Keresés a honlapon:

Kántor Zsolt kisprózái (Emlékezetháló, Kavicszátony, Padlásszobaneszek)

 

 

Emlékezetháló

Lebámult rá a Hold. Ott ült a lépcsőn bebugyolálva egy allegóriába. El tudja-e fogadni, amire nem mert gondolni? Beengedi-e vajon, magába, a megbonthatatlan organizmus? Ami a Másik. Tulajdonképpen egy szöveg molekula-rengetege. Emlékezetháló. Egy könyvbe zárt folyó. Gyengédség, puha tenger. Nem teljesen ébredt föl, amióta megkóstolta a szeretetet. Csak lejött a szobából sétálni, a kis utca megvárta. Nem ment arrébb a templom. A kovácsoltvas kapu szinte magától kinyílt. Akár egy hajó is kiköthetne itt. Annyi a sóhaj. S amikor ez eszébe jutott, úgy konkrétan, és kiszállt minden absztrakcióból, az Úr megérezte a kedves illatot. Átölelte. & meghintette a szomjas füvet a pára.

 

Kavicszátony

Mire megisszuk a zöld teát, a kezünk átmelegszik. Pedig jeges az atmoszféra az éden Filmszínházban. Te az órádat nézed. Majd a cipőd kerek, kék orrát. Helyes kis lábbeli. A csatja egy alvó hal. Te mondtad a metrón, hogy alszik a hallgatás. Nyugovóra tért a csend. A medúzák kiabálása sem hallatszik az esti óceán mélyéről. Éjfél van. A Persona szalagja fehér sziklahasadékokra foszlik. Régi film. Én oldalt, az arcod puszilgattam zavaromban. Hideg volt. Te mindenhova néztél már, csak rám nem. A filmre úgy fogunk emlékezni, mint ami kitöltötte a homokóra perc-hólyagjait. És szétpukkantak, amikor megcsókoltál végre. S a homokszemek lettek az arcodon a szeplők. Édes madárfütty hallatszott, ahogy az arborétum mellé értünk. Suttogott a nád. Befolyt a számba a nyáladdal együtt az élet. Egy denevér súrolta a hajad. Direkt. Amikor bebújtál a kabátom alá, visszanézett. Véres volt a szeme.

 

Padlásszobaneszek

A mennyboltozat megrepedt. A vihar kibújt a felhő alól és kiterjesztett pávaszárnyként lebegett a tó fölött. Futottunk át a mezőn. Egy bogáncs beleharapott a bokámba. A villám a jászolba csapott bele. Jelentetted ki. Mintha a Logosz hajolt volna meg a mindentudó száj előtt. Aki alkotta a képzeletünket, az helyezett a Fantázia Kertjébe. Folytattad a tegnapi versed. S a zsebemben az összeszedett kavicsok összekoccantak, ahogy a rezgőre állított mobil megszólalt. Mikor szeretkezünk? Kérdeztem? S te egy példátlanul óriási kulccsal kinyitottad a szárazkaput. Nagymamád aludt a földszinten. Mi fölsurrantunk a padlásszobába. Nem nyikkantál meg egészen addig, amíg mindent le nem vettem rólad. „Ez bűn?” Nem válaszoltam. Nem reccsent meg a szekrény sem. Nekünk kellett eldönteni, hogy bemegyünk-e abba a barlangba, ahol izzanak az illatos cseppkövek. S egy forrás bejáratánál elváltak útjaink. Te elmélyülten imádkoztál a lelked hajóján. Én kint sétáltam a magány fenyőfái között. Igazad volt. A test erőtlen. A lélek kész.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-06-05 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.