Keresés a honlapon:

Farkas Molnár Péter: Zugló - vasútállomás, december 31.

 

Zugló - vasútállomás, december 31.


–  Jó reggelt.
–  Magának is. Üljön le nyugodtan.
–  Köszönöm. Büdös ez a váró, de kint lefagy az ember keze.
–  Büdös, pedig minden reggel forró, hipós vízzel felsikálom.
–  No. Maga takarít itt?
–  Itt, meg a pénztárban és a büfében. Aztán lent a kocsmában is, nyitás előtt.

Ül a két ember a kopott, várótermi padon. Kopott a kabátjuk, egyformán kopott az arcuk, kopott sapka a fejükön.
–  Kér egy jó, forró kávét? – kérdezi a takarító.
–  Ne fáradjon, csak nem késik a vonat ilyenkor is.
–  Nem fáradság, a kocsmában ingyér kapom, jó meleg. Hozok egyet magának is. A vonat meg késik, mert annak mindegy, milyen napot írunk. Késik, ilyen a természete. Szilveszterkor is.

–  Jól fizet a takarítás? – kérdezi a kopott kabátos.
–  Fenét. De hát, tudja, az a feneség, hogy semmi nem fizet jól. – válaszolja a kopott kabátos. – Ezelőtt, a postán takarítottunk az asszonnyal, éjszaka. De nem bírta már szegény, egyedül meg nem volt valami haladós. Meg az se fizetett jól, aztán mikor a Sanyi szólt – a Sanyi az, aki énelőttem itt takarított -, hogy elmegy innen, akkor megegyeztem a vasúttal. Aztán jött a büfés, meg a kocsmából is szóltak.
–  Nem sok, minden nap?
–  Nem. Hajnalban kezdek, végigsöpröm a peront, azt most nem kell, csak sózni. Aztán felmosom jó alaposan a várót, megyek a büfébe. Akkor van a baj, ha a büfés elalszik, mert akkor nem végzek időben.
–  Nincs hozzá kulcsa?
–  Nem ad a büfés, mert fél, hogy meglopnám.
–  Megtenné?
–  Ugyan, ne bolonduljon már meg! Mit lophatnék? Két karton cigarettát, vagy egy kiló kávét? Tíz üveg sört, vagy fél liter gagyi pálinkát? Mire lenn az jó nekem? Így keresek annyit, hogy elvagyunk a nyugdíjból, meg ebből a kevés pénzből. Rúgassam ki magam, semmiért? – magyarázza a kopott kabátos. A másik kopott kabátos bólogat. Ülnek, hallgatnak és szürcsölik a termoszból kiöntött, mikróban forrósított, savanyú kávét, néha felszisszennek, mert ujjukat égeti a vékony műanyag pohár.

–  Mit csinált, mielőtt takarítani kezdett? – kérdezi a kopott kabátos.
–  Géplakatos voltam, egészen a nyugdíjig. Apám is géplakatos volt a vejszmanfrédban. Negyvenben születtem, ötvenhárom szeptemberében kerültem inasnak apám mellé. Akkor már úgy hívták a gyárat, rákosiművek, Csepel. Kilencvenben az utolsók között bocsátottak el, akkor mentem egy káeftébe, na, ott megbecsültek eleinte. Szerszámgépeket újítottunk fel, a fiataloknak már nem feküdt a hántolás, én meg értettem hozzá. Maga tudja mi az?
–  Szakismeret tanár voltam a Timót utcában, úgyhogy tudom.
A kopott kabátos felkapja a fejét és nézi a másik kopott kabátost, nem viccel-e? Az visszanéz és kicsit felvonja a vállát:
–  Tudom, furcsa. Kicsi a világ, vannak ilyen véletlenek.
–  Hát, hallja, ha valaki mesélné, nem hinnék neki. A fiam oda járt, a mümkettesbe, a Timót utcába. Géplakatosnak tanult ő is. Rácz. Rácz Béla. Nem ismerte?
A szakismeret tanár kopott kabátos gondolkodik.
–  Nem emlékszem rá. De nagyon sokan megfordultak a kezem alatt, Huszonhárom évet töltöttem ott.
–  Vidékről járt be? Úgy értem ingázott?
–  Dehogy. Itt laktunk mi is Pesten, a Nagyvárad térnél. Abban a nagy sarokházban, aminek az aljában a hentesüzlet van. – A géplakatos kopott kabátos bólint. Elveszi a kiürült poharat a másiktól, feláll, odaballag a régi, drótból font szemeteshez és beleejti a poharakat.
–  Rágyújt? – kérdezi, amikor visszaül.
–  Hagyja csak, a kávét maga állta, gyújtson ebből! – kínálja a szakismeret tanár a saját cigarettáját. Öngyújtó kattan, többször is, aztán hallgatnak újra és belebámulnak a füstbe.

–  Amikor a feleségem meghalt, nagy lett a lakás. Gyerek nem volt. Aztán amikor már szellőztetni se lehetett a por miatt, meg éjjelre be kellett csukni az ablakot nyáron is a zaj miatt, eladtam - szép két szobás lakás volt különben -, és leköltöztem Üllő mellé. Hosszúberek – Péteri, így hívják a települést.
–  Szerencséje volt. Jó helyre került, gondolom maradt egy kis pénze is.
–  Nem maradt. Öreg házat vettem, mert az újabbakat drágán adták már akkor. Aztán a felújítás elvitte, ami pénzem maradt volna. Két éve meg a fűtést csináltattam meg, a régi vaskályhák széjjelégtek, lett kazán, meg központi fűtés. Hitelből, azt fizetem most is.
–  Könnyen kapott hitelt?
–  Kapni könnyű. Fizetni nehéz.
A géplakatos bólogat, aztán elgondolkodik. Hallgatnak megint.
–  Nekünk nincs az asszonnyal hitelünk. Nem bírnánk fizetni. Pedig kellene egy hűtő, meg mosógép, mert a régi lassan bedöglik. Úgy van az, tudja, hogy amíg dolgozik az ember, úgy értem nem mint nyugdíjas dolgozik, addig megél. Ha nehezen is, de megél. Aztán ha nyugdíjba megy, akkor már nem. Vagy a számlákat fizetjük a mamával, vagy ennivalót veszünk. A kettőre együtt, nem elég a pénz. Hát dolgozunk, ameddig bírjuk. Már a mama nem bírta. Szíves, vizesedik a lába. De nem tud nyugodni, van nem messze tőlünk egy könyvtár és amikor az bezár, lemegy és segít rendet tenni. Azt még meg tudja csinálni, azért is kap valamennyicske pénzt. Maga kijön a nyugdíjából?
A szakismeret tanár a fejét csóválja: - Fenét. Nem lehet kijönni belőle. Gáz, villany, víz- meg csatornadíj, szemétdíj. Mindet most emelték nemrég, de már szólt a vízmű meg a településtisztasági, hogy márciustól újra drágul. Még két évig ott a hitel is. Ezekre szűken kifutja a nyugdíjamból. Bár, hogy márciustól mi lesz, azt nem tudom.
–  Akkor maga is dolgozik?
–  Hát. Mit tehet az ember? Portás vagyok a Váci úton. Egyik héten nappal, másik héten éjjel.
–  Bírja az éjszakát?
–  A nappalt rosszabbul. Ha éjszakás vagyok, bemegyek este hatra, tíz után elmennek a takarítók is, bezárok, végigjárom a négy emeletet, aztán rádiót hallgatok vagy olvasok. Tudok bóbiskolni is a székben két – három órát.
–  És nappal?
–  Na, az a nehéz látja. Reggel hatra bemenni, már az is. Fél négykor kelek, sietni kell a vonathoz, télen az kiváltképp rossz. Este hatkor végzek, megint sietni a vonathoz, van fél kilenc, mire hazavergődök. Akkor még el kell látni a baromfit, azt még tartok. Tíz, fél tizenegy mire ágyba kerülök, addigra alig állok a lábamon. Mert nappal nem lehet sokat ücsörögni, néha engem szalajtanak bankba, postára, meg előfordul, hogy boltba is, ha sürgősen kell kávé, miegymás. Szóval az éjszaka jobb. Mert napközben tudok aludni, de ha este lefekszem tizenegykor, éjfél mire elalszom, és fél négykor már csörög a telefon. Arra ébredek. Látja, azt is fizetni kell, el is felejtettem. Öt ezer havonta.
–  Hát, tudja, szépen élünk mi. Dolgozik az ember majdnem ötven esztendőt, aztán nyugdíjba kerül és utána megállása nincs. Mert vagy rezsire megy a pénze, vagy megélhetésre. A kettő együtt már nem fér bele.
Rágyújtanak megint, és hallgatnak. Nincs itt miről beszélni.

–  Jön a vonatja.
A szakismeret tanár az órájára néz.
–  Megint késett tizenkét percet. Elindul a nyugatiból, az első megálló Zugló. Hogy tudnak ilyen rövid úton tíz percet késni minden nap? – Legyint, feláll, veszi a táskáját. Nyújtja a kezét. Egyik kopott kabátos a másik kopott kabátosnak.
–  Jó utat, vigyázzon magára. Ha legközelebb összefutunk, megint beszélgetünk.

Az egyik kopott élet kimegy a peronra, a vonat befut, felszáll rá. A másik kopott élet kinyitja a zsebéből előhalászott kulccsal a barna ajtót. Az ajtó, négyzetméteres helyiségre szolgál.
Megnézi van-e még a fekete flakonban hipó, elég lesz-e még pár napra a felmosó szer. Közben arra gondol: - Lám, az a másik tanár volt, most meg nyugdíjas és dolgozik minden nap, akárcsak ő. Aki géplakatos volt, mielőtt megkopott volna a kabátja.
A másik kopott kabátos bámul kifelé az ablakon, nézi a szürke házakat, ahogy elsuhannak a töltés mellett. Közben arra gondol, micsoda bolond is az ember. Örökké cselekvéssel próbálja elleplezni önnön tehetetlenségét. Vergődik és küszködik egész életében. Még akkor is, amikor megszürkül, kifakul, elkopik az élete. Hátradől a kényelmes ülésben és becsukja a szemét. Bóbiskolhat fél órát hazáig.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-12-31 17:00:11

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.