Keresés a honlapon:

Köves István: Arcképcsarnok – Angyal a középkorban

 

Egy kora tavaszi verőfényes reggelen – ha jól meggondolom, szinte minden jelentősebb döntésemet, ideértve a világrajövetelemet is, hasonló időjárási és fényviszonyok kisérték vagy éppen provokálták – megrendült addig sziklaszilárdnak vélt hitem, hogy ezután szüntelenül a könyvtári katalóguscédulák egyébként önmagukban is, de társaikhoz kapcsolásukkal kialakítható rendszerükkel különösképpen lenyűgöző logikájának szolgálatára kell áldoznom amúgy eredendően dévajkedvű, derűs ifjúságomat.

Azon a reggelen, amikor a könyvtár nyirkos, homályos, a férfivécé előtti kanyarban már enyhén ammónia illatú előterében lépkedve zendülve elpattant a mellemben egy G-húr, s reménytelenül, de kitartóan az alatt is továbbrezgett benn, a zsigereimben, míg az emeletre vezető műmárvány-lépcsősoron fölszökdelve – majd azt írtam: helyemre! – íróasztalom mögé érkeztem, tulajdonképpen le is zajlott, el is bukott újabb kis lázadásom, ám azért annyira mégiscsak megbecsültem ezt a kis érzelemrohamomat, hogy egy végkövetkeztető megerősítést remélve, kérdést intéztem az asztalán heverő történelmi atlaszba már-már épp elmerülni készülő szobatársamhoz: – Odakinn valahol ránk várva habzik, pezseg az élet, minden és mindenki színes és illatos kalandokra készen kószál, mi meg itt szarakodunk a végtelen polcok között a tudománnyal! Jól van ez így? Kérdésem láthatóan meglepte Engel Palit, homlokán fölgyűrődtek korai ráncai, szemét szűkre szorítva rákönyökölt az asztalán széthajtogatott térképre, állát tenyerébe eresztette, s az ortopéd szakorvosok szelíd türelmével válaszolta: – A tudományos élet, akár az akvarelltechnika, sokat veszít azzal, hogy illatos mézként vonzza az amatőröket. Az akvarell festészet ugyanis első pillantásra nem igényel különösebb képességeket, még előképzettséget sem. Egy darab tiszta papírra, néhány ecsetre és egy-két tubus festékre, valamint egy vízzel teli tálra van szükség – és máris ott áll a művész teljes fegyverzetében, készen a világhírre. A könyvtári katalogizálásban, de bátran ide érthetjük a történettudományt is, ritkán fordul elő korszakosan fontos esemény, annál több és gyakoribb viszont a jelentéktelen. Csak kiemelkedő értelmű, nagy formátumú tudós ember képes kihalászni ebben a zűrzavarban az általánosból a lényegest – jobb, ha ebbe mi, egészséges ösztönű fiatal könyvtárosok bele sem fogunk. Maradjon a mi feladatunk lényege az eligazítás, ha ugyan igényt tart rá egyáltalán valaki, és a megértő, türelmes mosoly, amellyel jelezzük, hogy sem megsérteni, sem ellehetetleníteni nem kívánjuk beszélgetőtársunkat. Ezzel szemüvege fölött kedvesen rám mosolygott, fölállt, hozzám lépett, s vállamat átkarolva az osztályvezetői szoba felé sodort. Menet közben folytatta: – Gyere, szólok Vértessy papának, hogy átmenetileg elvállalod az olvasóterem vezetését.

+

Ha új íróasztalom mögül hátam egyenesítve néha-néha fölpillantottam, egy korombeli, dús hajú, a középkorba szerelmesedett fiatalemberre láttam. Engel Pali bal keze többnyire egy forráskiadvány valahányadik oldalán zongorázott, miközben másik kezének mozgékony ujjai elmerülten csipkedték valamennyire mindig cserepes szájszéléről a leszáradt bőrdarabkákat. Mind a zongorázás, mind a csipkedés pótcselekvés volt a javából, azt jelezte, Palit már megint nikotinszomj kínozza. Merthogy fiatal kora ellenére láncdohányos volt őkelme, szégyentelenül sokat cigarettázott, lehet mondani, ha ébren volt, apróbb szünetektől eltekintve mindig füstölt ujjai közt a Symphonia. Ahogy telt-múlt az idő, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy lázasan siet, mint akinek lóhalálában meg kell előznie valamit, ami már megindult feléje, iszonyú sebességgel. Ezt láttam rajta, valahányszor izgatottan előre-hátra lapozott egy valahonnan előbányászott korabeli hozománylevélben, végrendeletben, adólistában, bírói ítéletben. Egy előttem láthatatlan, általam fölismerhetetlen összekötő ösvényt követett a magyar és latin nyelvű történeti források világában, adatról adatra szökkent, látszólag bizonytalankodó tanúságtételekről ellendülve ugrott a megismerés egyik partjáról a másikra, mély szakadékok fölött szökkent át, elfeledett titkos ajtókon nyitott be, rejtett üzeneteket fejtett meg, hogy még mélyebbre hatolhasson, s közben egyre sűrűbben nyálazta meg lapozó ujja hegyét, miközben tekintete szélsebesen száguldott végig a könyvlapokon. Sajnálatosan hamar be kellett látnia, hogy a klasszikus remekírókon csiszolt latin tudásom teljesen alkalmatlan az őt lázba hozó középkori szövegtöredékek értelmezéséhez, esetleg megvitatásához, s attól kezdve inkább a különféle bridzs konvenciókról társalogtunk, amely játék, ez is hamar kiderült, mindkettőnk alkalmi kikapcsolódását szolgálta.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-08-14 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.