Keresés a honlapon:

Petrozsényi Nagy Pál: Hobbi

 

 

HOBBI

Egy társasház második emeletén lakott egy kétszoba-konyhás lakásban. Egyedül. Felesége meghalt, gyerekei szétszóródtak, mint szélben a virágpor. Azért havonta egyszer bekukkantottak hozzá is.

– Költözz hozzánk, papa! – kérlelte legkisebb lánya, a széles csípőjű Adél. – Nem jó így egyedül, hacsak egy asszony...

– Semmi asszony! Egyelőre nincs szükségem senkire. Talán majd egyszer, most hagyjatok békén, könyörgöm.

Ami igaz, az igaz: egyelőre tényleg prímán megvolt magában. Száz méterre tőle üzemelt egy olcsó étterem. Oda szokott eljárni enni, inni, kávézni. Ezenkívül semmi sem vonzotta: séta, park, nyugdíjasklub, üdülés ... Minek, amikor mindezt képzeletben is megéli? Csak besüllyed a fotelbe, kinyit egy könyvet, és máris barangolhat, bekukkant az állatkertbe, múzeumba, sportmeccsekre. Nem olyan, mint az igazi, de őt ez is kielégíti. Tévét nem nézett. Az örökös reklámok, a vég nélküli krimisorozatok, erőszak, trágárság lassacskán leszoktatták a tévéről. Ami viszont a mosást, takarítást illeti, hát istenem, mire való a porszívó meg a mosógép? Csak nem házasodik meg kizárólag emiatt?

– Emiatt is – javította ki a leánya. – De mi lesz, ha beteg vagy? Ki ápol, vigyázz rád? Mellesleg egy feleség ugyanakkor barát is, olyan lelki társ, akinek bármikor kiöntheted a lelkedet. Neked ez nem hiányzik?

Virágh Ödön mormogott valamit, ám továbbra is kötötte az ebet a karóhoz, más szóval esze ágában sem volt megnősülni.

– Túl keveset mozog, Virágh úr – dorgálta meg a háziorvosa másfelől. – Nem mondom, hogy kocogjon, de legalább sétáljon, mert ha így folytatja, a cukra, vérnyomása is megugrik, végül kap egy kis infarktust, azzal elérkezett utolsó könyve utolsó lapjához.

– Infarktust? – szeppent meg egy pillanatra Virágh úr. – Rendben, majd sétálok, sőt, akár kerékpározok is – ígérte meg fanyarul, s azontúl szinte naponta bekarikázta a környéket.

Egy ilyen biciklitúrán ismerkedett meg Almával, egy molett, intelligens arcú özveggyel, akit ugyanaz a cipő szorított. Ettől kezdve egymás mellett tekertek. Kapcsolatuk idővel barátsággá fejlődött, főleg, amikor kiderült, hogy mindketten irodalombarátok.

– Látogasson meg, Almácska! – invitálta meg egy nap az özvegyet. – Jó, tudom, illem szerint előbb önnek kellene meghívnia engem. De vajon tényleg meghív-e? Na látja, ezért elébe vágok a dolgoknak, és megmutatnék önnek valamit, ha érdekli.

– Attól függ.

– Mitől?

– Hogy mit akar mutatni.

– Van egy szép nagy könyvtáram, és… Lehet, hogy furcsállja, de… izé… magam is írtam egyet-mást, s mivel ön szereti az irodalmat…

– Hogyne, és ugyanúgy írtam is, mint maga, kedves Virágh úr.

– Micsoda véletlen! – villanyozódott fel az öregúr. – Aztán mit, ha nem veszi tolakodásnak?

– Verseket.

– Azokhoz sajnos nem értek. Én novellákat írok, régebben cikkeket, riportokat, amíg rá nem jöttem, hogy azokhoz sem konyítok igazán – tárulkozott ki fokozatosan.

Pedig azelőtt még a saját felesége előtt sem nyílott meg. Csak bezárkózott a szobába, és órákon át kopogott egy ócska Erikán. Valamikor régen, még a kezdet kezdetén fel-felolvasott a nejének, de idővel erről is leszokott, miután az asszonyt nem igen érdekelte az ilyesmi. Meghallgatni ugyan meghallgatta, azzal pont, már ki is perdült a konyhába. A gyerekek hasonlóképp nem olvastak se verset, se novellát, legfeljebb krimit, újságot. De ez az Almácska… Hát ő egészen más tészta. Ő nemcsak befogadja, de véleményezi is, amit meghallgat. Bizonyára így tesz majd az elbeszéléseivel is, más szóval pontosan azt kapja, amit olyan régen hiányol.

– Jé, mennyi könyv! – csapta össze kezét az asszonyka, amikor beléptek Virág dolgozószobájába. – Végre egy férfi, aki nemcsak a motorokért bolondul. Ady, Tolsztoj, Prohászka... Maga vallásos, Virágh úr?

– Megkínálhatom egy pohár itallal?

– Kivételesen, de csak a maga kedvéért.

– Bor, likőr, pálinka…?

– Egy kis likőr jólesne. Szervusz! – emelte poharát a testes, enyhén raccsoló emberre. – Szóval? Miről is beszéltünk? Maga, vagyis te hiszel Istenben? Látom, Prohászkát olvasol.

– Ja, de hogy hiszek-e? Talán furcsának tűnik, de… nem tudom. Mondjuk úgy, hogy keresem.

– Akárcsak én – állapította meg a nő erről is, arról is, amíg ismételten rá nem ébredtek, mennyire hasonló az ízlésük. – Hű, de késő van! – pillantott az órára. – Most mennem kell. Legközelebb, remélem, már a saját írásaidra is sor kerül.

– Holnap megfelel?

– Máris? – nevetett fel vidáman. – De most látogass meg te, ha nem haragszol.

– Örömmel, csak az a probléma, hogy jelenleg minden írásom ebben a számítógépben van – mutatott Virágh úr egy régi típusú PC-re.

– Rendben! Akkor holnap ötkor ugyanitt.

Virágh nagy izgalommal készült a randira, s még az akkorra tervezett sakkpartit is lemondta, amit máskor a világért sem hagyott volna ki. Éjfélig olvasott, de sehogy sem jött álom a szemére. Mi van, öreg, begerjedtél? – gúnyolódott önmagán. Azt hiszed, ez a töltött kisgalamb túltesz a nejeden? Az igaz, hogy művelt, okos nő, de mi a biztosíték arra, hogy háziasszonyként is brillíroz? Amúgy elcsúszik, utóvégre nemcsak ő testesebb az átlagnál, orra, szája szabályos, egyedül a fogai sárgásak. Valószínűleg dohányzik, persze ez is mellékes, hiszen úgysem akarja elvenni. Felolvas neki egy-két novellát, merthogy ért hozzá, az több mint bizonyos.

Özvegy Ábel Béláné pontosan ötkor megjelent a novellákat írogató öregnél. Természetesen már otthon mérlegelte a tényeket. Mindketten özvegyek, ízlésük, vagyoni helyzetük hasonló, más szóval tűrhető parti lehetne egy esetleges házasság esetén. De hát az egy kicsit odébb van, mert a felszínt ugyan látja, de a mélybe még nem tekintett.

– Parancsolsz egy kávét?

– Inkább teát. Kicsit késő van a kávéhoz. Szép lakás – vette szemügyre Virágh úr szobáját.

– Csak… ?

Most jön a bírálat, amiből egyből kitűnik, kinek az ízlése dominál, ha esetleg elveszi. Ajaj, ismeri ám ő a hölgyeket!

– Ennyi: szép. Úgy, ahogy van, és pász!

– Nem milliomos kégli, de nekem megfelel – szolgálta fel a teát elégedetten az öregúr; úgy látszik, tévedett, nem uralkodó típus a töltött galambja.

– Rágyújthatok?

– Ezt viszont eltalálta: csakugyan dohányzik özvegy Ádám Béláné – Parancsolj!

– Te nem gyújtasz rá?

– Én nem dohányzok.

– Szerencsés ember! Leszoktál róla, vagy nem cigiztél eddig sem? – rakta vissza cigarettáját az özvegy tapintatosan.

– Soha, de attól még rágyújthatsz.

– Majd otthon, vagy otthon sem, ugyanis leszoknék róla, csak hát ehhez is idő kell. Nos, mi lesz a novellákkal, Ödönke?

– Azonnal – ült a számítógépe elé Virág úr. – Milyen téma érdekel: szerelem, akció, politika…

– Valami elgondolkoztató, de igaz történet.

Az öreg felolvasta egyik fiatalkori élményét.

– Bájos, és tényleg igaznak, megtörtént eseménynek éreztem.

– Mert az is.  Még a főszereplője is én voltam.

– Ja, de most halljunk valami kevésbé személyeset, ha van ilyen.

– Nálam minden van, csupán egy gombot kell megnyomnom – fogott bele egy másik „sztoriba”.

Eleinte kissé visszafogottan, majd egyre lelkesebb hangnemben. Érzett rajta, hogy szoros, egy szimpla hobbin túlnövő szenvedély fűzi az íráshoz. Alkonyodott. A búcsúzó nap lassan kiosont a helyiségből.

– Na! Hogy tetszettek a novellák? – kapcsolta ki számítógépét a műkedvelő nyugdíjas.

– Nekem tetszettek, de hogy novellák? Én inkább karcolatoknak, legjobb esetben tárcanovelláknak nevezném. Tudod, mi a különbség közöttük?

– Hogyne, és te?  Honnan a csudából tudsz te ezekről? Magyartanár voltál vagy mi a szösz?

– Nem.

– Szerkesztő?

– Vegyész, de a férjem az volt, és, nos, igen, megtanultam én is néhány szót, kifejezést. Mellesleg közöltek-e már tőled valamit?

– Itt-ott egy-két újságban, amíg még létezett irodalmi rovat a lapokban. Utána már csak úgy magamnak firkáltam, és firkálok ma is, jóllehet…

Hirtelen elhallgatott. Talán mégsem kellene Alma előtt ennyire pőrére vetkőznie. Csakhogy olyan régen nem beszélgetett erről senkivel. Márpedig valahol neki is ki kell nyitnia azt a szelepet, különben kipukkan, mint egy erősen felfújt luftballon.

– Jóllehet?

– Semmi értelme.  Az író olvasó nélkül olyan, mint… mint a színész, aki üres széksoroknak deklamál.

– De téged ez is kielégít, és ez a lényeg, nem?

– Kielégít? Már amikor, ugyanis legtöbbször kínnal, verejtékkel alkotok.

– Akkor miért írsz? – nézett nagyot a vegyésznő. – Közölni nem közlik, s még csak nem is szórakoztat. Fura, még a végén azt hiszem, pont azért írsz, hogy gyötrődhess – tréfálkozott a férfival.

– Isten őrizz! Inkább bánt, és sokért nem adnám, ha megszabadulnék néhány gátlástól, ami miatt olyan nehezen és lassan fejezem ki magamat.

– Miféle gátlástól?

– Hogyha én azt tudnám, Almácska! Hiszen éppen ez a második dolog, amit nem értek.  Persze sok minden megoldódna, ha újra írhatnék valamelyik újságba. De miután az irodalom a legtöbb helyről kiszorult, a cikkekről, riportokról pedig lemondtam, mert ezt is írtam ám valamikor, maradt a könyv meg az irodalmi folyóirat.

– Ahol viszont akkora a konkurencia, hogy az ismeretlen tollforgatók már eleve esélytelenül indulnak – egészítette ki a nő tapasztaltan.

– Valahogy úgy. József Attila-díjas vagy? Jöhet. Á, isten hozta, elnök úr! Reméljük, hozott magával egy költeményt. Dédapja gyújtotta fel a Reichstagot? Igazán figyelemreméltóak a memoárjai, míg az enyéimet olvasás nélkül vágják a fiókba. Logikus, én nem jelentek a számukra semmiféle üzletet. Kivéve, ha én állom helyettük a nyomdai és egyéb költséget. Ebben az esetben még bekopognom sem kell senkihez, hiszen én vagyok egy személyben a szerző, kritikus és kiadó. Picit más a helyzet egy folyóiratnál. Itt nem zsebelnek ki, majd finanszíroz az állam, semmi zűr, ellenben csakis úgy írhatsz, ahogy a mindenkori főszerkesztő elvárja. Az olvasó érdeklődése? Nem számít. A magyar valóság? Művészietlen, sablonos. A lényeg a stílus és egyéb szabályok. Hogy ezek a normák sem mindentudóak, ezért olyasmi is lehet értékes, amit kritikusaink a megszokott szemüvegen át már nem látnak? Ki van zárva! Ők tévedhetetlenek, csak egyikük sem vallja be, ugyebár?

– Aha! Ezek szerint oda is küldtél egy-két…

– Tárcát, bár ott ilyesmit senki sem szokott közölni.

– Azt tényleg nem. Publicisztikai műfaj, sokan le is nézik emiatt, pedig a maga helyén az is érték, csak más szempontból.

– Lehet, nekem másként adták be. Ezen túlmenően túl… egyszerűnek, sablonosnak tartanak.

– Háát van benne valami, de nyugodj meg, végeredményben nem is olyan nagy baj ez, miután minden írásod életszagú, divatos szóval mondva reális. És ha így nézzük, azért egy csőlakó mégsem beszélhet úgy, mint egy esztéta vagy követségi attasé.

– Pont ezt állítottam én is a szerkesztő uraknak – kapott a szón az egykori környezetvédelmi előadó. – Erre tudod, mit feleltek? A párbeszéd egy, a leírás kettő.  Ami az egyikben megengedett, a másikban üres, minden eredeti színt, zamatot nélkülöző kifejezés, egyszóval frázis, aminek semmi helye a szépirodalomban.

– Meggondolkoztattál – ismerte el a néhai szerkesztő özvegye. – Való igaz, hogy az irodalom a szavak művészete, és ha ebből nem kap megfelelő hangsúlyt az író nyelve, stílusa, mitől művészi egy irodalmi alkotás? És mégis! – rázta meg a fejét kétkedve. – A dolog mégsem annyira egyszerű, ugyanis engem kifejezetten idegesít, ha egy realista írásban szokatlan, a mindennapi életben egyáltalán nem használt szóalkotásokra bukkanok. Lehet, hogy amúgy imponálóan zamatosak, színesek, de éppen ezzel ütnek el az élettől. Más szóval hogy lehet valaki meggyőzően hiteles, ha egy reális tényt, eseményt papírízű szavakkal ábrázol?

– Almácska, nagy vagy! – ámult el Virág úr. – Te most megfogalmaztad azt, amire még én sem gondoltam. Igen, ez az a disszonancia, amit én sem bírok lenyelni vállalván azt, hogy emiatt szürkének, művészietlennek tartanak.

– Nem vagyok nagy csak tájékozott – hárította el a dicséretet Ábel Béláné. – Elég sok literátorral volt dolgom ahhoz, hogy az irodalomhoz is értsek valamicskét. Mindenesetre olyan korszakot fogtunk ki, amikor a stílus, mint eszköz céllá változott. Minden elismerésem a magyar íróké – nyilatkozta valamikor egy szerb novellista. Briliáns a stílusuk, csak szinte semmit sem mondanak.

Az amatőr szépíró kedvtelve hallgatta az özvegyasszony fejtegetéseit. Csak most döbbent rá igazán, milyen elefántcsonttoronyba zárkózott. Jóformán senki, még saját felesége sem sejtette kiről, miről ír, amikor a számítógépe előtt ücsörgött. Író barátai nem voltak, irodalmi körbe sem járt sohase, hogy ne csak olvassák, elemezzék is a munkáit. Igaz, ezzel elkerülte, hogy lehúzzák, de a biztatást, útbaigazítást is egyúttal.

– Köszönöm, hogy meghallgattál. Tudod, mit sajnálok legjobban?

– Mit?

– Hogy nem hamarabb találkoztunk, Almácska. Hiszen te született műbíráló vagy! Ezek után már meg sem merem kérdezni, nem, fordítva, csakis tőled kérdezhetem meg: látsz-e a novelláimban valamiféle… értéket.

– Értéket? De Ödönkém!

– Bocsáss meg, hülyeségeket zagyválok. Mit számít az már az én koromban! Inkább az a dilemma, bolond lennék vagy inkább tyúkeszű, amiért ennyi fiaskó után is írói babérokról álmodok – bökte ki legféltettebb titkát az özvegynek.

Aha, hát innen fúj a szél! – somolygott magában a vegyésznő. Pedig tíz perccel előbb még azt hitte, ez az egész nem egyéb, mint a férfi egyszerű kacérkodása az írással, más szóval hobbi, mint a bélyeggyűjtés vagy internet.

– Miért lenne hülyeség, hiszen egész életünkben játszunk és álmodunk. Csak egy kicsit mindig másként, mint azelőtt.

– Igen, igen, de érdemes?

– Álmodni? Vörösmarty szerint…

– „ Álmodozás az élet megrontója”. Ezt már az iskolában is tanultuk. De mi a véleményed neked, tekintetbe véve, amit az imént soroltam el magamról.

– Nekem… semmi. Ismétlem: az én szakterületem a vegyészet. Ehhez értek, máshoz annál kevésbé, még ha meg is fordultam egy-két „irodalmi szalonban”.

– Jó, rendben, de legalább annyit árulj el, miért tetszenek ezek az írások!

– Hát, amiért olyan szép, kerek Maupassant-típusú novellák – fejtette ki véleményét óvatosan az egykori költőnő, nehogy megbántsa az amúgy is nekikeseredett nyugdíjast.

– Azok milyenek?

– Elsősorban cselekményen alapuló, fordulatos beszélyek, melyekben sorban vagy keverve, de még mind a négy szerkezeti egység jelen van: bevezetés, tárgyalás, tetőpont és végkifejlet. Így írt valamikor a nagy Voltaire is, nálunk Móricz, Illés Endre… Sajnos a mai novellák többsége bizarr képek, reflexiók halmazává alakult. Bár nyelvileg sokszor meghökkentően újszerű, ennél többet aligha talál benne az olvasó. A cselekmény vérszegény, konfliktusa erőtlen, alakjai jellegtelenek. De háttérbe szorult a líra és a katartikus elemek ábrázolása is.

– Hogy vágja! – csodálkozott el újra meg újra Virágh úr. – És még azt állítja, csak a vegyészethez ért igazán. Szóval tetszettek! – folytatta pillanatnyi csend után. – Akkor most mi legyen: újítsak, vagy nyugodjak bele, hogy elkéstem? Hogy is mondta Ady?

– Ej, ne légy már ilyen pesszimista! Valamikor én is verseltem, de még idejében váltottam, mert egy hang azt súgta, nem ez az én lételemem. Hallgass te is a hangra, ne rám, se másokra, és meglátod, előbb-utóbb te is megtalálod a megoldást.

Az Almával való eszmecsere lelket öntött az öregbe, és elhatározta, hogy a jövőben több figyelmet szentel bizonyos hangoknak, melyek benne is megszólaltak időnként. Ja, csak eddig még ügyet se vetett reájuk. Alkotó kedve visszatért, és a sakkról ismét visszapártolt az irodalomhoz. Már talált is egy klassz témát, csupán arra a hangra várt, hogy szavakba öntse, amit kigondolt.  Hanem ezúttal egyetlen hang sem szólalt meg a lelkében. Eltelt egy hét, lassan egy hónap, és semmi, csak a szíve kalapált. Mindegy, akkor nekilátunk a nélkül! – huppant a számítógépe elé egy kora októberi reggelen. Az utolsó ítélet. Nem rossz cím. Ideiglenesen, merthogy később szokás szerint úgyis átkölti. Ő átkölti, Müszi főszerkesztő úr meg a papírkosárba hajítja – villant fel előtte az egyik folyóirat szerkesztőjének köpcös alakja. „Köszönjük a jelentkezését, de a beküldött írását közlésre érdemtelennek találjuk.” Idegesen felpattant, és fel-alá sétált a szobában, aztán eszébe jutott Alma, és újból a számítógép elé sompolygott. Ez az asszony hisz benne, hadd bizonyítsa be, hogy nem hiába. És nem csak neki, az összes Müszi-féle ipsének, akik olyan fensőbbséggel bunkózzák le az írókat. Felhörpintett egy kávét, és beletemetkezett az írásba.

Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket és Isten lelke lebegett a vizek felett. Isten szólt: „Legyen világosság”, és világos lett.

Megírt egy oldalt, utána megtorpant. Pedig fenemód koncentrált. Hasztalan: másfél oldalnál többet nem tudott kipréselni magából. Hogy is mondta Horatius? Vajúdnak a hegyek, nevetséges kisegér születik. Bezzeg mások nem totojáznak ennyit, és naponta simán megírnak tíz-húsz oldalt, miközben ő minden szóért vért izzad. Nyilván ezért nem írt még egyetlen könyvet sem, drámákat, regényt… Helyesebben írt, csak ezeket már ő dobta a kosárba, tudniillik nemcsak lassú volt, igényes is ugyanakkor. Mások hibáit hellyel-közzel még elnézte, a magáét soha. Inkább megállt, százszor átjavította vagy ráklikkelt a „delet”-re.

Tizenkét óra. Ebédelni kéne, Virágh úr! Kikapcsolta a gépet, és az étterembe sietett. Kelkáposzta! Pazar, csak ne éhezne meg olyan hamar utána! Feketét nem ivott. Már bekapott egyet hajnalban, különben ebéd után úgyis lepihen, mert délután folytatni akarja a kisregényt. Úgy ám, ezúttal megint regényt ír, ha már az újságokból kicsöppent. Talán jobb is így, mondhatná úgy is, a sors keze, mert ha jobban megnézi, elég sekélyesek azok a tárcanovellák. Csak tömören és velősen! – hajtogatják a szerkesztők. De hát ki képes, kivéve a kivételesen nagy írókat, kevés szóval sokat mondani! Most azért is mélyebben markol a témába, és ha megformál egy figurát, nemcsak kezet, lábat ad neki, hanem arcot, ruhát is, vagyis csupa olyasmit, amit egy újságnál oly előszeretettel mellőznek.

Este fáradtan tápászkodott fel a székéből. Eredmény: másfél flekk. Téboly! Ezek után folytassa vagy hagyja a csudába az egészet? Végül is ki az a megszállott, akinek nem rendül meg az önbizalma ekkora teljesítmény után sem! Másrészt minden megszállott író-e, vagy éppen azért megszállott, mert írónak képzeli magát a barátunk? Mindegy, író vagy megszállott ezt a kisregényt még befejezi – döntött a folytatás mellett, miután aludt egyet a kérdésre, aztán csak írt, gépelt nap mint nap hajnaltól-estig konokul, amíg már csak öt-hat lap választotta el a regénye végétől.

– Van egy meglepetésem, Almácska – újságolta ekkor titokzatos arccal Virágh úr.

– Jó vagy rossz?

– Természetesen jó.

– Akkor ki vele! Imádom a jó meglepetéseket.

– Majd megtudod vasárnap. Ezennel meghívlak mához egy hétre...

– Mire? – dobbant meg az özvegyasszony szíve hevesen; csak nem a kezét akarja megkérni a Virágh úr!

– Teára. Öt órakor megfelel?

Hétfő. Az öregember magába roskadva meredt a számítógép képernyőjére. Egy órája, kettő? Nem számolta, csak ült, meditált, és egy épkézláb mondat sem jutott az eszébe. Jaj, ne, éppen most, a befejezés előtt hat lappal!? Pontosan úgy járt most, mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor összeült egy társával, hogy egyetlen délután írjanak meg egy novellát. Teltek az órák, már éppen alkonyult, amikor elkiáltotta magát a barátja: „Heuréka, befejeztem! – lobogtatott meg néhány ívpapírt, s felolvasott egy sziporkázóan szellemes novellát. – „Te mit írtál!” „Semmit” – vallotta be szégyenkezve, bár egész idő alatt erősen koncentrált. Csak úgy cikáztak benne a jobbnál jobb ötletek, tele is írt úgy tíz oldalt, hogy a végén mindent a papírkosárba röpítsen.

Ma nem vagyok formában – pattant fel bosszúsan. Inkább sétálok egyet, és holnap friss erővel folytatom.

Kedd. Gyerünk, öreg, ne lazsálj! Sétáltál is, aludtál is, fejezzük be hát, amibe belefogtunk!

Elszállt ezer esztendő, és elhangzott az első Istenítélet, melynek folyamán feltámadtak a szentek és boldogok.  De ugyanekkor szabadult ki a mélységbe vetett Sátán is.

– Itt van! Jaj, újra itt van közöttünk! – riadózott a feltámadottak serege.

Nem volna helyesebb a közöttünk helyett köztünk-öt mondani? Talán, de ma már inkább a hosszabb alak szokványos, emellett jobban is hangzik valahogy.

A Sátán első útja Góg- és Magóg királyokhoz vezetett.

Sátán már volt, legyen helyette Lucifer. Egy bibliai tárgyú szövegben ugyan stílusértékű az ismétlés, azért ezt se vigyük túlzásba.

– Tudom, hogy mindnyájan vitéz és büszke emberek vagytok, ezért nem értem, miért alázkodtok meg egy öregember előtt.

Stop, Isten nem ember! Helyesebb: egy öreg Isten előtt. Mellesleg miért öreg, ha örökké élt, van és lesz, egyszóval független az időtől? – feszegette zavartan magában. Á, tovább, ez most nem ide tartozik!

Addig beszélt, beszélt, amíg hittek neki, és seregeik élén a szentek tábora ellen vonultak.

A beszélt, beszélt monoton, differenciáltabb: beszélt, hízelgett.

Hanem a csata még el sem kezdődött, már el is dőlt, amikor Isten tüzet fújt a pogány hadra.

A hadra túl rövid, és csupa mély hangból áll, akárcsak a vonultak, ami szintén monotóniát eredményez. Jobban hangzik: tüzet fújt a pogányok hadára, vagy rövidebben reájuk.

– Neked is lejárt az időd, angyalkám – dördült le az Úr a magasból. – Mars vissza, ahova való vagy, és gyötrődj tovább örökkön-örökké!

– Alleluja! Dicsőség és hatalom Istennek!

Jehova elégedetten nézett végig a Har-Megiddó hegyénél összegyűlt seregen, majd angyalai élén leszállt a mennyekből.

– Fújd meg a trombitát, Mihály!

Az arkangyal boldogan engedelmeskedett a parancsnak, mire sorra megnyíltak a föld összes sírjai. Legelőször Ádám és Éva támadt föl, aztán Káin, Ábel, egyszóval mindenki, akibe valaha életet lehelt a Teremtő.

– Állj!

– Mi történt? – lökte oldalba Gábor Rafaelt. – Mintha zavarban lenne a mi Urunk.

– Picit elszámítottam magamat – vakarta meg az orrát Jehova. – Attól tartok, csakhamar túl szűk lesz ez a bolygó ennyi léleknek.

Megy ez, csak így tovább, Virágh úr! Persze, sokkal gyorsabban haladna, ha csak a legvégén választaná el a pelyvát a búzától. Mások biztosan így írnak, és nem kérődznek annyit minden szón, mondaton.

Hirtelen megdördült az ég, s a felhők mögül kirajzolódott egy gigantikus arc.

Már megint ez a szótagszám! Az arc egy-, az előző mondat végszava pedig háromtagú. Hibának ugyan nem hiba, egyedül neki nem tetszik. (Csak azt ne kérdezzék, mi okból!) Ennél sikerültebb az orca, noha túlságosan elavult szó. Ábrázat? Mehet, egyelőre ez a legmegfelelőbb, tehát: kirajzolódott egy gigantikus ábrázat.

– Salve, kolléga! Hogy ityeg a fityeg?

– Hát te ki vagy? – ütközött meg a Teremtő.

– Nem ismersz? Ja, bocs, elfelejtettem, hogy a tejútrendszerek Urai semmit sem tudnak egymásról. Nevem Xydzsmb és a százmilliomodik galaxist kormányzom.

– Ne hazudj! Az Úr egyedül én vagyok, megértetted, én, a te és minden teremtett lény Istene.

– Ebben a galaxisban, de ahonnan én jövök, ott hírből sem ismernek. Apropó, miért olyan boldogok ezek a különös férgecskék?

– Mert feltámasztottam őket, Xydzsmb.

– Hát meghaltak? Érdekes, és miért hunytak el?

– Büntetésből, amiért Ádám és Éva az Ördögöt követték.

– Kit? Kicsodák?

– Ádám és Éva. Nem hallottál róluk, idegen?

– Csak tőled. Most először.

– Akkor te tényleg más világból érkeztél. Ők voltak a föld első élőlényei. Tökéletes lények egy halál nélküli bolygócskán, akiknek örök ifjúságot és szabad akaratot ajándékoztam. Sokáig éltek boldogan, és élnének ma is, ha akkor rám, és nem a kígyóra hallgatnak.

– De mivel hallgattak, megbüntetted őket, bár szabad akaratot adtál az embernek. Világos, vagyis nem egészen. Hogy megbüntetted őket, egye fene, de miért fizessenek még az utódok is emiatt? Utóvégre nem ők lázadtak fel ellened.

– Ez a törvény, amit mindenkinek be kell tartani, mert én vagyok az Úr, aki megbünteti az atyák vétkeit a fiakban.

Szerda. Ma tekerünk egy kicsit, bátyuska! – csóválta meg a fejét, miután megmérte a vérnyomását Virágh úr: 165/115. Elég magas, a kakas csípje meg. Bekapott egy tablettát, de már tapasztalatból tudta, hogy testmozgás nélkül háromszor annyira volna szüksége. Ma karikázik hát, holnap úszik, mindenesetre azonnal be kell pótolni, amit az írás miatt mostanában elég félvállról vett. Nem szívesen gurul ki, pedig fiatalkorában... Ej, fiatalkorában fiatal volt, más szóval élvezte, miközben most inkább a madarak csicsergését hallgatja, elolvas egy-két verset, novellát, vagy barátjával sakkozgat egy pohár bor mellett.

Csütörtök. Három napja maradt, hogy befejezze a kisregényt. De vajon befejezi-e, hiszen jóformán alig írt valamit? Beslattyogott a fürdőszobába, kinyitotta a vízcsapot, és behunyt szemmel élvezte a fürdősóval illatosított víz melegét. Azért szép az élet, sőt, olykor-olykor kifejezetten gyönyörű, amit sohasem lehet úgy megírni, mint megélni – nyújtózkodott el a habokban. Írni, alkotni? Nos, az csak addig jó, amíg hobbiból irkálunk, firkálunk, bár létezik ennél hasznosabb hobbi is. Ezt a micsodát itt még megírta, de holnaptól lehet, hogy leteszi a lantot, és bélyegeget gyűjt, rádiókat javít vagy... megnősül.

Szombat. Már három napja téblábolt, s már-már úgy tűnt, vége, kipukkant, amikor, hogy, hogy nem, újra kedvet kapott az íráshoz. Megrohanták a képek, érzelmek, s végre újra élvezni kezdte a szavakat. Estig szusszanás nélkül dolgozott, és… befejezte a nagy művét.

– Heuréka! Megírtam!

Lehajtott egy pohár erős kisüstit, s elejétől végig újraolvasta a kisregényt. De hisz ez nagyszerű! Végre olyant írt, amit maga is fanyalgás nélkül olvashat. Csupán az a kérdés, micsoda: sci-fi, szatíra vagy amolyan Voltaire-szerű filozófiai tanmese? Egyébként mit számít, eldöntik ezt helyette úgyis az ítészek!

– Szia! Mi újság? – libbent be Alma másnap az öreghez. – A múltkor valami meglepetést ígértél.

– Megírtam, Almácska, megírtam.

– Mit?

– Életem első kisregényét.

– Ó, hát erről van szó! – hervadt le a mosoly Alma ajkáról. – Gratulálok, Ödönke!

– Felolvassam? Persze nem az egészet. Ma egy kicsit, holnap ismét egy kicsit – csörtetett a számítógépéhez Virágh úr. – Remélem, ez egyszer igazi szépirodalmi művet alkottam.

Hirtelen elsápadt, és kikerekedett szemmel meredt a monitor egyik sarkába.

– Mi az, mi történt?

– Véletlenül kitöröltem a dokumentumot.

– Hoppá! De hát kópia, legalább egy másolat biztosan van még belőle!

– Sajnos nincs – roskadt magába a peches öregúr, és hosszú percekig lehorgasztott fejjel hallgatott.

– Szegény barátom! És most? Hogyan tovább, Ödönke?

– Leteszem a lantot. Elég volt. Ezentúl bélyegeket fogok gyűjteni.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-07-09 18:00:20

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.