VideóA MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója Keresés a honlapon: |
Derzsy-Ben Ond: Anya kék kabátja
ANYA KÉK KABÁTJA A hold mézgás fénye dermedt lávaként ült meg a tájon. A függővölgyek horpadásaiban zavartalanul hasalt a sötét, de már a horizont vonalán világos hasadás tágult, éjszaka a padlizsánszínét fakó, csillaghámú neglizsére cserélte, melyet, mint a varázsló, eltűnéséhez használt. A lovagló szvettere óriás termetű emberre illett, a térdét verte, széles marhabőr öv tartotta meg a derekán. Egészen az állat sörényére dőlt, felvette annak ritmusát, a homloka, időről-időre, a kanca nyakához ért. Szürkült, amikor megérkezett a tanya udvarára. A karámban a lovak hegyezték a fülüket, az egyik almásderes, amikor megérezte a kanca szagát, felnyihogott. A jövevény leszállt a nyeregből, a kantárt fogva a rézvörösre festett köcsögfához lépdelt. A tornácon nyikkant a karosszék, a tömzsi kis embert bőrnadrágos, ősz, ötvenes évei végén járó, de még jó erőben lévő férfi vette szemügyre. A gazda felmagasodott, s összependítette sarkantyúit. Bőrmellényét a vállrészénél megemelte, mintha fején át akarná levetni, azután feszesebbre rántotta. Laza terpeszben a felső lépcsőfokra állt, mindkét tenyerét a derekára tapasztotta. – Nem úgy néz ki maga, mint valami gyógyító. A lovas balról jobbra igazított az övén; néhány másodpercig farkasszemet néztek. – A „valami” stimmel. – Mi? – Nem vagyok gyógyító. – Akkor mit keres itt? Elhittem, amit az apjáról meg magáról regéltek. – Nem hazudtak. Akármit is mondtak. Ha valaki szájára vesz, képtelen hazudni. A lélek is meg tud rándulni. Egy csavarintással helyre teszem. De nem nevezem magam gyógyítónak. A lélek nem úgy betegszik meg, ahogy a test. Érti? – Nem érdekel a halandzsája. Tud segíteni? Mindenesetre jól megkérte az árát. – Ahol megjelentem, mindig hasznomat vették; ahová nem hívnak, ott nem istápolhatok. – Mi ez a hókuszpókusz? Miért kellett hajnalban kelnünk? – Ha délelőtt jövök, nem panaszkodik? Nem érzi, hogy ébrednek az élőlények? A madarak kivételével, mert ők már éberek. Ha jól akarom végezni a dolgom, kell ez a csendes zsibbadtság. Legyen ennyi elég. – Az idegen megveregette a ló szügyét. – Öreg jószág; a tulajdonos fogadkozott, hogy nem rúg. – Miért rúgna egy ló? – Nem állnék egy mögé sem. – A lovas a körtefa alatt kuksoló idős nőre pillantott, szvetteréhez hasonlóan bő kabátba burkolózott. – Látom is. Két árnyék nyújtózik belőle, azonban ezek nem olyanok, mint a fáké, izegni is képesek. – Na jó. Kezd elegem lenni. Van valami dolgom? – Égvilágon semmi. – Csinál valamilyen boszorkányságot? – Emlékszem egy gyógyító otava mondókára. De mi hasznom belőle? A táj szelleme, Isten, vagy akármi, ellebbenti az árnyat. Az anyjának kettő is van, nem lennék a bőrében. – Lehet, hogy maga kókler, semmihez sem értő. – Persze, viszont még senki sem panaszkodott. Egyre inkább szükség lesz rám. A világban most úgy élnek, mint azok, akik a csatamezőn a tűzszünet óráit töltik. Végül is elhívott. Ha meggondolta, visszafordulok. Odaadom a pénzét. – Anyám egyre búskomorabb. – Elhiszem. – A padlásról szerzett egy ócska kabátot, azzal takarózik, nem hajlandó megválni tőle. Tegnap maga alá vizelt. Észre sem vette. A lovas, mintha a férfi gondolatára felelt volna: – Nem kell intézetbe zárnia. Minden rendben lesz. – Hogy veszi rá, hogy nyeregbe szálljon? – Szerintem már alig várja. Bizsereg a bőre. Olyan, mint amikor a fuldokló először vesz levegőt. – Kötve hiszem. Északkeleti dombok karéjából előimbolygó tornádókémény elvált az égbolt szurokszín tócsájától, kürtője megrogyott, s mintha a súlya húzná, leszánkázott a zuhogók barázdáin, felporszívózta az ormot fedő fenyősipkát, majd a plató gránittamburinjáról leszökkent a völgybe. A pattogó szívókorong lakótelepnyi porgomolyagokat kavart, a legnagyobba fúródva visszatáncolt. A következő pillanatban az egy emelet magasságáig feltornyozott szénaguriga-halom felliftezett a levegőbe. A turistaház elszakadt alapjaitól, homlokzatára bukott, a két ablakot átkötő acélverete belenyírt a tetőbe, majd a törmelékfelhő örvényelve húzott a tölcsér torkába. A vihar berobbant az udvarba, letépte a gazda kalapját. – Már csak ez hiányzott. – A szél bőgött, üvöltenie kellett. – Sakkot kaptunk! – A lovak hátracsapták a fülüket, farkuk szüntelen legyezett, keringve egymást taszigálták. A vaskos figura csodálattal figyelte toporzékolásukat. – Nézze, hogy táncolnak bőrükön az idegek! Érzékenyebb, mint a nyálkahártyánk. – Az esőszemek vízszintesen csaptak az arcába. – Hadd jöjjön. Különben is hova futnánk? Ekkora vihart még nem láttam ilyen korán kelni. Túl hatalmas, hogy megijedjek. – Maga ezt élvezi? – Te jó ég! Mi ég? Törlődni fognak a nyomaink. – Milye mása marad? – Seggem partja. A zömök alak elengedte a kantárt, elindult az asszony felé, a ló baktatott a nyomában. Amikor háromlépésnyire megközelítette a kuporgót, az felnézett rá. – Van olyan, hogy szomorú derű? – kérdezte az érkezőt. – Életemben nem hallottam. Levehetem a kabátját? Az asszony nem felelt. A lovas leemelte róla a kabátot és a hóna alá gyűrte. – Jó sok újhold világítja még életünket. Fogja meg a kezem. – A nő belécsimpaszkodott, s felegyenesedett. Az apró emberke a ló bal oldalához vezette. – Baljával lépjen a kengyelbe, és lendüljön a hátára. Az asszony felkapaszkodott a nyeregbe, s amikor szilárdan ült, visszatartó szárral és előreirányuló ösztökéléssel ágaskodásra késztette az állatot. Mögöttük harsant: – Hé! Mit csinál? – Mindhárman bőrig áztak, a két férfit megtántorították a szélrohamok. A ló megrázkódott, s balra ugorva megiramodott. – Hé, elragadta az anyámat! – Hadd érje a nap. – Miféle nap, maga ütődött? – A belső. Természetesen. A gazda terepjáróba pattant, kavicsokat szórva kilőtt, s a vágtató ló után hajtott a gyertyánosba. Amikor újra előbukkant, a lovas az oldalán hevert, az anya a kabátba bugyolálva mozdulatlanul gubbasztott. A ló horkantva kapált, az eső hullámokban csapkodott – Megrúgott – panaszolta a sebesült. – Mi történt? A fekvő feltűrte az ingét, patkónyom sötétlett a lapockáján. A férfi szorosabbra akarta húzni anyján a kabátot, de a tomboló szél kitépte a kezéből. A kicsi nyeregbe szállt, a ló megugrott. – Látja mit művelt?! – A kanca nyakába fogódzkodva távolodott. A férfi felvette a kabátot, és a szél irányába fordítva az anyjára terítette, akinek, mintha súly került volna rá, meghajlott a háta. – Nem lett bajod, anya? Gyere, beviszlek. Az asszony hagyta, hogy a fia felemelje, és veranda felé irányítsa. – Megint minek vetted elő a csizmát? Soha ne rúgj meg. Hallod, anya? Soha az életben ne… – Inge szárával védte arcukat a száguldó ágdarabkáktól. Éjjel nem világítottak a csillagok, hűvös szél legyintett, a villámok szünet nélkül szántották az eget. A lovas a lábát húzva érkezett. Beljebb tolta az ablakszárnyat, fülelt, majd bemászott a szobába. Mobilja fényével pásztázta a padlót. Felmarkolta a széken hagyott kabátot, kihajította az ablakon, benzint locsolt rá és meggyújtotta. Már elosont, amikor az asszony kirontott a fák közül, és a hátára ugrott. – Eh, hagyjon! – A vaskos szerzet megingott, oldalt bukdácsolt, lependerítette a nőt, aztán arrébblépett, toporgott, végül felszegte a fejét, és nekieresztette a hangját: – Kikkiri-kííí!
(2017)
Megjelent: 2017-07-10 18:00:34
![]() |