Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Dunai Andrea: Kilenc dekk

 

 

Kilenc dekk

 

 

 

 

/Szőke Imrének – ő tudja, miért/

 

 

 

A füstszagról jutott eszembe. Már megint hetek óta nem voltam kint, csak az erkélyen. Képzeletben persze nagy mellénnyel a Duna-parton sétálok a víz felé, vagy üldögélek egy padon olvasgatva, vagy csak úgy nézem, ahogy jönnek-mennek az emberek. De még sosem néztem. Nyugodtan nem. Esetleg félrehúzódva, izzadt tenyérrel, remegő kézzel szorongatva az öngyújtómat, remélve, hogy nem tojok be, mire hazaérek valahonnan, ahova muszájból mentem. Szidtam magam, mert megint csak elképzelek, és nem merek. Dereng valami, amit a pszichológusom az immaginációról szövegelt, de mit sem ért vele.        

 

Megsodortam a cigit és fogtam egy almát, mert ha kávé nincs, akkor is muszáj rágcsálnom valamit minden slukk után, mert nem bírom azt a vattás keserű ízt, amit a cigi hagy a számban. Egy pillanatra elcsodálkoztam ezen, mert nem volt mindig így, és kíváncsian kutattam magamban, vajon miért lett ez a szokásom. Balga módon azt hiszem, hogy mindenre van értelmes magyarázat.

 

Kissé feszengve ültem a harmincöt négyzetméteres ötödik emeleti életterem gangján, ilyenkor még jólesően melengetnek az őszi napsugarak és langyos a szél is. Hallgattam, ahogy negyedóránként elhúz a sárga 14-es villamos, felzúg egy-egy mentősziréna, és számomra érthetetlenül rohangálnak ki tudja honnan hova az autók ezen a csendes vasárnapon is. Már nem szeretem az autókat, pedig valaha rajongtam értük, minden típus nevét kívülről fújtam kislánykoromban. Apám sofőr volt, csukott szemmel is megismertem a ZIL és az IFA hangját. Zajos a város, de egy ideje már otthonosnak érzem. Elkezdett hozzám tartozni, mint a füst.      

 

Hallottam, ahogy a szomszéd erőltetve köhécsel, hogy vegyem már észre, mennyire utál a füstölés miatt. Megvontam a vállam, nem tehetek arról, hogy arra viszi a füstöt a szél. Utcán, menet közben sosem dohányzom. A levegő meg mindenkié. És egyébként is naponta csak néhányszor kell elviselnie, ha éppen akkor van az erkélyen, amikor én. Szóval, rám nem jellemző módon azt gondoltam, hogy leszarom, és fogja be. Mert volt, amikor nem fogta be, és rám ordított, hogy atyaisten, milyen büdös lehet annak a szája, aki szívja, és ő tőlem lesz majd tüdőbeteg, én meg váratlanul határozott lettem, és visszamondogattam neki, hogy ha nem hagyja abba a rinyálást, akkor egyszerre háromra gyújtok rá, hogy a jó nagy füstben tutira megfulladjon. Fokhagymaorra megnyúlt, vállait a nyakába húzta, férfias karjain úgy állt a szőr, mintha minden szál a kárhozatomért imádkozna, és biztos voltam benne, hogy a következő pillanatban a kengyelfutógyalogkakukk sebességével kap át a korláton, és süvítve leviszi a fejem. Ehelyett vékony párhuzamosokká sápadtak az ajkai, hideg kék szemeibe minden szavam egyenként belefagyott, és úgy tűnt, mintha valaki valóban leszarta volna, ami látszott is szénakazallá konyuló sárgás ősz hajszálain. Meglepett, hogy így megvédtem magam, és jólesett, hogy közben higgadt tudtam maradni, és nem voltam alpári. Lehettem volna, mert a füsthöz ragaszkodom. Az állatok sem szeretik, ha belepiszkálnak a vacsorájukba, miközben az éhüket csillapítják. Hadd ragaszkodjak már egyszer az életben valamihez, mert alig tudom, hogy az mit jelent. Segít a sikertelen kötődéseimen. Nem vagyok láncdohányos, pedig lélektanilag annak kéne lennem. Csak nagy beszélgetések közben szívok sokat, amikor akaratlanul is többet árulok el magamról, mint amennyit szeretnék. Megijeszt, és elkezdek félni, hogy kiadtam magam, és mások agyára mentem. Uramisten, mit mondtam, mennyit és hogyan. Mintha azt remélném, hogy a jótékony füst majd elfedi. Csakhogy nincsenek jótékony füstök, pláne, ha az ember tüdejéről van szó. Leszarom. Nekem papírom van arról, hogy a leszarást gyakorolnom kell. És valamiben el kell patkolni mindenkinek. Nekem ez jó lesz, ha meggondolnám magam és mégse lennék öngyilkos, ha nem leszek repülőszerencsétlenség áldozata, vagy ha nem halok ki még idejében, álljon csak meg a szívem a füsttől összeszűkült vérereim miatt, nekem nyolc, jó a füsthalál.  

 

Szóval, a füstszagról jutott eszembe az a kilenc dekk, ami miatt mégsem a nyolc a szerencseszámom. Úgy négy éve a zártosztályon találkoztam egy pszichológussal, aki a dívány másik oldalán kötött ki. A kórházi ágyon leszíjazva kiabált, hogy ő az, aki, és adjak neki egy pohár vizet. Épp akkor löktek be az ajtón, még a koszlott kórházi hálóing alatti meztelenségemet is szoknom kellett, és úgy tenni, mint aki cseppet sem ijedt. A kiabálására senki sem mozdult. Óvatosan odasétáltam, és a repedezett műanyag pohárból megitattam. Beszélgetni kezdtünk. Végre egy értelmes figura, nyugtattam magam, és bíztam benne, hogy dohányzik − a pszichiátriákon ez alap −, és amíg be nem juttat valaki nekem cigit, az övéből szívhatok. Rácsesztem, mert nem dohányzott, sőt, totálisan nikotinellenes volt. Az ápolók pedig csak akkor adtak, ha leadtad nekik a sajátodat, vagy akkor sem, mert arra hivatkoztak, hogy rendelet és tilos, vagy mert ők már elszívták előled. Nekünk itt kuss van. Ő ritkán kussolt, szinte állandóan a hangos monodrámáit hallgattuk. Úgy tűnt, azt hiszi, előadásokat tart a klienseinek, és kivétel nélkül mindenki nyűgét meg tudja magyarázni. A nyűgeimmel én sem maradtam adós, ha egy kicsit elhallgatott, máris belekezdtem.

 

Miután leültük a kötelező időt a zárton, és jók lettünk és engedelmesek, kitettek minket a nyílt osztályra. A kórházudvarra is kimehettünk. Ő csak később jöhetett. Folyton kerestem, hogy merre lehet, iszonyú volt hasonszőrű lecsúszott értelmiségiként egyedül a kiszámíthatatlan szerencsétlenek között, bár jól tudtam, magam is éppen olyan szerencsétlen vagyok. Végre összefutottunk a folyosón, szorongattam a kezemben az öngyújtómat és a cigimet, szigorúan csak egyet, hogy véletlenül se hagyjam lelejmolni magam. Mennyit szívsz? Sokat? Kérdezte kíváncsian. Dohányoztak a faterodék is? Szoptad az ujjad gyerekkorodban? Mert ha sokat szívsz, akkor már csecsemőkorodban sérültél, sőt, lehet, hogy már az anyaméhben sem voltál jól. Megmagyarázott engem is. Persze, nem véletlenül lettünk szövetségesek, rémlett még a kamaszkori álmom, hogy egyszer én is lélekgyógyász leszek, vagy felkötöm magam, ha nem. Hirtelen emlékezni kezdtem a sikertelen felvételimre, hogy az analitikus énem örökre megmaradt. Úgy sejtettem, neki a pszichológiatudomány ment az agyára. Végül is, ha vannak vallási és egyéb őrültek, akkor lehetnek ilyenek is. De erről már nem akartam tudni, ami meglepett. Kezdtem ettől a cseppet sem egzakt tudománytól megrettenni. Később jó ideig nem láttam, visszavitték a zártosztályra, az a hír járta, hogy behúzott egy ápolónak. Pár hét múlva a tősgyökeres rózsadombi szülei mentették ki ebből a különpokolból, állítólag magánklinikára vitték.

 

Nekem még nem járt le a mandátumom, bárhogy próbáltam becsapni az orvosokat, nehezen sikerült. Aztán mégis csak elhitettem mindenkivel, hogy jól vagyok. Miközben azt hittem, hogy pillanatok műve csak, hogy felvágjam a műanyag késsel az ereim, vagy nekimenjek a falnak a gyógyszerelvonási tünetek miatt. Megfogadtam, hogy amint kiteszem a lábam a kórház kapuján, illa berek, nádak, erek, soha többé nem kerülhetek vissza. Arról időközben megfeledkeztem, hogy ez a szabadulás csupán átmeneti, és egyszerűen csak fizikális. Az ember a saját agyát nem dobhatja ki. Megtanulhat vele együttélni, az emlékeit elfogadni, gatyába rázni, de van, ami sohasem változik. Az, amit a hosszú évek útközben már kimoshatatlanul beleitattak, amitől menthetetlenül ő lett. Mint a füst, ami a függönybe, a ruhába ivódik, ha nem nyitok ablakot.

 

Apám mindig a klotyón dohányzott. Bevette oda magát a hamutállal, egy csomag Szofival, újsággal, és pár órára nyugi volt. Anyám nem engedte a szobában rágyújtani. Akkor még beszéltek egymással: „Sanyi, a gyerekek...” Aztán már csak ordibáltak hol a pénz, hol a pia miatt. Hiába tanultam meg korán beszélni, azt a szót, hogy „apu”, sohasem mondhattam ki. Nem hagyott rá sem időt, sem helyet. Úgy tűnt, meg sem lát, csak ha elrontottam valamit. Annyit tudok róla, hogy a derékszíj a kedvence volt. „Ha elesel, jól el is verlek, hallod?”

 

A teli hamutálat mindig a konyhai radiátorra tette. Sosem értettem, hogy miért nem önti ki. Ahányszor elmentem mellette, éreztem a szagát. Még csak egy fejjel voltam magasabb a radiátornál. Megvártam, amíg senki nem figyel, és kivettem egy elnyomott dekket. Büdös volt. Az ízét akartam érezni, milyen. A számba vettem, és szívogatni kezdtem. Ízlett, de hamar ízetlenné vált, kivettem a következőt is. Megszívogattam mind a kilencet. Jólesett. Sosem zavart, hogy büdös.

  
  

Megjelent: 2017-06-23 18:00:54

 

Dunai Andrea (Szekszárd, 1970)

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztőségi titkára, a Rendezvények rovat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.