Keresés a honlapon:

Bártfai Attila Márk: A csontleves

 

A csontleves

- Marci fiamnak -

 

Az Öreg, hivatására nézve teremtő, a Tinó, foglalkozására nézve kísértő; és a Szálka, munkájára nézve hóhér, egy időben összejártak. Ettek, ittak, muzsikáltak. Züllöttek kedvükre. Melyik dalra fakadt, melyik táncra perdült, melyik komédiázott. Emígy rajcsúroztak, amúgy viháncoltak, végül 'tombolkodtak'. Mikor oszt’ elpilledtek a tivornyában, csak oda ültek, ahova dűltek; maguk alá. Ekkor pompás pletykába gabalyodtak. Elébb Zsófia, Szüle, és Bába női személyek szépségéről, hatalmáról, asszonyi rossz-természetéről disputáltak, majd az emberfajzatok nevetséges dolgai fölött elméskedtek. Mikor aztán kibeszélték magukat, jött a kártya. Tinó uram bibliája. Ámbátor ez utóbbi ficsúr testamentuma a pakli, azért a másik kettő is sikerrel forgatta a lapokat. Szentségtelen, nagy tétekben játszottak. Hol az egyik győzött, hol a másik, hol a harmadik. Az Öreg ugye varázslattal, a Tinó ugye csalással, a Szálka meg csak szerencsével. Egy alkalommal azonban, különös fordulatot vett a játék. Az Öreg rendre veszített, hiába mágiázott szakadatlan. Kéklett haragjában, akár az égbolt. A Tinó is sorozatban veszített, hiába csalt folyamatban. Vöröslött mérgében, miként a pokol. A Szálka meg csak nyert, nyert doszt. Nem hagyta el a szerencse. Ragyogott a rosszcsont, szikrázott örömében, fénylett, mint a patyolat. Már addig voltak, hogy kiforgatta az Öreget is, a Tinót is mindenéből. Nem maradt az Öregnek egyebe, csak a jáspisszeme. A Tinónak se mása, csak az áspiskígyója, és a Szálka már azokra akart játszani. Ekkor, honnan – honnan nem, belibegett a fentebb hivatkozott három asszonyság, Zsófia, Szüle, és Bába, a kártyázók közé. Megörült a Szálka a fehérnépnek, azok előtt akart diadalt ülni a másikak felett. Elő is adta hányadán állnak a játékban. Nincs ez így jól. Nincs. Nem lehet minden a Szálkáé. Ingatták a fejüket a nagyasszonyok. Félrevonultak, diskuráltak, végül így szóltak:

-Szálka, tudunk mi egy embert, aki könnyedén legyőz téged a kártyában!

-Micsoda? – esett le az álla a bitangnak.

-Aki szerencsésebb tenálad! – erősködtek a nagyasszonyok.

-Olyan nincs! Minden embert én aratok le! Ugyan melyik is győzhetne felettem? – hitetlenkedett a gazfickó, csörögve.

-Akár tetszik, akár nem, mi csak azért is tudunk egy náladnál szerencsésebb flótást. – vonogatták vállukat a vászonszemélyek. Hej, de helyre válla volt mind hármójuknak!

-Mielőtt e szerencsétleneket legyőzöd itt, azt kéne ám leverned ott. Ezeket, könnyű. Mert kik ezek egyáltalán? Tán a Jóisten, meg az Ördög?

-Azoknak ismerem őket. – vigyorgott a Halál.

-No, hát éppen azért! Eme öröktől szerencsétlen kettőt megkopasztani nem nagy ügy. Szóra sem méltatnánk egy efféle diadal jussaként. Juszt se! Bezzeg azt az emberfiát, ama szerencse-szülöttjét elpáholni, vitéz nagy komiszságra vallana! Még talán össze is csókolgatnánk, szerető csudálkozásunkban! – mórikáltak a hölgyek. Ostoba volt a Szálka, mint a gerenda. Kemény kobakjába egy csöpp velő nem sok, annyi se szorult! Imponálni akart a hölgyeknek. Meg a csókolódzáshoz is kedve szottyant:

-Hol a gazember? Hagy poroljam el! –ugrabugrált zörögve.

-Erre, meg arra,

jobbra majd balra!

Körül és belül,

alant, oszt felül!

- igazították útba őkelmét, a nagyasszonyok. Nem kellett kétszer mondani, futott a bitang íziben. Vállán a kaszája, azon meg a sárkánybőr-szütyője, abban meg minden, amit elnyert az Öregtől, és a Tinótól; majd az egész mindenség. Nem hallotta a nagy loholásban az éktelen hahotát, amit maga mögött hagyott.

 

Élt ez idő tájt a Föld nevű országban egy szakács, aki a királyi konyhát vezette a páratlan heteken. A párosokon kimenője volt. Egy alkalommal azonban, helyettesítenie kellett a páros hetekért felelős séfet, mert annak vidékre kellett utaznia, s ott a korona nevében eljárni egy cukorbánya kisajátítási ügyletben. Beosztották hát a páratlan szakácsot a helyettesítésre. A jó ég a tudója, hogy mi ütött őkelmébe aznap, de nem fűlött a foga a munkához. Halogatta a főzést, tologatta az edényeket. Páros hét volt. Azokon meg ő kártyázni szokott, ugye. Le volt törve, mint a lábas füle. Hát, ahogy ott szomorkodott, támasztotta magát, honnan-honnan nem, elébe pottyant egy pakli. Hej, de szép pakli volt! Csupa cifra kép! És még az illata milyen volt, nem mint a kartoné, hanem akárha három feslett fehérszemélyt szagolgatott volna! Meg is bódult az ajándéktól a szakács. Ha megbódult, vele bódult mind a konyhai alkalmazott, még a dietetikus is. Elég annyi, hogy a cukrásszal, a pinceőrrel és a főkuktával való partizással, és fergeteges győzelmekkel ütötte el a délelőttöt. Nem főzött egyebet, csak egy csontlevest; azt is csak oldalvást. Ütött a dél, kondult a harang, korgott a király gyomra. Felszolgálták az egy tál levesét, némi cérnametélttel. Nézegette a király, nézegette az egy tál levest, forgatta benne a kanalat, de nem lett abból se kettő, se más; maradt az egy tál csontleves, aminek készült.

-No, befelé a bitanggal! - morogta a pandúroknak. Azok meg rohantak a konyhába, összenyalábolták a szakácsot, cügölték az ebédlőbe, és a padlóra taszították.

-Ez, mi? -kérdezte a király.

-Csontleves. -felelt reszketve a szakács.

-No, ha csontleves; akkor elkotródsz ebben a minutában amerre tetszik, méghozzá végjavadalom nélkül! - szólt az uralkodó, és intet a pandúroknak, hogy hajítsák ki a latort az ablakon. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az ebédlő a földszinten volt.

Na eddig tartott a páratlan séf 'fortunája', most aztán mehetett haza dolog nélkül. Azt sem tudta miből fog megélni másnaptól. Tán áruljon papírforgókat? Otthon aztán kesergett, szipogott, órahosszat sóhajtozott. Végül felrakott a tűzhelyre egy kondérban vizet forralni és előkészítette a fürdődézsát. Várta, hogy lemoshassa magáról a szégyent. Ekkor kopogtak. Kedveszegetten nyitott ajtót, de nyomban hátra is tántorodott, még az alfelére is lehuppant rettentő rémületében. Bezzeg a vendég nem zavartatta magát, tessékelés nélkül belépett a szobába, s betette maga mögött az ajtót. Kaszáját a sarokba állította, köpönyegét levetette, s recsegve-ropogva nyújtózkodott.

-Te meg ki a halál vagy? - bukott ki végre a szakácsból.

-Az. - felelte a látogató.

-Nem mintha szálka lennél a szememben, de igazán nem vártalak! - sopánkodott a szakács.

-Ezt megértem. - biccentett a karcsú úr.

-Mi járatban? - kérdezte a séf, miközben fölkászálódott a padlóról.

-Hallom, hogy nagy zsugás vagy! - vigyorgott a Szálka.

-Igazat hallottál komám. – szedte össze magát a szakács. Már csak ahogy tellett.

-Én se lennék máshogyan. Játszunk hát, barátom! - indítványozta a Szálka.

-Mégis miféle tétben? - firtatta a szerencsefi.

A Szálka körbenézett a szobában. Meglátta a zubogó vizet a tűzhelyen. Így szólt a szakácshoz:

-A tét a következő legyen; aki veszít, annak egy végtagját lecsapjuk, és a kondérba vettjük.

-Hogyan?! - kiáltotta a szakács. Égnek állt a haja.

-Ahogyan hallottad. - csattogtatta állkapcsát a koponya.

-Elő a paklival! - türelmetlenkedett a halál. A szakács reszketve elővette a

csodapaklit, mely a semmiből hullott elébe aznap délelőtt. Hej, de finom, csalafinta illat érződött egyszerre; mintha három feslett fehérszemély táncolta volna körbe őket! Mit volt mit tenni, osztott a szakács. Verték a blattot. Hát. Elsőre nyert az ember-fia. Megesik az ilyen. A Szálka jobb lábfeje a kondérba csobbant. Hát. Másodjára is nyert a szakács és a Szálka bal lábfeje is a kondérba csobbant. És ez így folyt tovább. Erősen bánta már a halál a tétet, de a szavát meg nem másíthatta. Kötötte az adott szó, mint valamennyi halhatatlant. Apródonként mind a kondérba hajigálta őkelmét a szakács. Darabokban keringőzött, zubogott, bugyogott az ostoba jószág a forró vízben. A szakács pedig igen nagy kedvre derült. Örvendezett, hogy elbánt a Szálkával. Táncolt, cigánykerekezett, csak úgy a maga szórakoztatására. Néha a merőkanállal lenyomta a halál koponyáját a víz alá, aztán viháncolt tovább. -Ebben mi van? - torpant meg a sárkánybőr-szütyő mellett. Megtapogatta, csak úgy feszült az a csomag. Érezni lehetett, hogy hatalmas, varázsos dolgok rejtőzhetnek abban.

-Viszed onnan a mocskos mancsod! - óbégatott a Szálka az üstből.

-Csitt legyen csontleves! -ripakodott rá a szakács. Kibogozta a szütyőt. De mert az Öreg és a Tinó holmija az emberszem számára láthatatlanok, nem talált abban semmit. A jószágok azon minutában, hogy kiengedték őket; huss, visszaszálltak uraikhoz. Így a Szálka az összes nyereményét elvesztette; majd az egész mindenséget. A szakács morgolódva kirázogatta a szütyőt, de csak nem akadt abban egyébre, mint a semmire. Ekkor megint kopogtattak. Séfünk kelletlenül nyitott ajtót. Egy koldus ácsorgott a küszöbön. Vén volt, fogatlan, rusnya akár a szerelmi bánat.

-Mi kéne, barátom? - fogadta a bizalmatlan házigazda.

-Adjon az Úr kincses szép napot kegyelmednek! Valami elemózsia instálom, ha akadna a házban talonban, és abból nagy jó szívvel nekem is vettetnék egy csekélyke, az igen sokat segítene rajtam! - alázatoskodott az öreg. A szakácsnak komisz ötlete támadt

-Várj csak barátom! Várj csak! Hozok neked egy tányér csontlevest! - és ha komiszat gondolt, hát komiszat is tett. Kimert egy tányérra valót a halál levéből, és azt adta a vénségnek. Az meg tessék-lássék -jobbra számított- kihörpölte. És láss csudát; mikor az utolsó kortyot is lenyelte, egy holló-hajú, szép siheder állott a vénség helyén!

-Ez már sok! -méltatlankodott a Szálka a kondérban.

-Csitt! -förmedt rá a szakács.

-De szép legény lettél tata! -álmélkodott az ínyesmester.

-Futok is az erdőbe 'útonállni', aztán a bordélyba mórikálni, aztán az ívóba 'tivornyálni'! -röhögött a vásott suhanc. És már ott se volt, porzott utána az út.

-Látod-e, milyen ganéj embert fiatalítottál meg? - háborgott a halál.

-Csitt legyen csontleves! Majd akadnak jobbak is, majd akadnak pénzesek! -vigyorgott a szakács.

Híre ment, hogy miféle velős csontlevest rittyentett a séf. Jöttek is hozzá a népek dögivel. Az elején jócskán megkérte az árát minden porciónak, amit kimért, de hamarosan olyan gazdag lett, hogy már boldog-boldogtalanra ingyen tukmálta a löttyét. Kivéve a Királyt. Az, ha jött kunyerálni, hogy így, meg úgy; akkor se kapott egyebet, mint egy kokit a fejére. Hol a merőkanállal, hol meg a tésztaszűrővel, mikor melyik volt kéznél, mert persze többször is próbálkozott a boldogtalan. Szörnyű vénség lett belőle. Persze a halál hiányában, nem tudott kipusztulni. Végül megfiatalodott –egy kivételével- minden emberféle a földön. A halált már hírből sem ismerte senki, csak a szakács, hiszen az ő kondérjában dohogott a Szálka már századok óta. Bizony-bizony, nem volt ez rendjén való. Már nem is fértek hova-; meg egymástól sem az emberek. Meg amilyen csinoskák voltak, gondtalanok; éppen annyira gőgösek, gonoszak és ostobák is. Így történt, hogy egy este a három nagyasszony, Zsófia, Bába és Szüle, legcsinosabb földöntúli valójukban belibegtek a szakácshoz. Elámult a szegény flótás a tündérszép tündéreken, azt hitte csucsukál. Ám hiába csipkedte magát, nem akaródzót felébrednie. Tán elbódult a csodás illattól. Nem is nagyon teketóriáztak a hölgyek. Az egyikük az ipse ölébe telepedet, ott ciróka-marókázott; a másik dalra fakadt, miközben a csilláron hintázott; a harmadik meg sutyiban kiszedegette a feketére főtt csontokat a kondérból, és összeillesztette a Szálkát. Annak rendje és módja szerint, életre kelt a halál. Talpra szökkent. Elcsúszott. Megint talpra szökkent. Megint elcsúszott. Végül valahogyan csak megállt a lábán. A szakácsra sandított, aztán a híres kaszájára; ám a három hölgy egyszerre intett szigorú nemet a fejével. Nem adtak engedélyt a bosszúra. Mit tehetett szegény halál? Ment a dolgára roppant haraggal; embereket aratott, kévébe fektetett. Mai napig a munkájának él, mint az köztudott. A világ valahány kincséért cserébe sem állna szóba az Öreggel, a Tinóval, és a három némberrel. A nagyasszonyok pedig visszalibegtek a romolhatatlan tündérországba. Vitték a páratlan séfet is a hónuk alatt. Ott lustálkodik őkelme azóta is, és lustálkodni is fog amíg világ a világ, s még három nap! Ha unatkozik, kártyázgat a hölgyekkel. Kis tétekben játszanak persze. Mosolygó alma, csengő barack, fintorgó köszméte mindig akad.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-01-29 17:00:21

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.