Keresés a honlapon:

Kántor Zsolt: Szövethullámok, pokrócráncok – Papírsaláta

 

Szövethullámok, pokrócráncok

Papírsaláta

 

Vérvörös táblafilccel írtam fel a tanterem táblájára: gyufa, talpbetét, arcszesz és bérlettok. Babapiskóta, nápolyi, citrom és májkrém. A bevásárlási listámat tettem közzé. Azaz: vártam a szakkör tagjait és egyedül tanítottam.  „ Ma Istenről fogok nektek előadást tartani. Arról a személyről, aki öröktől fogva van. Volt és lesz. Azaz, már az idő és az időszámítás előtt is létezett és egyszer csak gondolt egyet, kívül minden világon és teremtett egy Univerzumot.”

Nem jött senki. Eltelt tizenöt perc és a tíz írójelölt közül egyetlenegy sem jelent meg. Néhány pillanat múlva két tag kimentette magát sms-ben. Akkor felírtam a táblára egy igét a Bibliából. „ Mindent szépen csinált az Ő idejében, e világot is adta az emberek elméjébe, csakhogy úgy, hogy az ember meg nem foghatja mindazt a dolgot, amit az Isten cselekszik kezdettől fogva mindvégig.” Prédikátor könyve 3.11.

Néha visszaíródnak az emlékek a kitörölt múltba. Minden újraolvasás folytatja és kitörli, azaz felejti és felejteti a korábbi magyarázatokat. Írta Szegedy-Maszák Mihály. Valahogy így van ez a nehezen elképzelhető jelenségekkel is, amelyek nem a láthatóban játszódtak le, hanem egy időtlen fantázia termékei. S az ember nekifut a dolog lerajzolásának az elméje belső falára. Azután elfelejti, mit gondolt. Majd legközelebb másként interpretál. Új elemeket tart fontosnak. És rajzol egy másik kertet. Édent. S közben elsétál a boltba kenyérért, ceruzaelemekért. Sőt, lábujjhegyen elfogyaszt a mellékutcában, két franciakrémest. A presszóban csupa olyan emberrel találkozik, akik nem árulják el. Akár ihatna egy konyakot. De rájött, hogy józanul sokkal jobban megy a gondolkodás. S írni, elmélkedni, reflektálni a létezésre jobban szeret, mint elkábulni. Majd ha megírt mindent, amit eltervezett (az még legalább harminc év), akkor elkezdhet transzba esni. Addig meg kell őrizni az agy fiókjait és a tudat cetlikkel teleragasztgatott bútorait.

Délelőtt elénekel néhány dalt. Életkedv-tréning. Majd bekapcsolja a gépet. Ráteszi a laptopot az ágyra. Megrezzennek a szövethullámok, eligazodnak a pokrócráncok. Egy üveggolyó és egy teniszlabda van a párnája alatt. Vers születik. Tél napsütés. A szoba levegője narancshéj-illatú. Meg az a fehér öblítő is érződik, amiről a felesége finom combjai jutnak az eszébe. Egyik gondolat eltéríti a másikat a célba éréstől. Sebaj. Evidencializmus. Ahogy Tandori Dezső mondja. Írja. És én hallom a hangját. Szinte az ablaknál áll. Egy tollászkodó verebet tart a tenyerén. A memória, akár egy repülőgép, kitolja rejtett tapadókorongjait, hogy megkapaszkodjon egy ismeretlen bolygón. S ahogy landol, már szántja is a talajt. Új szavak nőnek ki a földből csápjai nyomán. Új érzések és képek. Majd egy cipzárral az egész behúzható a hegedű húrjai alá. Ahol a rezonancia megszűri az akkordokat. S én meg hallom, hogy alszom. Nem jöttek a gyerekek. És milyen jól eltelt az idő! „Álló pillanat. Örök jelen.” Nunc stans!

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-02-24 17:00:17

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.