Keresés a honlapon:

Juhász Zsuzsanna: Téltemető

 

 

Téltemető

 

    Majd elmúlik. Lassan, a maga ütemében. Bár gyorsíthatnám is, ha akarnám. Kitehetném magam a napra, hogy több ébrenlét-hormonom legyen, az meghozná a több mozgást. A mozgás meg a városban a vásárlással egyenlő. Lassú délelőtti séta, eszeveszett zöldség és gyümölcsvásárlással. Pótlandó a vitaminokat, miket feléltünk a tél folyamán. Mintha lehetne vitaminokat tartalékolni.

Mert nem lehet. Csak néhányat. Csak azt, ami a bőrnek, csontnak, immunrendszernek jó. Szóval jól vagyunk megalkotva. És kedvem se nagyon volt gyümölcsöt venni. Mert nem a vitamintartalékaim ürültek ki. Nekem nem. Nekem jólesik a lassúság. Ez a téltemető gyász. Mert jó volt nekem a tél. A családszag, az akolmeleg, amibe estelente érkeztem. És ez most nem lesz. Kint és bent ugyanaz lesz a hőmérséklet. Csökken az értéke lakásnak, a családnak, ha eljön ráadásul a nyár is. A telet végképp feledtető meleg, azt a telet is feledtető, ami mögöttünk van, de azt is, ami még előttünk. Pedig azt nem szabadna feledni. Azt a telet, ami előttünk. Mert nehezek itt a telek, nehezek, mert drágák, egyre drágábbak, és ezért torokszorítóak. Mintha a fázók, a fűteni nem képesek rémálma a fagyhalálról a mi nyakunkat, a fűtött lakásban szendergők nyakát szorítaná. Aludtunk, aludtunk, az igaz, de nem szívesen, nem jó szívvel tettük. Tehetetlenül, bár együttérzőn tettük az alvást egész télen. Mert a fűtött lakás azért jó, az akolmeleg, a csípős, füstös barlangmeleg a jó. Az valamit felmutat, az valamire emlékeztet, az biztos. Csak nem tudom, mire. Talán a kőszívűségemre, hogy egyetlen hajléktalant se fogadtam be. Egyetlen éjszakára sem. Igaz, más sem. Csak futottam bele esténként a jó melegbe. Joggal, valahogy jogosan mégis, de feledve, végképp feledve a kívül, a hidegben rekedőket.

    És színt vallottam mégis, kőszínt, mert ahogy nyúlt a tél, ahogy belefutott majd’ két tavaszi hónapba is, ahogy egyszer újra elkezdett hullani a hó, kiszakadt belőlem. Hogy ezt már nem, ezt én nem akartam. Bár szeretem a telet, a bújást, a bujdoklást bármilyen melegbe, fizikaiba vagy csak az olcsó, a jó szó, meleg szó melegébe bújást, én ezt a telet már nem akartam. Nem, mert mi lesz, ha vágyam szerint sose lesz vége. Ha az lesz odakint, és mindig az lesz, amit én akarok. És nem lesz kikelet, és örök hó lesz, és akkor el kell innen menni. De tavasz lett mégis, és a fák, madarak, de főleg a kibújó növények mintha behozták volna a több hetes elmaradást. Képesek felgyorsulni, ahogy az emberek is, ha muszáj. Ha nem lehet gyászolni azt, ami elmúlt, és ha nem szabad arra gondolni, több ilyen telet nem. Többé ilyet nem akarok, több ilyen, tömeges, többmilliós kőszívűséget néhány ezer vagy néhány százezer honfitársunkkal szemben. Akik nem, vagy csak alig tudtak fűteni.

Akik dühöngtek, akik őrködtek tán egymás fölött, felváltva, vagy csak dermedtek egyedül, és várták valahol a reggelt. És fogadkoztak, hogy bármit, bárhol, csak ezt ne még egyszer.

    Velem együtt. Hogy soha többé, soha ilyen telet még egyszer. Ilyen drágát, ilyen szívtelent.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-07-24 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.