VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Köves István: Metamorfózis
– Andrássy-Dzsugasvili, retúr – 1. A vers = Fogadónapon szobraiknál a folyóparton Az áldozat örökké látja az izzó vasat, amellyel megvakították. Nem panaszkodhattam, akkoriban a verseimet, alighogy befejeztem azokat, szerkesztőségi pártfogóim akadékoskodás nélkül elfogadták, s különféle fórumokon hamarosan meg is jelentették, ám ezzel egyidejűleg egyre valószínűtlenebbnek látszott, hogy maradandó, netán remekmű kerül ki a tollam alól. Peckesen jártam, de szomjúsághoz hasonlítható elégedetlenség mardosott szüntelen. Az olyan forrófejű, hebrencs fiatalembereket, mint amilyen voltam akkoriban én magam is, a megszilárdult Kádár korszak pozícióba kapaszkodott hű béresei jobbnak látták szorosabb, szűkebb száron tartani, sőt zablát is szorítottak a pofájukba – a vérnek akkor is vas íze volt! -, hogy apró, ideges rándítással alkalomadtán a szerintük megfelelő irányba fordíthassák őket. Miközben a hétköznapokban körülöttünk minden mozdíthatatlannak, merevnek, megváltoztathatatlannak mutatkozott, ugyanakkor az egészet a folyamatos korrodálódás, az omlékonyság, a bizonytalanság hangulata lengte be. A kultúrpolitikai, az esztétikai döntések, az úgy nevezett elvi ítéletek határozottan viszonylagosnak, így lényegében mindig kiszámíthatatlanoknak, csak utólag igazoltaknak bizonyultak. Napok óta vergődtem már egy félig kész verssel, tudtam, mit akarok megírni, megtaláltam hozzá a megfelelő szavakat, sejtettem, hogyan lehetne formába szorítani azokat, s mégsem akart befejezett egésszé összeállni bennem. Kutatni késztetve hiányzott hozzá valami közös tudattartalom ragasztóanyagnak, mítosz, földrajzi táj, építmény, amihez hozzápányvázhatom a bennem még csikóként fickándozó verset. Töprengés közben újra meg újra visszakényszerültem Shakespeare LV. (Szabó Lőrinc fordította) szonettjéhez: Márvány s királyi arany oszlopok nem élik túl hatalmas versemet; tündöklőbb őreid e verssorok, mint vénségmarta, mosatlan kövek. S bár zord háború szobrokat tipor és gyökerestől szaggat házakat s Mars kardja sujt s gyors tüze ránk omol: emléked örök híradás marad. A megoldást keresve, mellé idéződött bennem a Dunánál, meg az elhíresült Üllői úti fák ígéretes példája, s be kell vallanom, nem éreztem (akkor!) semmi röstellnivaló aránytalanságot abban, hogy műhelygondjaimban a költészet titánjaihoz emeljem suhanc-magamat. Lassan, ködben gomolyogva jött létre, keletkezett bennem, kordázódott a készülődő vers szövete. Az elejét és a végét minduntalan áthúztam, fölülírtam, csak a közepe maradt rendre érintetlen: Szorongásaim és örömeim ahogy mifelénk mondják mint folt hátán a folt Ez lehetett a magja. Egy lilába forduló esten magamban mormogva, elveszett bánatosan ballagtam a borongós úttesten, a fényesre koptatott kerek kockaköveken, s kerestem az ihletet adó valamit. A Margit-hídtól meneteltem a Duna mentén, a pesti oldalon, a Lánchíd felé, s már az Országházhoz közeledtem, amikor a néptelen rakpartra vetülve, feketén elém tornyosult egy munkásmozgalmi emlékmű sötétbe burkolózó hatalmas kőtömbje. Sziluettje olyan megkerülhetetlennek és mozdíthatatlannak tűnt, akár átellenben, a túlparton a Citadella vagy a Mátyás templom. Ez az, márvány, gondoltam, ez lesz az, ami segíthet életre kelteni és mindent túlélni a gondolataimat, s gyorsan leírtam: A szellő Marx bal és Engels jobb füle között könnyedén átbújva meglebbentett kezemben egy papírlapot utánakapok mielőtt röplappá válna Többször elismételtem magamban e néhány sort, ízlelgettem, s végül ezzel aztán igencsak elégedetten elindultam hazafelé. Keveset, rosszul aludtam, lázasan hánykolódva töltöttem az éjszakát, reggel korán visszasiettem az ikerszoborhoz, találkoznom kellett velük világosban, reggeli fényben, lássam, valóban rájuk bízhatom e magamat, öröklétemet. Az égboltra kapaszkodó nap oldalról világította meg a magasban a két durván faragott szakállas alakot, a surlófény még markánsabbnak mutatta az érzelmektől mentes, távolba meredő tekintetű arcokat. Nem sok jót ígértek, együttérzést, védelmet semmiképp.
2. Marx Károly és Engels Frigyes, röv. Marx-Engels Segesdi György krómacélból hegesztett méretes kubista szoborcsoportját először 1970-ben, egy országos képzőművészeti kiállításon bámultam meg. Azért mentem el megnézni, mert akkoriban szinte minden ismerősöm arról beszélt, s folyton kérdezgettek, láttam-e már. Nem csak művészkörökben, de a társasági beszélgetésekben is hatalmas botrány kerekedett körülötte, létrejötte, beválogatása, közönség elé bocsátása a természetelvűség fölkent hazai védelmezői elleni támadásnak minősült, s végül csak az mentette meg, hogy az emberek feje fölé magasodó hatalmas csillogó acéllapok határolta köpenyeges alakok nyakára az addig nem túl ismert, de a tehetséges jelentkezők csapatában már számon tartott szobrászművész a két emblematikus munkásmozgalmi vezér fejét illesztette. Így a fojtópórázon feszülő, az űző csaholásra mindig kész, nyálzó kritikus-falka kétszer is meggondolta, hogy rávesse magát a kínálkozó prédára. A hangos fölháborodás lassan óvatos mormogássá csillapodott a közbeszédben, s hogy csak nem akart megérkezni fölülről, a hatalom halmairól az elítélő verdikt, a vad kritikai elutasítás szakmai megbocsátássá szelídült. Olyannyira, hogy alkotója 1971-ben már köztéri szoborpályázatot nyerhetett vele, igaz, meglepő módosítással: a megrendelő furcsa alkut ajánlott a művésznek, az általa biztosított mauthauseni szürke gránitból kellett újraalkotnia a művet. Meg is tette, becsülettel. Bizakodásom ellenére, nem tartott sokáig a közös dicsőség, szobormértékkel mérve semmiképp, 1991-ben a Marx-Engels-t, több közismert társával együtt, különösebb indoklás nélkül a Szoborparkba szállítatták a néven soha meg nem nevezett illetékesek, s helyére, a városrendezés nagyobb dicsőségére, egy akadozó vízellátású, örökké szörcsögő szökőkutat sikerítettek.
3. Gr. Andrássy Gyula először Édesapám imádta a lovakat. Nem tudom, ezért-e, de még a vasárnapi családi fényképezkedéseink is valahogy úgy alakultak, hogy az Országház előtti tér déli oldalán készült fotók hátterében mindig látszik az Andrássy gróf lovas szobra, de legalább a ló hatalmas, fénylő tompora vagy lobogó farka, díszes nyeregtakarója. Nem tudtam ellenőrizni, igaz-e, de édesapám szerint az Andrássy család Rigó nevű lováról mintázta a szobrász a gyermekszemmel is hatalmas, lenyűgöző, pompás állatot. A maga nemében a derék lovas is ugyancsak valaki volt. A teljes nevén idősebb csíkszentkirályi és krasznahorkai Andrássy Gyula gróf 1867-ben a Magyar Királyság miniszterelnöke, 1871-ben az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminisztere! Az őt megörökítő 1892-es szoborpályázaton Zala György munkája besöpört minden elismerést. Az 1906-ban fölállított művet sokáig a legszebb magyar (bronz) lovas-szobor néven emlegette a szakirodalom. Díszmagyarban, nyugodtan léptető nemes telivéren örökítette meg a kiegyezés miniszterelnökét, tollforgós süvegét ügyesen markába szorítja, a lazán simuló szárat szinte csak fél kézzel tartja. Az emlékművet végül maga az uralkodó, Ferenc József avatta fel, szép, nagy, kacagányos ünnepség keretében, ahogy illik. A német hadvezetés a második világháborúban föláldozta Budapestet, hidait fölrobbantotta, házait a szövetséges haderő bombázói letarolták, jelentősebb középületeit a szovjet tüzérség rommá lőtte. Pusztult itt élet, vagyon, műkincs, válogatás nélkül minden érték. Meglepő módon, már 1945-ben, az újjáépítés kezdetekor alakult egy intéző bizottság azért, hogy megtervezzék a köztéri műemlékek helyreállítását. Takonyszilárdságú elveikhez ragaszkodó szakemberek üléseztek, művészek, művészettörténészek, városépítő mérnökök készségeskedtek – majd a dolgozó nép és a proletár nemzetköziség nevében a Párt kulturális osztályának képviselője döntött. A géppel, indigóval írott, 5 pld.-ban készült korabeli jegyzőkönyv két hasábban sorolja a kétszáznál több köztéri szobrot, emlékművet, az elsőben azokat, amelyeket érdemes restaurálva a helyén hagyni, a másodikban azokat, amelyek javíthatatlan sérüléseket szenvedtek, helyreállításuk reménytelen, túlságosan költséges lenne. Gr. Andrássy Gyula lovas szobra az első hasábban található, a leírás szerint három sérülés csúfítja, egy lövedék elvitte a gróf úr jobb vállát, és két elég nagy lukat szakító lövés érte a nemes tartású paripa izmos combját, hasaalját. Ezt a bejegyzést kékeslila tintával valaki a tanácskozás résztvevői közül, vélhetően nem valamelyik műtörténész, keresztbe áthúzta, s az egészet egy vastag nyíllal áthelyezte a második hasábba, ezzel érdemi indoklás nélkül, de visszavonhatatlanul megpecsételve a szobor sorsát. 1945-ben a szakemberek gondosan szétszerelték, elbontották, és ideiglenesen (a szónak később különös mellékíze támad) elszállították valahova, bronzanyagát leltárba vették. A miértre két magyarázat adódik, mindkettő bizonyíthatatlan, de akár mindkettő igaz lehet egyszerre, hiszen nem zárják ki egymást: Útban volt, akadályozta a szovjet utászok szállítóegységeinek vonulását, akik akkor ott egy sürgősen felépítendő pontonhíd építésébe fogtak, és/vagy nyersanyaghiányos időszakról beszélünk, s nagyonis kellett a bronz egy hamarosan felállítandó hatalmas Sztalin szobor öntéséhez.
4. Pécsi (Péchy) Sándor A múlt század hatvanas, hetvenes évei a hazai színházművészet egyik felvirágzó aranykora is volt. Kitűnő színészek, invenciózus rendezők irányításával, látványos díszletek között, emlékezetes előadásokkal kényeztették a hálás és fogékony, új ízlésű közönséget, és nem csak a fővárosban, de országszerte, a vidéki játszóhelyeken is. A társadalom mozgásának mechanizmusa, felszíni reflexei amúgy is kedveztek a sztárkultusz kialakulásának. A tévékészülékek elterjedésével, az adásidő növekedésével, a szórakoztató jelleg erősödésével párhuzamosan az addig lekörözhetetlennek számító politikusok és labdarúgók mellett a népszerűségi listákon megjelentek vezető színészeink, énekeseink, sőt időnként humoristáink is. Kevésbé kedvező testi adottságai ellenére Pécsi Sándor is hamar fölküzdötte magát az úgynevezett vezető színészek közé, egyik legnépszerűbb és legfoglalkoztatottabb alakja lett a színház világának. Jellegzetes orgánuma különösen szerethetővé tette. Ő volt az Egerek és emberekben White, az Éjjeli menedékhelyben Luka, a Liliomfiban Szellemfi, a Rokonokban Kardics, a Revizorban a polgármester, a Pillantás a hídról-ban Eddie Carbone, a Koldusoperában Peacock, a Tanner John házasságában Mendoza, plusz többtucatnyi remek filmszerep és rádiós hangjáték fűződik a nevéhez. Elképzelhetetlen bőséggel aratta a napi sikereket és az ünnepi kitűntetéseket ez a hangsúlyozottan egyszerű megjelenésű, az átlagosnál talán alacsonyabb, kerek koponyájú, kicsit harsány, de nagyon szerethető, csupa-szív figura. A Madách színház társulatához tartozott, öltözőjében szívesen beszélgetett előadás előtt is látogatóival, nem szerette, ha művész úrnak szólították, annál jobban csak a művész elvtársazást utálta, Sándor vagyok, az nem elég jó név? – kérdezte. Fölfigyelt, amikor azt említettem, hogy angyalföldi esztergályos vagyok, nagyon érdekelte, mit beszélnek a melósok róla meg a színházról, egy félmondattal azt is elpöttyintette, hogy az édesapja egykor esztergályos volt. Bíztatott, szinte minden este játszik, menjek be hozzá, amikor csak ráérek, mindig szívesen lát. Éltem is a fölkínált lehetőséggel, hetente egy-két koraestét nála töltöttem. A többszörösen kitüntetett, ilyen-olyan díjas művésznek, megtapasztalhattam, erős markolású, nagy keze volt, határozott szorítású. Egy este azzal ültetett le maga mellé, hogy mondjam el neki, de részletesen, hogyan is gyártjuk magunknak a gyorsacél késeket, aztán tovább faggatott, milyen fusizásokra van még módunk a műhelyben. Amikor kifogytam a szóból, kabátzsebéből kiemelt egy csomagocskát, kibontotta és elém tartotta. Nézegettem a vastag flanel szövetben fekvő arasznyi bronzdarabot, s valahonnan azonnal tudtam, hogy a ledöntött Sztalin szobor kisujja van előttem, pedig előtte csak méterekről láthattam azt a szobrot, s addig nemigen nézegettem a kezét. Vizsgálgattam a gondosan lekerekített körmöt, az enyhén ívbe hajlított, ráncolódó begyű ujjat, bal tenyeremben emelgettem, közben jobbommal végigsimogattam, tapintgattam, egyik oldalán éles, simára csiszolt felületben végződött, elég súlyosnak éreztem, akár levélnehezékként is szolgálhatott egy mutatós íróasztalon. – Ebből kell önteni tíz darabot – riasztott föl merengésemből –, de senki nem tudhat róla, egy szót sem senkinek, mert … – itt vízszintesen nagyot kaszált közöttünk a levegőbe, majd lefojtott hangon, sziszegve tette hozzá: – Vigyázz rá, mint a szemed fényére! Megöllek, ha eltökíted! Közben felötlött bennem, hallottam valakitől, hogy Pécsi Sándor gyűjti a régiségeket, a népművészeti csuprokat, pingált tányérokat, s azt is megsúgták, talán kertjében elásva ő rejtegeti az elhíresült Sztalin szobor egyik öklét. – Rád bízhatom? – kérdezte szemembe nézve. – Igen, persze, meg tudom csinálni – feleltem, s igyekeztem nagyon meggyőzően bólogatni, de közben már azon töprengtem, hogy ehhez bizony segítségre lesz szükségem. Nem volt egyszerű titokban fusizni, bár mindenki alakított ezt-azt, jobbnak láttam úgy intézni a dolgom, hogy a műhelyfőnöktől kértem tanácsot, hol találnék fölhasználható nyersanyagokat az öntéshez. Az öreg mester hümmögve latolgatta a kezébe adott mintadarabot, s rezzenéstelen arccal beszélt tovább, mintha fogalma sem lenne arról, mit tart maga előtt. Aztán később valahogy úgy alakult, hirtelen mindenki arra somfordált, legalább egy használható ötlettel mindannyian segíteni akartak a munkában. Vagy három hét múltán, egy, a színház kelléktárából kapott, jópofa kis vulkánfíber bőröndöt tettem Pécsi Sándor öltözőasztalára, benne egyenként tarka törlőrongyba csavarva a tizenegy öntvény, tíz másolat, egy eredeti. – Jó súlya van! – mondta elismerően, ahogy maga elé vette. Fölnyitotta, egyet kiemelt, kibontotta, nézegette, körmével próbálgatta a fénylőre polírozott bronzfelületet. Szó nélkül biccentett, huncut szemhunyorítással jelezte, hogy elégedett. Nagyvonalúan fizetett ki, másnap minden szaktárs az én kontómra sörözött törzshelyünkön, a sarki italbolt állópultjánál. Azutántól Pécsi Sándor kedves barátainak és művésztársainak különös születésnapi ajándékkal kedveskedett: hamiskás mosollyal félrehívta az ünnepeltet, átadott neki egy becsomagolt ujjacskát, nem mutogatni, aztán egy szót se, mondta, és sejteni engedte, hogy a titokzatos szobordarabkáról beszél. Mindenkinek így. Újra és újra. Tizenegy behajlított kisujj, egy talán eredeti, tíz bizonyosan másolat.
5. Gr. Andrássy Gyula másodszor Orbán Viktor másodszori hatalomba kerülése után, kormányának készségesei úgy határoztak, hogy az Országház előtti teret át- illetve visszaépítik, egy gigaberuházással az 1944-es állapotot állítják helyre, ezt az egész szörnyűséget elnevezik Steidl Imre Programnak, végrehajtását pedig Wachler Tamásra bízzák. „Faltól falig felújítjuk a teret! És az elpusztult régi szobrokat azoknak megfelelő újakkal pótoljuk!” – lelkendezett-fogadkozott a megbízott, s ember nem volt a kis hazában, aki értette volna, mit beszél, amikor így folytatja: „a fölkért művészek több szobrot is újraálmodnak”! A felállítandó új Andrássy Gyula lovas szobor elkészítésével a PolgárBotond-Engler András-Meszlényi János háromtagú művészcsoportot bízták meg, akik a feladatot maguk között az alábbiak szerint osztották meg: Engleré a ló, Polgáré a gróf úr figurája, Meszlényi az öntés felügyelője, hisz mégiscsak 7-8 tonna bronzról van szó! Sem a megbízáskor, sem a munka során, sem azóta érdemben senki nem tisztázta, hogy ez esetben mit is értsünk a fölváltva, következetlenül használt másolat, rekonstrukció vagy utánzat megjelölések alatt! A nevezett trió egyik tagjának szíves szóbeli közlése szerint (no jó, ittunk is, és akkor mi van?) minden fényképet, rajzot, leírást, dokumentációt összeszedtek az eredeti szoborról és annak sorsáról, így természetesen tudtak a beolvasztásához fűződő szóbeszédről is. Mivel a véletlen a kezükre játszott egy bronzmintaként felhasználni tervezett darabkát a ledöntött Sztalin-szoborból, úgy határoztak, hogy mintegy történelmi igazságtevésként, nagy titokban a készülő Andrássy gróf szobrának anyagába beleolvasztják Joszif Viszarjonovics kisujját is, s ezzel mintegy helyreigazítják a történelmet.
6. A vers másodszor Egy szép, napos, igazi tavaszi délelőttön, minden előzmény nélkül, váratlanul rámcsörgött telefonon egyik kedves barátom sugárzóan fiatal és tehetséges leánya, emlékezetem szerint: meggyőző magabiztosságú gitárjáték, hatalmas barna szemek, vállra omló fénylő hajzuhatag, mindent besugárzó mosoly és természetes, póztalan báj, azzal, hogy szeretne kölcsönvenni az egyik régebbi versemből két sort, ugyanis az éppen megfelelne a most készülő számuk refrénjének, azt, hogy „ … nyáron itt ritkán van mínusz/és a Dunában úgyszólván sohasem fröcsköl bálna”. Kicsit riadtan, a hírtől kábultan azt dadogtam, hogy természetesen azt tesznek vele, amit akarnak, s gyorsan még odabiggyesztettem, hogy nagyon is örülök, ha dalukhoz fölhasználják. És tényleg örültem. Hogy ne örültem volna ennek, itt, ahol nyáron ritkán van mínusz/és a Dunában úgyszólván sohasem fröcsköl bálna?! – és még a kisujjamat sem kell mozdítanom érte …
Megjelent: 2017-03-10 17:00:44
|
