VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Derzsy-Ben Ond: Apa kényelmes cipője
APA KÉNYELMES CIPŐJE Ahogy a folyosói zsivajgásból és hordszék nyikorgásából ki tudtam venni a léptek neszét, ködös emlék élesedett bennem: mindig az ódon házakat kedveltem. Egyszer az egyik fölött szélcsatornában rohanó felhők valósággal szétmorzsolták az alatta úszó kisebbeket. De azért leginkább megférnek egymással. Nem láttam még felhőket háborúzni. Másfél évtizede avatag, csaknem ósdi házban tanyázok; meghúztam már magam hitványabban is, jobb sosem lesz. Percek óta bámulom a nyitott dobozt, forgatom, feje tetejére állítom, hátha kiesik belőle egy félbehajtott lap, amelyen apám megjegyzi, mi célja vele, hogy elküldte nekem sokadszor sarkalt, kitaposott topogóit. Húsz éve eltűnt életemből és másokéból, talán anyám elől menekült, vagy végleg elege lett az emberekből, nem tudom, sosem beszélt érzéseiről. Az a néhány megállapítás, amiket nyolc év alatt, amíg közöttünk időzött, fülemnek eresztett, sokkal inkább praktikus tanács volt, semmint kulcsocska lelke titkos rekeszéhez. Nem szívelt, én sem őt. Hogyan is rokonszenvezzem vele, ha többnyire morgott, valahányszor útjába vetődtem? Négyéves koromtól kerültem, s amikor valószínűvé vált, hogy nem tér haza, megkönnyebbülést éreztem. Később pedig dühöt, mert cserbenhagyott. Átkot szórtam a fejére, és elhatároztam: ha találkozom vele az utcán, elnézek mellette. Már elváltam, amikor megjelent albérletemben. Elhanyagolt volt és törődött; lefogyott, nehezére esett megszólalni, mindenesetre tudni akarta, megállom-e a helyem. Kurtán válaszoltam. Nem volt már bennem harag, csak keserűség. Beinvitáltam; teát főztem, és nekiadtam tegnapról maradt spárgafőzelék-adagomat, amiért egész este sajnáltam magam. Megállapíthatta, hogy nem sikerült belém plántálnia a boldoguláshoz szükséges küzdeni tudást. Ha szánakozott emiatt, nem mutatta, sommásan beszélt magáról, de látszott, micsoda erőfeszítésébe kerül nap mint nap, hogy ne csússzon az utcára, végső erőtartalékát éli, töprengtem is, látogatása nem segítségkérés-e? Egész életében semmibe vett, s talán most azt várja, hogy a hóna alá nyúljak. Ódzkodtam volna befogadni, akármilyen nyomorúságos képet vetít is elém, azonban ha megbújt is ilyen reménye, nem mutatta, fél óra múltán, görnyedt tartással, búcsúfélét mormolva távozott. Következő találkozásunk hét év múlva esett, ezalatt hatszor költöztem, mégis megtalált; egész este azt kívántam, nehogy belefogjon, hogy akadt a nyomomra. Barátságosabban fogadtam, mint legutóbb. Nem nyúltam még a vésztartalékomhoz, vacsorázni hívtam, de nem állt kötélnek, megkérdezte, jobban megy-e a sorom, s amikor találkozott a tekintetünk, elfordította a fejét – megértette, ezt igazán kár volt firtatnia. Eltelt újabb tíz év, és helyette ez a doboz érkezett. Jelet láttam ebben, olyan érzést keltegetett, amely már rég érlelődött bennem: félretenném a neheztelést, jóindulattal akarok gondolni rá, bárhogy viselkedett korábban. Ha elmúlik ellenszenvem, talán megérthetem, elfogadom különcnek, a végén még megköszönni is tudnám röpke gondoskodását. Egyre több epizód villant agyamba életéből, amelyeket eddig elfojtottam, csakhogy bőszen megvethessem. Ezt a cipőt viselte legutóbbi két találkozásunkkor. Fényes volt, repedezett, háromsoros varrás fogta össze a részeit. Egy alkalommal, amikor kis műhelyében a kaptafán valamelyik setesuta elődje talpát csiszolta körbe, elmagyarázta, mennyire fontos, hogy három sorban fusson a szurkos cipészfonál. Hiányzott a feladó a dobozon, latolgattam, címem az ő kezétől származik-e. Bepiszkolódott, úgy tűnt, hónapok óta kallódhatott valahol. Megütötte a szívem az ajándék, súllyal nehezedett rám apám jelenvalósága. Az asztal sarkához igazítottam a két darabot, párhuzamosan a lap élével. Spárgafőzeléket készítettem, kiporcióztam, még melegen is bőrösödött, s miközben belekotortam a villával, rácsöppent a taknyom. Ahogy kiléptem az ajtón, fakószürke hajnal derengett a tisztás felett. Váratlanul szellő éledt, az orgona leveles alját börzögette, ahol tavaly télen kavargó hódara zörgött a kitúrt avaron. Az emelkedő bazaltkeresztjénél megálltam, kirajzolódott a kisváros négyzetrácsos utcahálózata. Másodpercekig élményeimben tallóztam. Egyik reggel apám bejött a szobámba, szétrántotta a függönyt, a fény elvakított, mint egy robbanás. Felötlött bennem, amint kanálba halmozta a pezsgőport, s furcsa szokása, hogy „lá”-t biggyesztett a szó elejére: „Láhát”. Anyám egy nap kifakadt: „Ilyen nincs! Mondd, nohát vagy lóhát, a háttal ne virgonckodj.” Szórakozott pillanataiban a „hát”-ot a szó végén is megtoldotta: „Visz-láhát.” A meredek hegyoldalra tekervényes ösvény vezetett. Rakoncátlan sziklák között szelek sipákoltak, tetejüket évmilliók alatt domborúra koptatták. Széncinege csőrét fente a magyalághoz, zöld küllő krü-krü-krüjére a szarka skrékje felelt. ”Megálljunk éji szállásra, apa?” Hálózsákba bújtam, lábamhoz tettem a csukákat. Ugyanakkora méret, szélességében különbözött. Családi örökségem a csapongó fantázia. Apám többször felemlegette nagyapát, aki fejébe vette, hogy dzsemet lehet kinyerni madárból. Vagy a dalából. Utolsó éveiben alvó alma álmáról beszélt, és a késő őszi példányokat a filagóriában terítette szét a téli napsugaraknak. Elképzeltem, ahogy ők ketten együtt ülnek magányuk zárványában, semmi mondanivalójuk sincs a világról, ami foglyul ejtette őket. Nagyapámat már csak úgy tudom magam elé idézni, mint akit saját nyűge nyűgözi. Tornazsákba dugott lábbelit hol a hátamon hordoztam, hol a vállamra akasztottam, de folyton húzott a súlya. Vasúti töltésen vágtam keresztül. Kiraktam a bazaltkövekre a cipőket, és figyeltem, ahogy szerteszét nyilaznak róluk a sugarak; sarkukon lekopott eredeti fekete színük, ott bronzvörösen csillogott. Kiléptem a surranómból, és felpróbáltam apáét. Nem túrázásra találták ki, egy óra utcai gyaloglás után is megfájdulhatott benne a lába. Sínekre tettem a bakancsom, majd a vonat végez vele. Este csicsókát dugtam a tábortűz parazsába, s amíg sültek, hagymát pirítottam és száraz kenyeret haraptam hozzá. Vérhólyag keletkezett a nagyujjamon, bicskám élével kifakasztottam. Hét, bőröm alól kiszedett kullancsot feketés véremben fürösztöttem. Apám egyik vasárnap gombászni vitt. A sárga gombákat szerette, élt-halt a disznófülgombáért, a pöfeteg és az erdőszéli csiperke mellett a legízletesebbnek tartotta. Néhány céklatinórút találtunk, meg rothatag trombitagombát. Csalódott voltam, apám közömbös. „Nem látok a föld alá, mikor szánja el magát egy kalapos, hogy előbújjon.” Hétköznapi szavakat felejtett el, még a gyakorta használt tárgyakét is. Egy ízben nem jutott eszébe a mokkáskanál, anyám túl vastagot adott elé, világéletében a könnyűt, a kecseset szerette; másodpercekig kutatott a neve után, végül feladta. Eltolta a széles végű kanalat, és komoran kortyolt a teájába. „Öregedés jele a nevek feledése. Mint szörny bújik meg a küszöbön.” „Minek a szörnye, apa?” „A Semmié.” Az égbolt tintakéken ívelt fölém, távoli epizódot pendített: betoncsövekben bújócskáztunk, kőhajításnyira szénásszekér nyikorgott, petróleumlámpa himbálódzott a saroglyán. Villám cikázott, fénylő lenyomata sokáig megmaradt hunyt pillám mögött. Nagyapám a kerti úton megtorpant, előremutatott: „Napszálltakor a csend a kert végébe kucorog, estellőn a két jegenye árnya piszkál alája.” Faképnél hagyott. Összeragadt ördögszekerek tekegolyóként görögtek a porban, felrúgtam az egyiket, aztán a sarkamra álltam, s a cipvasakkal hasonló nyomokat hagytam, mint az őz patái. Abban az évben temették el nagyanyát, és anyám úgy döntött, hónapokig nem kel ki az ágyból. Reggelre rendbejött a lábam, az érzékeny részek köré vattát bugyoláltam. Élelmiszert falusi vegyesboltokban vásároltam, öt napra elegendőt, vizet forrásból merítettem, ilyenkor három tele flakont is cipeltem. Ritkán múlt el nap, hogy ne bukkanjak egy érre, sokszor a loncos sziklafalról folydogált, s elnyújtózva mellette vártam, hogy megteljenek palackjaim. Zápor fiatal nyíresbe kergetett. Megcsapoltam néhány fát, nedve nem szaporán csöpögött, mint télen, s amikor a szűretlen viricsbe kortyoltam, úgy tetszett, mintha a zsíros föld cseppjeit innám. Bogyókat, nyers gombát ettem, s ha ráfanyalodtam, berzedt szőrmohák rozsdabarna süvegeit csipegettem, íze a kicsírázott vadzabmagra emlékeztetett. Ősz óta először találtam olyan patakot, amelyet nem bírtam átugrani. Hamarosan házak fognak előtűnni, bükkösből kikeveregve talán az első szántót is megláthatom. Vízbe merítettem a tenyerem, hörpöltem belőle. Hátráltam két lépést. Rímelő szavakat kerestem a látványra: Látóhatáron felizzott a fény, már levetette sötétségszemfedelét. „Apa, akarsz inni onnan?” A tavasz lárvaállapotában motozott a tavalyi haraszt alatt. Hólé erezte lapály felett patak szakadt alá. Indigószínű égen faggyúfehér felhők málladoztak; az éjszaka folyója a negyedhold hátát mosta, fényüket remegtette a horgonyzó csillagoknak. A cipők mintha irányt mutatnának, délnek húztak, olyankor nem törték a lábam, hébe-hóba kelet felé is megbékültek. Ha északnak tértem, véresre sebezve ellenálltak, meg kellett fordulnom. Völgyzugok tőzegmélyedéseiben háltam, ám pirkadatkor már a hegyek gerincét jártam. Csapásokon tapostam, s ha puskalövések hangja verte fel a csendet, elrejtőzve megvártam, amíg órákra elnémul a táj. Roskatag hóban lépkedtem. A nap elkenődött a likacsos felhők alatt, sárga fényét elúszó párák nyújtogatták. Egy ideje a magaslesek ülőkéit hurcoltam odébb, és ha az építmény alól kiüthettem az éket, csuklóvastag ággal orra billentettem. Élveztem a puffanást, amit kidőlésük keltett. Kiszáradt, elpudvásodott gyökerű fákat döntögettem, vagy az egészségeseket megszabadítottam rájuk dőlt nagyobbaktól. Éjjelre kotoréknál vertem tanyát; füleltem, hallok-e rókát vagy borzot elősurranni járatából. A cipőre hagyatkoztam; mintha ismert volna minden ösvényt. Némelyiken sokáig hagyott tekergőzni, máskor megkergült, egyikről a másikra cibált, nyilallások tereltek oldalra, előre. Egyik reggel, ahogy végigpillantottam a zsendülő tájon, sajgás hullámzott át a testemen, amit szaggató zsibogás követett. Pontok villództak a szemem előtt, fejem tompán lüktetett. Megszédültem, mélyen beszívtam a levegőt. Alighogy térdre rogytam, a fájdalom felégett egy pulzáló színörvényben. Borókás völgyhajlat váltotta fel az erdőt. Száraz folyómederben kilométereket kanyarogtam, aztán amikor megéreztem a füst illatát, kilyukadtam egy sziklakoloncokkal védett tisztásra. A kunyhó fedelét, mintha két vörösfenyő támasztaná. Lábam letapadt, sokára szakadt el a földtől. Húsz lépést botladozva észrevettem a tornácot. Apám állt ott mezítláb, hajadonfőtt, hunyorgott a betűző fényben. Fehér, legyezőszerűen kinyíló pásztába ért a keze, mire kitárta az ajtót. Arca ugyanolyan borús volt, amilyenre emlékeztem. Elnézett felettem, nem mozdult, végül dörmögő, jellegzetes hangján megszólalt: – Mi tartott ilyen sokáig, fiam? Pillanatra majdnem elhittem, hogy hozzám beszél.
Megjelent: 2017-07-29 19:00:00
|
