Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Farkas Molnár Péter: Lifthóf (2. részlet)

 

Lifthóf II.

Belle Époque
avagy a boldog békeévek




A földszint

- Jó napot Rózsi néni!
Turainé épp a fásláda alján maradt háncsdarabokat és apró faszilánkokat söpörte a szemeteslapátra, a hang váratlanul érte, összerándult, a lapát a láda oldalának ütődött és a rásöpört hulladék visszapotyogott a láda aljára. Ledobta a lapátot, nyögve felegyenesedett, úgy bámult a kezében lévő söprűre, mintha sose látta volna. A falnak támasztotta és az ajtóban álló nőre nézett.
- Megette a fene… Mármint a jó napot.
- Megijesztettem?
- Meg, de nem azért. Jöjjön be, ne álljon ott, mert vakít a napfény.
A váratlanul beköszönő vendég óvatosan letörölte a papucsa talpát az ajtó előtt heverő s lábtörlőnek használt nedves zsákdarabon, csak aztán lépett a konyhába.
- Bajban vagyok, Rózsi mama. Zsírom, sóm meg lisztem az van, de krumpli kellene. Nem tudom mikor ér haza az emberem. Sütnék rongyos lángost, de egy fillér nincs a háznál.
Turainé kaján mosollyal nézett a szomszédasszonyára.
- Hát, az én uram se bankár volt, elhiheti. De krumplim akad.
Nyögve guggolt le a kredenc aljához és kis kotorászás után nagyobbacska vesszőkosarat ügyeskedett elő. 
- Hagymája van?
A kunyeráló szomszéd eltátotta a száját: - A lángosba? Turainé nyaka elvörösödött.
- Lángosba a rossebet! Ne mérgeljen, mer’ meggondolom magam. Ha van hagymája, főzzön krumplipaprikást, a lisztből szaggasson bele galuskát. Kiadósabb mint a lángos, és nem büdösíti tele a lakást. Amúgy meg ne álljon ott, üljön le.
- Hagymám is van, paprikám is. De kell tojás… - motyogta halkan.
- Kell tojás, kell tojás - utánozta Turainé. - Hát kérjen, a mindenségit annak a büszke paraszt fejinek. Kér, én meg adok.
Hallgattak egy sort, de Turainé nem bírta a csendet. Leült, az asztalra könyökölt aztán folytatta:
- Tudja Mari, ha nem ismerném az urát, hát bizony úristenemre, nem kapna tőlem semmit. Nézze - ha a Koncsikné jönne hozzám, be se engedném, amilyen ember annak az ura. Meginná az árvák könnyit is. De a maga embere nem ivós, dolgozik is. Hát hogy tudnak így legatyásodni folyton? 
A fiatal asszony lehajtotta a fejét, már ferdült a szája, egyszeriben elsírta magát.
- Na, most meg bőg. Még e hiányzott. Mit rí, tán bántottam?
Mari szipogott, végül a köténye elejébe törölte szemét, orrát. Turainé felállt, elé lépett, mellé guggolt és megemelte a fejét.
- Na, hagyja már abba. Idehallgasson: menjen, hozza amije van és összeütünk valamit az urának.

Mari a könnyein át nézte, ahogy Turainé kése alól szép vékony szalagban tekeredett a krumplihéj. Végzett a hagymaaprítással, nagyobb-forma lábasban sercegett a zsír. Egy óra múlva a két asszony csendben ült az asztal mellett. A fiatalabb az urára gondolt, az idősebb csak meredt maga elé és a kezét a kötényébe törölte, talán tízedszer. A meleg, délutáni nap előcsalogatott egy korai legyet, döngve, kóvályogva kerengett az ételillatú konyhában.
- Mér jöttek el a falujukból?
Mari összerezzent, felkapta a fejét a váratlan kérdésre.
- Az uradalomba’ nem volt napszámos munka. Cseléd se kellett, részesbe mentünk aratni, de utána semmi. Hát eljöttünk. Azt beszélték, hogy Pesten mindenki kap munkát. Két nap után mentünk a bolgárhoz, Csepelre. Úgy hittük, jó lesz.
- És? Nem volt az?
Mari gondolkodott. Jó? Hogy lehetett volna jó?
- Hajnali négykor már a palántákat öntöztük. Az betartott egész nap. Este vacsoráltunk és mentünk vissza, felpakolni az árut a kocsikra, vitték reggel a piacra. Éjfél is megvolt, mire nyugodhattunk. Másnap elölről az egészet. Minden nap. De nem ez volt a baj. A bolgár goromba, istentelen ember volt. Nem adta ki a napszámot se. Azt mondta, élelmet ád, fedél van a fejünk felett, ne türelmetlenkedjünk, nem lopja a pénzt. De hagymán, ugorkán meg paprikán nem élhet az ember. A deszkabódé, amibe’ laktunk, sanyarú lett volna téli szállásnak. Aztán, amikor az uram újra kérte a pénzünket, a bolgár megütötte. Hát eljöttünk. Máig adósunk tizenkét napi bérrel.
- Otthagyták? - Mari csak bólintott és bámult a nyitott ajtón át az udvarra.
- Azután?
- Azután? Egy hétig a bokrosba' aludtunk, és hajnalba' begyalogoltunk a városba. Az uram, már ahogy otthagytuk a bolgárt, dolgozott az útépítőkkel, én meg vizet hordtam. Egy heti bérből összejött a lakbér. Egy jászapáti ember szólt, hogy itt van kiadó lakás, keressük a Plutzer nagyságos urat. Hát így.
- Hogy nem tud kijönni a pénzből? 
- Sok vót a költség. Bútor kellett. Asztal, szék, ágy. Meg a tűzhely. Az nagyon sokba volt. Részletre minden. De nem baj, csak hosszú legyen a nyár meg az ősz, mert télen nem kövezik az utat, novembertől márciusig ki kell húzni valahogy.
- Maga nem dolgozna?
- Jaj, dehogynem… Ha lenne valami, bármi.
Elhallgattak. Mari szégyenkezve tépdeste a ruhája szegélyét, mert úgy ülnek itt, mintha Turainé az anyósa lenne. Turainé pedig arra gondolt, hogy olyan ez, mint amikor a fiát várta haza, régi délutánokon.

- Kezét csókolom, tanár úr.
Kohlmann Miklós mérgesen nézett Turainéra.
- Ne csókolgassa maga az én kezemet. Nem a cselédem és - már meg ne haragudjon -, de az anyám is lehetne. Ha azt mondja: jó napot, azzal is megadja a tiszteletet. És az esélyt nekem arra, hogy visszaköszönjek.
- Jó napot, tanár úr.
- Jó napot magának is. Szolgálhatok?
- Ami azt illeti, lenne itt valami. Amit a múltkorjába’ tetszett mondani, hogy kellene valaki, rendbe tartani a lakást…
- No. Kellene hát. Elvállalná?
- Én nem. De a Csorvásné, tetszik tán tudni, nemrég költöztek az urával, ide a sarokba ni… Hát annak nagyon kell a munka.
- Tiszta?
- Mint a patyolat.
- Megbízható?
- Akárha én…
- Hozza fel.
Másnap reggel Mari beállt Kohlmann Miklós matematika tanárhoz és boldog volt. Megkeresi a havi lakbért. Kohlmann is elégedett volt, mert végre akadt valaki, aki takarít, elviszi a szennyest a mosodába és hazahozza a tisztát. Megtisztít ajtót, ablakot és összeszedi a szertehagyott gönceit.

- Mondja, hol dolgozik maga, barátom?
A hajnali félhomályban köszönt egymásra a két férfi, ahogy munkába indultak. Csorvás megnézte magának a gépészt. Magas, nagy, erős ember, a bajusza vikszolva, pödörve. A fején ellenzős, sötétkék vászonsapka, kezében fakoffer, akár a katonaláda, csak attól jóval kisebb.
- Most Szemere telepen. Makadám út épül. 
- Mit csinál, kövez?
- Nem - rázta a fejét Csorvás. - Kubikolok. Nem értek a kövezéshez, csak a földmunkához konyítok egy kissé. De a makadám utat nem kövezik. Csak a tetejébe szórnak apróra zúzott kavicsot és felöntik kátránnyal.
- Na, ebből láthassa, hogy az úthoz én se értek. Gépész vagyok. Jó a bér?
- Nem sok. De van.
- Kellene egy lapátos ember nálunk a vasúton a fűtőházba. Szenet kell berakni a tárolóba a fűtő keze alá. A bér nem rossz, és mégis csak vasút. Tudja, a nyugdíj miatt…
Rákövetkező hétfőn Csorvás András vasúti alkalmazásba lépett. Szenet lapátolt szorgalmasan és lelkiismerettel, egy hétig nappal, egy hétig éjszaka, a pályaudvari fűtőházban. Azt ígérték neki, ha megbecsüli magát, egy év múlva gépésztanfolyamot végezhet. Elégedett volt a sorsával. Jól döntött, amikor otthagyta a faluját. Munkája van, fizetése, gyarapodnak. Már gondolhat gyerekre is.
Gyarapodott a város is, aki akart, boldogult. Béke volt, nagy nyugalom és csend. Vasárnap délelőtt a ház lakói tiszta ruhában, tiszta lélekkel misére mentek.


Az első emelet

Négy lakás nyílt a körfolyosóra, egy a lépcsőházra. Zsigmond Elemér meg a felesége és a szomszédjuk, Kohlmann tanár úr, megrögzött agglegény, tartalékos hadnagy, nem zavarták egymás életét. Zsigmond második évét töltötte az elöljáróságon, adó- és iparügyekkel foglalkozott. Gyerekük nem volt, nem is tervezték, hogy lesz. Majd ha Zsigmond feljebb hág a hivatali ranglétrán és megengedhetnek maguknak egy belvárosi lakást. Kohlmann Miklós nősülést se tervezett, nemhogy családot. Tanított a közeli gimnáziumban, este megvacsorázott Staubnál és meglátogatta a barátját, Pásztor Adorjánt. Vagy épp az jött hozzá vendégségbe. Pásztor pap-tanár volt ugyanabban a gimnáziumban. Hit és erkölcstant tanított, de - ahogy néha mondta -, értett valamit a rajzhoz és a geográfiához is. Sakkoztak és beszélgettek. Politizáltak, szidták Tiszát, Wekerlét vagy Fejérvári Gézát. Kohlmann a fiatal emberekre jellemző hévvel, Pásztor csak amúgy paposan. Lefekvés előtt Kohlmann kinyitotta a fürdőkabin világítóudvarra néző ablakát, hogy a huzat kicsapja a lakásból a szivarok füstjét. Reggelente ugyanezen az ablakon át bólintott Zsigmondnak, mintegy köszönésképpen. A korareggeli napfény visszaverődött a lichthof sárga faláról.
A harmadik, folyosóra nyíló lakásban az öreg Tomsits élt a feleségével. Kis szabóműhelye volt nem messze, az Üllői úton. Két segéddel dolgozott, hajlott hátú alakját messziről felismerték a kuncsaftjai, akik szerették, mert olcsón dolgozott és jó minőségű férfiruhák kerültek ki a keze alól. A háztulajdonos Plutzer Frigyes évente egy alkalommal nála készíttetett magának egy öltözet ruhát. Neki ugyan nem volt szüksége rá, de Tomsitsnak a pénzre igen. 
Az idő melegedett, megjött a nyár. Kohlmann Miklós Marit kereste, pénzt adott volna neki, hogy délután elhozhassa a tiszta ingeket a mosodából, de Csorvásék lakásának ajtaját zárva találta. Rövid töprengés után benyitott hát Turainéhoz. Rózsi mama, ahogy a földszinten lakók hívták, keskeny heverőn feküdt, a szeme csukva. A tanár bosszúsan csóválta a fejét és halkan betette maga után az ajtót. Még aznap este elmesélte a dolgot Pásztornak.
- Hát érted te ezt? Ott a szoba, csendes is, hűvös is, a vénasszony meg képes a konyhába beállítani egy ágyat. Kérdem én, minek? A szobában miért nem jó neki?
Pásztor nem szólt semmit, csak megvonta a vállát, de két nap múlva megkereste Turainét.
- Úgy hallom a konyhában alszik. - Az asszony zavarban volt, nem értette, hogy ez az idegen, reverendás férfi honnan tudja, amit tud. Pásztor nem sok időt hagyott neki a találgatásra.
- Maga özvegy ugye? - kérdezte.
- Az vagyok. Hét éve vitte el az uramat a mája.
- Ivott?
- Éppen hogy nem. Evett. Mindig nagyétkű volt, aztán egyszer csak olyan színe lett, mint a fűzfa levelinek. Sárga. Azt mondta az orvos, hogy súlyos. Bele is halt.
- Miből él? Hagyott magára valamit a férje?
Rózsi mamát elfutotta a méreg, de nem mutatta. Mégis csak egy pap, ugye… Csendesen válaszolt, de a hangja remegett: - Kapok valamicske özvegyi nyugdíjat, mert hogy postás volt az uram.
Pásztor elgondolkodva nézte Turainét, végül kibökte: - Arra nem gondolt még, hogy a szobát kiadhatná? 
Turainé eltátotta a száját. Nem, bizony nem gondolt rá. 
- Van nekem egy ifjú barátom, egyetemet végzett, rendes, komoly ember. Szállást keres, de nem gazdag, lakásra nem futja. Egy szobáért viszont szívesen megfizetne.
Turainé erősen törte a fejét. Idegennel egy fedél alatt, ráadásul férfival? Mit szólnának a szomszédok? És ha valami kocsmás pernahajder? Ámbár ennek ellent mond, hogy egy pap az ajánlója.
- Hát… - húzta a szót, - nem is tudom mit mondjak így hamarjában. 
Pásztor Adorján elmosolyodott.
- Hamarjában semmit. De ha meggondolta a dolgot, üzenje meg Kohlmann tanár úrral.
Turainé vakarta ott is, ahol nem viszketett. A pénzre nagy szüksége lenne, de mégis… Mit szólnak a szomszédok? És főleg: mit szólna Plutzer? Vajon megteheti-e, hogy albérlőt fogad? Este meghányták vetették a dolgot Csorvásnéval és végül arra jutottak, hogy meg lehet próbálni. Pár nap múlva kopogtattak Turainénál. Kalapját a kezében tartva sápadt, magas fiú állt az ajtóban. Halk beszédét alig lehetett hallani.
- Engedje meg… Edelényi János vagyok. Pásztor tanár volt szíves ajánlani.

Kohlmann és Pásztor Adorján a sakktábla mellett ültek, de nem figyeltek a játékra.
- Ki ez az Edelényi? - kérdezte Kohlmann.
- A bátyja szobatársam volt a konviktusban. A gyerek most végzett az egyetemen. Képzeld, újságnál gyakornokoskodik.
- Firkász? - húzta el a száját Kohlmann.
- Ha még csak - nevetett Pásztor. - De költő az istenadta. - Kohlmann megfeledkezett a szivarjáról és a hamu a nadrágjára esett. Végül a papra nézett és azt mondta:
- No, ez titánok harca lesz, barátom-uram!
És nevettek, jóízűen, kicsit kajánkodva.
Nem lett igazuk. A fiatalember reggel elment otthonról és csak késő este jött meg a városból. Köszönt, ha kellett fáért ment a pincébe vagy másban segített, aztán asztalhoz ült a szobájában és lámpafénynél olvasott, vagy írt. Leginkább írt. Hosszú, nagy ívű verseket lángoló szerelemről, bánatról és halálról, tele túlburjánzó képekkel, lélekkel meg szívvel. Csupa olyan dologról tehát, amit még nem tudott, nem tapasztalt. Próbálkozott, de nem ismerték a nevét. Ez aztán így is maradt, legalább is, ami a költészetet illeti. Újságíróként úgy tűnik megállta a helyét, mert három év múlva elköszönt Turainétól, akit akkor már ő is Rózsi mamának szólított, és saját kis lakást bérelt az utca túloldalán. De gyakran jött látogatóba Kohlmannhoz és Pásztorhoz. Lassanként a duó trióvá bővült. Az idő telt és a két tanár meg a firkász közt lévő tíz évnyi korkülönbség elvesztette jelentőségét. Ha volt egyáltalán jelentősége bármikor.


A második emelet

Dutka György szerette magánzóként emlegetni saját magát. Ez állt az ajtóra szerelt, gondosan fényesített névtáblán is: „Dutka György - magánzó.” A ház stabil egzisztenciával bíró lakói ezen persze csak mosolyogtak. Afféle minden lében kanál embernek tartották Dutka urat, aki tagadhatatlanul jól élt a magánzóságból, bármit takart is ez a fogalom. Elegánsan öltözött ő maga és a felesége, meg a leánya is. Ráadásul Matildnak egy utolsó éves ludovikás tisztjelölt udvarolt, vidéki dzsentricsalád sarja, és a szülői házból származó apanázs a Józsefvárosnak ezen a részén komoly összeget jelentett. Két alkalommal is bérkocsival érkezett Matildért és Dutkáné asszonyért. Ez önmagában nem volt baj, bár a földszinten lakók szemében felesleges pazarlásnak tűnt. Igazi vihart kavart viszont az esemény, hogy Dutkáék cselédet fogadtak. Tenyeres-talpas monori illetőségű lány volt a cseléd, kicsit nagyszájú és rátarti, de rátarti volt tulajdonképpen a gazdája is, hát nem nagyon csodálkozott senki a cselédhez nem illő jellembeli eltorzuláson. Amúgy pedig végezte a dolgát, takarított, vásárolt az asszonyával, főzött és mosott - egyszóval tette, amit egy cselédnek tennie kell. Már két éve szolgált a háznál, amikor egy délután Dutkáné rányitott a fürdőszobában, ahol a kádat súrolta. Valamit látott az asszony, valami kis villanást, sunyiságot és talán ijedtséget is, ami nem tetszett neki. Ellenőrizte a kád tisztaságát aztán magára hagyta a lányt és bement a férjéhez.
- Valami nem stimmel ezzel a lánnyal.
- Hogy érti azt, hogy nem stimmel?
- Nem tudom megmondani.
Dutka úr, mint a negyven feletti urak általában, tisztában volt vele, hogy az asszonyi lélek rejtelmei közt nem egyszerű eligazodni.
- Na de fiam! Hát mi indította arra, hogy bejöjjön hozzám és azt mondja: valami nem stimmel…
Dutkáné a mennyezetre emelte két barna szemét, sóhajtott.
- Istenem! Férfiak… - dünnyögte maga elé és magára hagyta nehéz felfogású férjét.
Dutka György pedig, amikor az asszonya távozott, szintén a plafont vizsgálta egy ideig, végül megvonta a vállát: - Istenem… Nők…
Megcsóválta a fejét és nem foglalkozott tovább a dologgal. Elérkezett a vasárnap, és miután Matild udvarlója ebédre volt hivatalos, Dutkáné alapos ellenőrzést tartott a konyhán. Szemrevételezte a porcelánt, a poharakat, evőeszközöket. Ellenőrizte a levesestálat is, ami mellett ott lett volna a helye a nagy, ezüst merőkanálnak. Nem volt ott. Dutkáné megcsóválta a fejét és a tálalószekrényhez lépett. Kihúzta a megfelelő fiókot, elsápadt. Nem látta a merőkanalat és hiányzott a tortalapát is. Berontott a férjéhez és jeges hangon közölte:
- György! A cseléd lop!
- Hogy mit, fiam? Hogy… mit csinál a cseléd?
Dutkáné elvesztette a maradék türelmét.
- Istenem, hát mit nem ért, mit nem ért? Lop!
- De mégis… Miből gondolja, hogy… - Dutka úrba belefagyott a szó. Ismerte a feleségét. Tisztában volt vele, hogy az asszony nem vádaskodik alaptalanul. És azzal is tisztában volt, hogy itt most elszabadul a pokol. Itt most olyan országos botrány lesz, amilyen még nem volt ebben a házban, de talán a városrészben sem.
Ami azt illeti, tévedett. A botrány valóban kitört, de csak délután, az ebéd végeztével, amikor az ifjú tisztjelölt megköszönte a szíves vendéglátást és eltávozott. Dutkáné elővette a cselédet, aki természetesen hallani sem akart semmiről. Egy órán át tartott a fenyegetésekkel és hízelkedéssel tarkított vallatás, minden eredmény nélkül. Ekkor Dutkáné feladta és rendőrért küldte a férjét. A rendőr - keménykötésű, bajuszos nagykun ember - jött, látott és vitt. A cseléd késő este tért haza, zokogott, összepakolt és köszönés nélkül távozott a család valamint a ház életéből.
A Dutka család lassan megnyugodott. Elcsendesedett a ház és éjféltájt a Hold egy rövid időre bevilágított a lichthofba is. Aztán továbbvándorolt, és a világítóudvar magába zárta első titkát. Egy súlyos, ezüstből öntött leveseskanalat, meg egy tortalapátot, amit az enyves kezű cseléd akkor dobott ki ijedtében, amikor Dutkáné váratlanul rányitott, kádsúrolás közben.

Teltek az évek. Az emberek nyugodtan és viszonylagos jólétben éltek. Gondjaik akadtak néha, de az élet ilyen. Nagy általánosságban mégis elégedett volt mindenki. Csorvás már vasúti gépészként dolgozott és örült elsőszülött lányának. Turainé továbbra is ágyrajárót tartott, így egészítve ki szerény özvegyi nyugdíját. Kohlmann és Pásztor tanár urak sakkoztak és politizáltak, de már nem Tiszát és a Szabadelvű pártot szidták, hanem a szerbeket, horvátokat.
Csend volt, nagy-nagy csend. Aztán egy délelőttön ez a csend megtört, elillant és nem tért vissza többé. Egy júniusi reggelen a város minden rikkancsa, újságárusa azt kiabálta: „Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinándot! Szarajevóban megölték a trónörököst!”
Egy hét múlva, estefelé Pásztor Adorján bekopogtatott Kohlmann Miklós ajtaján és a barátja egyenruhában nyitott ajtót. Pásztor elsápadt és ujjával a zubbonyra bökött: 
- Ez mi?
Kohlmann kihúzta magát, úgy válaszolt.
- Bevonulok, kérlek. - A pap zavarodottan rázta a fejét.
- Nem értem. Behívtak?
- Nem. Önként lépek szolgálatba. Hajnalban indul a vonatom Kaposvárra.
- Te megőrültél, Miklós!
- Éppen hogy nem. Háború van, én pedig tartalékos tiszt vagyok. Azaz, most már aktív. Kötelességem megtenni, amit megkövetel a haza. Ott a helyem a fronton. Így kívánja a becsület.
- A becsület, vagy a gőg? - kérdezte csendesen Pásztor, azután a választ meg sem várva indulatosan becsapta maga után az ajtót.

 

 

  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.