, aztán egyszercsak fülemhez hajolt, szinte még a szakálla is csiklandott:

– A kígyót is szeretem, de ez süket. Talán mert albinó.

2016.07.12

  
  

Megjelent: 2016-08-13 16:00:00

 

Petz György (Budapest, 1955 - 2020) szerkesztő, író, költő, tanár

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.