Keresés a honlapon:

Zilahy Tamás: Az első tavaszi napsugár

 

Akkoriban hosszú és hideg volt a tél. A legöregebb medve sem emlékezett ilyenre, csak morogva, fázósan gombolta összébb a téli bundáját.

Nem kellene nekem még egyet aludnom?, morfondírozott magában.

Ekkor megpillantott valamit egy zúzmarás fenyőág legalsó tűlevelén. Az a valami akkora volt, mint egy esőcsepp, és szép, meleg fénnyel csillogott.

– Mi a fene? – dörmögött Jé Mackó (mert így hívták), és odacammogott a fenyőfához. Az a fura, esőcseppszerű valami éppen akkor huppant le a hóra. Amint leért, elolvadt körülötte a hó.

Jé Mackó elcsodálkozott (lehet, hogy azért hívták Jé Mackónak, mert mindig elcsodálkozott?).

– Mi a fene? – mondta szokása szerint.

De a kis tünemény kijavította.

– Mondd inkább, hogy ki a fene.

– Jé! – mondta Jé Mackó –, a csöppség beszélni is tud (lehet, hogy azért hívták, Jé Mackónak, mert mindig azt mondta, hogy jé...?).

– Szervusz, te ki vagy?

– Én vagyok az Első Tavaszi Napsugár.

– Ez nem jó. Én, Jé Mackó nem tudok ilyen hosszú nevet megjegyezni, mert butus vagyok. Mivel kicsi vagy, engedd meg, kérlek, hogy Napocskának szólítsalak.

– Rendben van, de ha már becézel, barátoknak kell lennünk. Egyébként meg állj arrébb, mert eltakarod előlem az erdőt, pedig ott nekem dolgom van.

– Mi a fene – mondta szokása szerint Jé Mackó. – Mi a fene dolga lehet itt egy ilyen apró csimizlinek?

– Elmondom, mi a dolgom az erdőben. Minden év február huszonharmadikán...

– Várj, nem tudom, mi az a február huszonharmadikán… olyat még nem ettem – mondta Jé Mackó.

– Szóval– mondta Napocska –, akkor elindulok tavaszt csinálni. Gyere velem… hogy is hívnak? Meglátod, mi dolgom van nálatok.

– Engem Jé Mackó hívnak.

Elindultak.

Elöl Napocska, mögötte Jé Mackó (mert így hívták, és talán azért ment Napocska mögött, hogy rá ne lépjen).

Menet közben Napocska körül furcsa dolgok történtek. Amerre jártak, a hó elolvadt, és Jé Mackó (talán azért hívták így, mert minden rokona mackó volt), amikor hátrapillantott, látta ám, hogy minden kizöldül a nyomukban.

De nem volt könnyű útjuk az erdőben. Egyszer csak Napocska megtorpant egy hatalmas, nagy sapkás (vagy talán esernyős) alak előtt. Persze a butus Jé Mackó majdnem rálépett.

– Szervusz, Napocska! – köszönt Nagysapkás. – Én már ismerlek, hiszen minden évben a kedvedért bújok ki a földből, hogy lássalak. Az én nevem Mérges Gomba – mondta mosolyogva Nagysapkás. – Szívesen utadra engednélek, de nem mozdulhatok innen, ezért meg kell kerülnöd. Itt kell várnom a turistákat, hogy felszedjenek, de lehet, hogy idén nem is jönnek. Na, ezért vagyok mérges.

Elgondolkodott Napocska, hogyan tudná kikerülni Nagysapkást. Hoppá! Hiszen itt van Jé Mackó, talán ha felmászom a hátára, magasabb leszek, és együtt átlépjük ezt a vidám Mérges Gombát.

Így is tett. Napocska most már magasabban volt, és kezdte jól érezni magát. Baktattak tovább az erdőben, mígnem kiértek egy nagy tisztásra, ahonnét látszottak a felhők. Most egyszerre hátranéztek, és látták, hogy virágba borul az erdő. Napocska elégedetten felsóhajtott.

– Kedves Jé Mackó, úgy látom, elvégeztem a dolgomat. Köszönöm, hogy elkísértél, és vittél a hátadon, így sikerült magasra kerülnöm. Látod az eget a felhőkkel? Én oda vágyom, mert ott születtem, és oda tartozom. Légy szíves, vigyél vissza a fenyőfához, ahol találkoztunk. Fölmászom a csúcsára, és máris az égen leszek. Akkor én már Nap leszek, és mindig melengetni foglak, kedves Jé Mackó.

És a mackó tudta, hogy a melegséget mindig érezni fogja.

*

Jé Mackó Napocskájának melengető fényénél leheveredett a zöld fűre.

Míg aludt, langyos szellő cirógatta,  de a pirkadat első fényeire felriadt. Hirtelen melegség öntötte el a szívét. Nagyon-nagyon messze, a keleti égbolton felfedezte a barátját. Lelkendezve integetett neki, és kitárt karral elindult feléje. Egész délelőtt szaporán cammogott Napocskája felé. Örömmel látta, hogy ő is egyre közelebb ér hozzá.

Jé Mackó ágaskodva kinyújtotta pracliját az ég felé, de nem érhette el a barátját. Nagyon bánatos volt, és el is fáradt, ezért leheveredett egy picit szundítani. Jé Mackó azt gondolta, hogy majd a Napocskája megvárja a feje felett.

Amikor felébredt, szomorúan vette észre, hogy a barátja már messze mögötte jár. De ekkor eszébe jutott, hogy biztosan csak fogócskázni akar vele. Most megint boldogan és vidáman elindult, hogy megfogja. Brummogva, cammogva iramodott utána. Napestig repesve követte, de mindhiába. Visszaérve a sűrű rengetegbe, kimerülten hemperedett le a fűbe.

Jé Mackó reménykedett, hogy reggel majd megint a kezében tarthatja a Napocskáját. Nem tudta elhinni, hogy ő már Nap lett, és sok egyéb dolga van, semhogy mindig vele legyen.

Jé Mackó ezentúl is minden reggel elindult a Nap felé, hogy megérintse, hogy aztán esténként ugyanabban a sűrűben találja magát, és ott hajtsa álomra a nagy buta fejét.

Egy napon, amikor egy csúnya tüske fúródott a mancsába, csak nehezen tudott útra kelni. Bánatosan sántikált kelet felé. Máskor le nem vette a szemét Napocskájáról, most, hogy lehajtott fejjel bandukolt, észrevett néhány dolgot.

A mezőre kiérve sok-sok nyíló, sárga virágot pillantott meg – mind az ő barátjában gyönyörködött.

Jé Mackó el is nevezte a virágot napraforgónak. Elsántikált a gyümölcsöskertek mellett. Itt rengeteg piros őszibarack mosolygott az égre. No, lám, hát ők is, morfondírozott magában. És ekkor már egyre-másra vette észre a dolgokat. Egy nagy tó partján sok kétlábú hanyatt fekve, kitárt karral imádta az ő volt barátját. A macskák behunyt szemmel dorombolva melengették a testüket a napon. Nem igazság!

Jé Mackó próbált visszaemlékezni. Az én barátom egyszer azt mondta: sok dolga van a földön. Már látom, hogy mindenkinek szüksége van a melegségre, így nem sajátíthatom ki magamnak. Az Ő melengetése növeszt, gyarapít mindent.

Így teltek-múltak a napok, hetek, hónapok. Jé Mackó mindennap elindult a barátja után, de már nem volt benne biztos, hogy csak fogócskáznak.

A fák lombja lassan a leszálló Nap színébe öltözött, a madarak is összecsomagoltak hosszú útjukra.

Jé Mackó pedig elindult megágyazni magának télire, amikor is lehullott az első hópihe, majd utána milliónyi testvére.

Jé Mackó (mert így hívták, és mert álmodott) újra maga előtt látta a tavaszi fenyőfát és rajta a megcsillanó barátját.

A kis barát megint lehuppant a hóra.

– Szervusz, Jé Mackó! Én vagyok az, az Első Tavaszi Napsugár!

Megörült a Mackó, hisz a butus nem tudta, hogy ez már csak álom.

– De jó, hogy megint itt vagy, barátom!

– Figyelj, Mackó, sokat gondolkodtam a télen, míg te aludtál, hogy mi a jobb. Picinek maradni, vagy naggyá lenni, mindenkivel jót tenni, vagy valakit boldoggá tenni.

Jé Mackó (mert korán kelő volt) már nem álmodhatta meg a választ.

Felébredt, és egyedül volt…

Lassan kinyújtotta és megropogtatta elgémberedett tagjait, szedelődzködni kezdett.

És akkor… megpillantott egy fényesen csillanó valamit távolabb, egy zúzmarás fenyőág legalsó tűlevelén, amint lehuppan a hóra.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-11-20 17:00:34

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.