Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Csengődi Péter: Reinkarnáció

 

Felemelte a pisztolyt, és a térdelő, reszkető férfi homlokának szegezte. Számára sem volt világos, miért teszi, de a legbennsőbb énje vágyott rá, biztatta.

– Ki maga egyáltalán? – hallotta a zokogó embert.

Nem válaszolt, hiszen nem ismerték egymást. Tudni akarta, milyen kioltani egy ember életét, ehhez keresett kísérleti alanyt. Olyat nem választhatott magának, aki bármilyen szinten hozzá lett volna köthető, de mivel egy vadidegenen végezte el a tesztet, kizárt, hogy rátaláltak volna.

Lőtt. A fegyvert bedobta a mellettük lévő kukába, semmilyen nyom nem volt rajta. A ruháit, cipőjét egy hét őrzés után elégette, a haját leborotválta, nehogy valaki esetleg lőport érezzen rajta. Ezerszer megfogadta magában, hogy csak egyetlen ilyen alkalom volt; de aztán a vágy újra előjött rajta, mint a kutyán, amelyik megérezte a vér ízét. Sokáig el tudta magában nyomni a késztetést, hiszen meg volt győződve róla, hogy nem helyes; de végül nem bírta tovább. Fegyverre nem tudott újra szert tenni, ezért egy fojtóhurokkal támadt egy járókelőre a sikátorban. Ez az áldozat azonban túl nagy falat volt a számára, alulmaradt a verekedésben; kihívták a rendőrséget, letartóztatták. Bevallotta korábbi tettét is, és végül a rácsok között töltötte el utolsó éveit. Álmában hunyt el.

 

*

 

A lélek kiszállt a testből, átment egy addig láthatatlan ajtón, és egy hosszú alagútban találta magát. Balra és jobbra is újabb ajtók hosszú sora állt. Fogalma sem volt, hogy merre tovább, igazából azt is elfelejtette azonnal, hogy honnan jött. Először balra indult el, és próbált benyitni valamelyiken, de mindegyik zárva volt. Ahonnan indult, annak a kilincse sem mozdult, de jobbra a következőnek igen. Bement, a szoba üres volt, mégis hangokat hallott.

– Készüljön fel, hamarosan kezdjük!

Fogalma sem volt, hogy mire is kellene felkészülnie; egyszer csak a szoba elhalványult, eltűnt, és elvesztette a tudatát.

 

*

 

Az első alkalommal, amikor képes volt feleszmélni, egy kiságyban feküdt, aminek az oldalán színes rácsok voltak. Egy nő simogatta a hasát, és úgy érezte, őt mindig is ismerte. Szép lassan megtanult bizonyos fogalmakat a világból, mint például hogy ő egy gyermek; aztán alig, hogy megszokta, már el is kellett hagynia; idővel kamasznak, fiatalembernek, majd uramnak szólították. A közgazdasági diplomájával könyvelőként dolgozott, és egy nap – évzárás környékén – késő este ment haza a munkából, amikor egy kiüresedett utcán rátámadt egy férfi – vascsővel úgy a lábára ütött, hogy azonnal leborult a földre. Feltérdelt, a támadója egy pisztolyt irányított a homlokára. Próbálta kivenni az utcalámpák fényében, hogy ki lehet az, de nem ismerte fel. Gondolkodott, kinek árthatott valaha az életében, de senki nem jutott eszébe; mindig is kerülte a konfliktusokat.

– Ki maga egyáltalán? – kérdezte zokogva.

A fegyver elsült, és a lélek hirtelen újra test nélkül találta magát.

 

*

 

Előadást tartott. A terem puritán volt, fehér falakkal, egyszerű székekkel. Amíg a diákok felvették a speciális szemüvegeket, ő bekapcsolta a vetítőt, és máris úgy érezték, az űrben utaznak. Az egyetem több évtizedes munkája volt abban, hogy a galaxisunkat ennyire részletesen lemodellezték. Olyan közelről figyelhettek meg egy távoli égitestet, mintha a felszínén sétáltak volna. Közben igyekezett határozottan és magabiztosan beszélni, félt, hogy nőként nem veszik kellő komolyan. A vetítés ráközelített a Földre, aztán egy emberre, a sejtekre, molekulákra, atomokra, egészen a legkisebb, ismert részecskékig.

– Sokan úgy gondoljuk – mondta a záró mondatokat –, hogy az univerzumban nincs is anyag, csak mi érzékeljük úgy. Minden csak információ, és hasonló szabályokon alapul, mintha egy számítógépes programban lennénk, amit nem futtat senki, csak egyszerűen ilyen az univerzum természete. – Közben meglátta, hogy valaki jelentkezik: – Igen, tessék, az úriember a hátsó sorban. Kérdezni szeretne?

– Hisz ön Istenben?

– Nos, igyekszem úgy fogalmazni, hogy senki számára ne legyen bántó. Nézzék el, ha ez mégsem sikerül. Őszintén hiszem, hogy Isten nem létezik, és a Biblia csak egy gyerekmese, amivel útmutatást akartak adni az élethez. Úgy gondolom, erre nagy szüksége is van az emberiségnek, hiszen például nem lőhetünk le kedvünkre idegen embereket az utcán, attól a társadalom teljesen felborulna. Amit viszont én személyesen tapasztaltam a világból, az alapján úgy vélem, hogy Isten nem létezik, és eszerint élem az életem.

– És nem fél, hogy téved, és emiatt a pokolra jut?

– De igen, félek! Az is megfordult már a fejemben, hogy Isten szándékosan nem mutatja magát, próbára tesz, hogy eltalálok-e hozzá. Mindazonáltal azt gondolom, nem attól leszünk emberek, hogy sosem tévedünk, hanem attól, hogy felvállaljuk a döntéseink következményét.

 

*

 

Egy olyan templom padjában ült, amit később a török vész idején leromboltak a hódítók. Türelmesen kivárta, míg a pap elsétált hozzá, majd illedelmesen köszöntötte.

– Atyám, szükségem lenne a tanácsára. Betegség kínoz, és nincs senki, aki kigyógyíthatna belőle.

– Nem gyógymódra van szükséged, hanem megbánásra. A betegségek a bűneink miatt szállnak meg minket.

– De atyám, én követtem el semmilyen bűnt, mégis megbetegített az Úr.

– Mindannyian bűnben élünk, tettel vagy gondolattal, mert gyarló emberek vagyunk. Egyedül az Úr képes elérni a tökéletes tisztaságot.

– Nem érti atyám, én még nem is éltem, amikor ez történt velem. Nézze!

Az idegességtől reszketve felrántotta a szoknyáját.

– Takard el magad azonnal! Odakint sem mutogathatod magad, nem hogy az Úr házában!

– Könyörgöm, atyám, árulja el, mit tehettem én az Isten ellen, hogy ilyennek születtem?!

– „Az apák bűnei a fiúkra szállnak.” A szüleid nem tartották be Isten törvényeit, ezért büntetésül olyan gyermekkel áldotta meg őket, amelyik se nem fiú, se nem lány.

– Mások bűnei miatt engem ítél szenvedésre? Csak egy kegyetlen Isten képes ilyenre! Csak egy olyan Isten, akit odafent hidegen hagy a mi fájdalmunk.

– Mindenki szenvedésre van ítéltetve itt a földön, gyermekem. A mi dolgunk, hogy kiálljuk Isten próbáit, és higgyünk benne töretlenül. Ha tudsz olvasni, ajánlom neked Jób történetét. Ha nem, Ferenc atya szívesen felolvassa neked.

 

*

 

Ő volt az utolsó ember a földön. Egy napágyon feküdt az utcán, körülötte mindenhol elhagyatott romok. A technológia szépen fejlődött, az emberiség haladt a saját maga által kijelölt úton; majd egy különös betegség ütötte fel a fejét, és végigsöpört a bolygón. Többek szerint egy távoli planétáról hoztuk el a halálos vírust, mások szerint a Földön mutálódott, fejlődött ki. Egyik sem nyert soha igazolást, nem volt idő kutatni; gyors volt, és megállíthatatlan, terjedt emberen, állaton, még növényen is. Csak néhány személyt sikerült megmenteni a fertőzéstől a steril karanténokban; az ő feladatuknak azt jelölték ki, hogy amikor a járvány lecseng, gyűjtsenek össze annyi információt az eltűnt civilizációról, amennyit tudnak, és biztosítsák, hogy ha egyszer ráakad egy idegen faj, tudják, mi minden veszett oda. Minden élőlény elpusztult, csak a konzervált ételek maradtak meg, amíg el nem fogytak. Két hete jött a jelzés, hogy távol-keleti sorstársa is meghalt; végleg egyedül maradt. Neki még maradt egy ideig elegendő étele, de már nem bontotta fel. Nem látta értelmét. Itt volt vége mindennek.

 

*

 

Kiszállt belőle a lélek, és eljutott a szokásos alagútba. Nem volt több nyitott ajtó. Lassan hullámzani kezdett a tér, majd egyszerűen felbomlott.

– Szimuláció vége! – mondta a hang.

Kinyitotta a szemét, próbálta felfogni, mi is történt, hol is van. Egy sötét szobában ült egy székben, a fejéből vezetékek lógtak ki. Óvatosan leválasztotta őket. Kezdtek visszatérni az emlékei. A saját emlékei, és minden egyes ember emléke is. A monitoron a Föld modellje forgott körbe-körbe. Fogott pár százmillió évet – ami az ő életéből nem sok –, és minden egyes személy bőrébe belebújt, hogy megtudja, mennyi örömmel és mennyi kínnal járna neki az élet. Meg akarta tapasztalni mindenki fájdalmát, még mielőtt a tényleges munkához hozzáfog, hogy tudja, mire is vállalkozik. A teremtés csak most kezdődött volna. Helyette lekapcsolta a gépet, és lassú, csoszogó léptekkel kiment a szobából.

  
  
 

Csengődi Péter (1983) szoftverfejlesztő, író, költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat egyik alapítója.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.