Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Mórotz Krisztina: Vagyok

 

Csend van. Rég jártam kinn a rétemen, ahol a fák összekuszálják ágaikkal az ég haját. Ma különösen szépek a kavicsok a folyó mellett, kobalt-fehér és okker színűek, némelyik opál.

Egy bokor szembecsap. A csipkebogyó szőrétől majdnem megfulladok. Kiszedem a pihéit, és majszolom. Lekvárrá érlelte, sötétre csípte a dér.

Nekitámaszkodom a matuzsálemnek. Érzem törzsén a nedvet. Minden tele van levelekkel – ilyenkor már barnásfekete halottak, talán az elmúlást érzik ők is –, és elmorzsolok egy nyirkosat, hadd tűnjön el a ködben.

Barátságtalan most a rétem, bár én szeretném különlegesnek látni. A tejfehér köd leszáll, egyre sűrűbb. Ez is az ő arca, a ráncos fehérségével. A csordakutat mintha mesében látnám.

Hív az erdő, vagy csak így gondolom. Kérgeket fényképezek, láthatatlan kavicsokat. Némelyik csupán paca — ki is törlöm, de az illúzió megmarad. Az erdő fáit rózsa árnyalat keretezi, ettől feketébbnek látszanak. Lassan megindulok feléjük, a derengés irányába.

Megbabonáz a köd. Gyönyörű a fák kérge. Végigsimítom érdes testüket. Alig mozdulok, a nagy tölgy tekintetével követ. Egyre halkabban megyek, nehogy felébresszem a szendergő fákat, aludjanak csak a tejüveg-fehérségben. Kérgek és kövek között, a ködben egyre lassulnak lépteim. Nem csinálok semmit.

Vagyok.

 

  
  
 

Mórotz Krisztina

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.