Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Csengődi Péter: Hibernáció

 

Hibernáció

Fázott. A legelső dolog, amire eszmélt, hogy fázott. Fájni kezdett a feje, azt jutott eszébe, hogy előző nap megint túl sokat ihatott; csak szépen lassan kezdett derengeni, hogy nem fogyasztott alkoholt, amióta belépett az űrprogramba. Tisztultak az érzékei, és felfigyelt rá, hogy mellette egy hangszóró ismételgeti magát:

„Ön a Jupiter-1 űrhajó fedélzetén van. A számítógép felébresztette önt a hibernációból, mivel hamarosan szükség lesz a szolgálatára. Ne ijedjen meg, ha most még nem emlékszik mindenre! Ez teljesen normális. A kijáratnál talál ruhát és számítógépes terminált az eligazításhoz. Óvatosan keljen ki a hibernációs fülkéből, a végtagjai nem úgy fognak mozogni, mint ahogy azt megszokta. Maradandó károsodása nem lesz.”

Lassan felmelegedett, de úgy érezte, egyelőre fel sem tudna kelni. Mintha végtelen álmosság csücsült volna a mellkasán. Egyedül a kíváncsiság hajtotta, hogy mi lehetett a külvilágban. A bal karjához nyúlt, és kitekerte a kanülből az infúzió csövét. Feltápászkodott, ügyetlenül átszenvedte magát a fülke peremén, és öreges tipegéssel a kijárathoz ment. Megnyomta a legnagyobb, legszínesebb gombokat a terminálon, és miközben hallgatta, felöltözött.

„Megtett út: 60%”

A férfi bólintott, hogy megértette; leginkább csak magának, senki sem volt ott.

„Energia: 58%”

– Ötvennyolc?? – villant át a fején. – Ez egy kicsit kevés. Mit csinálhattak a többiek? Buliztak? Nem baj, ha már sikerül az Androméda-köd szélén valami csillag közelébe jutni, a hajóburkolat fel tud venni a sugárzásból annyi energiát, amennyire szükségünk lehet az út befejezéséhez. Addig meg legrosszabb esetben egyenletes sebességgel siklunk.

„Struktúrális integritás: 92%”

– Ez baj!

Izgatottan verni kezdte a terminált, amíg a kijelzőn meg nem jelent a hajótest vázlata, piros vonalakkal a hibás rész, mellette a leírás: Ütközés történt. A karbantartás folyamatban, vészhelyzet nincs.

Tudta jól, hogy a teremben szándékosan csak félhomály van, hogy ne bántsa az ébredők szemét, de a folyosó tele van lámpákkal. Betakarta a szemét felkészülve a legrosszabbra, és kinyitotta az ajtót. Lassan, óvatosan emelte fel a tenyerét az arcáról, és meglepődve konstatálta, hogy odakint sem volt világosabb. Kitapogatta a kapcsolót, felfelé nyomta a fényerőt; de a panel zúgással jelezte, hogy nem lehet. Valaki letiltotta a funkciót.

Már jobban mozogtak a lábai, viszonylag gyorsabban ment a karbantartó terembe. Megállt a bejáratnál, és látta, hogy egy idős férfi közeledett az asztalhoz, aki letett egy kopott szerszámos táskát, leült a székbe, az ablak felé fordult, és pihenésként bámulta a csillagokat.

– Szervusz! – köszönt neki oda a fiatal.

Az öreg úgy megijedt, majdnem felborult a székkel együtt; aztán az arca visszaformálódott a megszokott, nyugodt állapotba.

– Jó reggelt! – viccelődött végül, de a mosolyában azért rejtőzött némi félelem is. – Eszerint eljött az idő.

– Igen, úgy tűnik – hangzott a válasz.

Kimondatlanul is egyértelmű volt, miről van szó: Mindig egy karbantartó volt ébren, akit a számítógép folyamatosan figyelt, monitorozta az életjeleit. Ha úgy ítélte meg, hogy a személy teljesítőképessége már vészesen csökkent, vagy ad abszurdum meghalt, felébresztette a következőt. Ez a karbantartó szerencsésnek mondhatta magát, hogy nem betegedett meg, és nem érte különösebb baleset; viszont abból, hogy az utódja felébredt a hibernációból, sejthette, hogy körülbelül mennyi van hátra.

– Rettentő vénnek tűnsz. Azt hittem, mindenki húsz évig van ébren. Mi történt?

– Volt időközben egy hatalmas ütközés, még jóval az én szolgálatom előtt. A részleteket majd kiolvashatod a számítógép naplójából, ha érdekelnek. Az akkori karbantartó meghalt a hibák javítása közben, meg még jó néhány, egy pedig súlyosan beteg lett. Röviden: lemaradásban vagyunk.

– Mennyi ideje vagy szolgálatban?

– Ötvenhárom éve, földi léptékkel. Ha nem számoljuk azokat, amikor csak egy jégkocka voltam, akkor most hetvennyolc éves vagyok.

– Heh! – mosolyodott el a másik kínjában, ahogy a fejében számolgatott. – Egy évvel fiatalabb vagy nálam.

– Ne aggódj! Hamar be fogsz érni.

– Szabad? – kérdezte az öreg munkanaplójára mutatva a képernyőn.

– Persze, amint visszaalszom, úgysem tudom megakadályozni.

Rátette az ujját, és egy rettenetesen hosszú lista jelent meg.

– Hát ez kész! – morgolódott döbbenten a fiatal. – Azt hittem, annyi dolgunk lesz, hogy egész nap lógatjuk a lábunkat, és megnyomunk legfeljebb egy gombot, ha már nagyon sípol a gép. A napló szerint viszont annyit dolgoztál, mint egy bányász.

– Egy hatalmas szikladarab kapta oldalba a hajótestet. Az érzékelőknek előre kellett volna jelezniük, de mivel ugyebár fénysebességnél is gyorsabban haladunk, lehetnek hibák a mérésekben. Az is félő volt, hogy túléljük-e. Ezt figyeld, talán ez a legszomorúbb!

Elindított egy hangfelvételt, az egyik korábbi karbantartó naplóbejegyzéséhez volt csatolva.

„Vészhelyzet állt elő. Súlyos károsodás van burkolatban a gépterem alatt. Le kell ugranom a szakadékba két méterrel mélyebbre, hogy meg tudjam javítani. Nincs idő kiépíteni feljárót, úgyhogy lehet, hogy ott ragadok. Mindegy, meg kell tennem.”

Aztán egy másik hanganyag szólalt meg.

„Ugráskor eltörtem a lábam, a csont kifelé áll, vérzek. Sikerült meghegesztenem a burkolatot, de már nincs annyi erőm, hogy kijussak innen. Ez rossz hír nekem, de a hajó egyben marad. Amint megszűnnek az életjeleim, a számítógép úgyis felébreszti a soron következőt. Igyekszem véreztetni a sebet, hogy a veszteség miatt elkábuljak, és ne éhen haljak. Fiúk, itt még rengeteg munka vár rátok!”

A fiatal halálra rémült tekintettel bámulta a képernyőt, bár az semmi különöset nem mutatott.

– Azt ígérték, húsz évet szolgálunk a hajón, és az új bolygón majd nyugdíjasként élhetjük az életünket. Eszembe sem jutott, hogy valaki nem jut el velünk a célig.

Oldalra nézett, az elődjére, és önkéntelenül számolni kezdte arcán a ráncokat. El sem tudta képzelni, hogy ötven három év alatt mennyi munkát végezhetett a hajón. Ha most kilencvenkét százalék az integritás, akkor akár valahol negyven alatt is lehetett a baleset után.

– Hogy bírtad ki ennyi éven át? – kérdezte végül, egyrészt csodálattal, másrészt reménykedve, hogy hátha kap valami tanácsot a jövőre nézve.

– Minden nap egy ritmust követek. Az időt huszonnégy órás periódusokban mérem, mint otthon. Nyolc órát alszom, felkelek, elindulok körbe a hajón. Végzem a javításokat, de a fejlesztések is fontosak. Jól jön minden ötlet, mert spórolni kell az energiával. Azért vannak a lámpák is folyton félhomályra állítva. Minden újítás, ami egy negyed energiacellát megspórol, az hosszútávon a sikerhez vezethet. Ezt tartottam a fejemben minden nap. Hat óra alatt körbeértem, akkor két óra étkezés és kikapcsolódás következett. Majd ezt megcsináltam mégegyszer. Utána kezdődik a huszonnégy órás ciklus előről.

– Olyan még nem volt, hogy ezt nem tudtad tartani?

– Eleinte igen, sokszor. Mindenkinek vannak rossz napjai. Éppen ezért itt van az ágyam mellett minden vegyszer. Van, ami az alvásban segít, van, ami az ébredésben. Tudom, ez így rémesen hangzik, de a napi ritmus nagyon fontossá vált a számomra. – Felállt, és elindult kifelé. – Visszamegyek a fagyasztóba. Azt hiszem, már minden fontosat tudsz; én már csak a levegőt pazarlom itt.

A fiatal visszakísérte a hibernációs terembe. Ahogy beléptek, az öreg első dolga az volt, hogy odament az egyik fülkéhez, kivett egy rongyot a szerszámos táskából, hozzá valami tisztítószert, és takarítani kezdte a fülke üvegét, bár így is csillogott. A fiatalnak feltűnt, hogy minden másik üveg koszos volt. Közelebb ment hozzájuk, és akkor látta, hogy odabenn egy nő fekszik.

– Szerelmes voltam belé, tudod? – szólalt meg az öreg. – Azért jelentkeztem ide, mert ő itt dolgozott, a terraformáló csapatban. Harminchét éves. Gondoltam, ha csak húsz évet szolgálok, én negyvenöt leszek, talán még jobb is lesz így; és ki tudja, talán sikerül rávennem, hogy viszonozza az érzéseimet. Ostoba gondolat volt, hiszen ki a fene tudta, mit hoz a jövő. Ha megérkezünk egy nap a bolygóra, ő még mindig harminchét lesz, én meg hetvennyolc. De tudod, valahol  örülök, hogy így történt. Az sem biztos, hogy valaha elérjük az Andromédát, lehet, hogy ők fel sem ébrednek; így pedig minden nap láthattam, ráadásul az akkori fiatalságában. – Felnézett, és mutogatni kezdett a fiatalabbra. – Te, te is örülhetsz, hogy felébresztett a gép. Még egy ilyen ütközés, mint a korábbi, vagy ha valami folytán hamarabb elfogyna az energia, minthogy a célhoz érnénk, ezek az emberek mind fiatalon halnak meg. De te, te már szinte biztosan leélhetsz egy egész életet.

A fiatal bólintott, hogy megértette. Az öreg a saját fülkéjéhez lépett, elindította az előkészületi folyamatot, és közben vetkőzni kezdett. Mikor jelezett a gép, befeküdt; neki a jobb karjában volt a kanül, oda belecsavarta az infúziót, hátradőlt, és igyekezett relaxálni.

– És mondd, milyen ez az élet? – kérdezte még a fiatal.

– Magányos volt – válaszolta az öreg lassabban, ahogy a teste már hűlni kezdett –, de az, hogy volt egy célom, tartotta bennem a lelket. Amíg legalább egy dologra rá tudsz gondolni, amiért megéri, addig minden rendben lesz. Én őrá gondoltam minden nap. Azért dolgoztam minden egyes nap, hogy életben maradjon; meg persze a legénység többi tagja.

Az öreg életjelei lassultak, a számítógép bezárta a fülkét. A fiatal a terminálhoz lépett, és lekérte az egészségügyi adatokat. Valóban fokozatosan romlott már az állapota, ezért váltotta le a számítógép. Ahogy nézegette tovább, arra jutott hogy egy-két jó éve még biztosan lenne hátra. Milyen szép ajándék lenne, ha ezt az új, virágzó bolygón tölthetné! Ahogy átjárta ez a gondolat, érezte, hogy lelkes, és duzzad az energiától. Felvette a padlón hagyott szerszámos táskát, és elindult a karbantartó terem felé.

  
  
 

Csengődi Péter (1983) szoftverfejlesztő, író, költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat egyik alapítója.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.