VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
PrózaMarga: Kudric pucér kísértete A macskának nincse’ kalapja!
Marian, rontod a’ Ioan életit! Me rontod a lányát is! A károdda’!
De a Felicia Dimescut aszt nem ke’ rontani! Mer’ a Felicia Dimescu szereti a károdat! Tekeri a valagáját, min’ a Mahalás Maca. Meg fölhajtya a szoknyáját. Meg rá aka’ ű’ni a károdra.
– Kúrejjunk, én csókos Marianom! – Kúrejjunk! – kurjantod. Meg aszt is kurjantod: – Csinájjuk, opa-opa!
A temetés már befejeződött. Halász Imre csak sírt. A barátokkal beült egy-egy sörre, de a fájdalom az ő szívében élt a legjobban. Majd Imre elbúcsúzott Gézától és Lajostól. Imre búsan távozott hazafelé, amikor egyszer megáll s valami titokzatos érzés keríti hatalmába. Rágyújtott. Az utcán senki. Egy iskola udvara mellett haladt el. Aztán már érti, mi volt ez a különleges érzés. Egy tizenhárom éves kamaszlány közeledik feléje. A kislány látta, hogy ez a férfi nagyon szomorú. Mikor emberközelbe értek, a kislány megáll a férfi előtt. Látta, hogy az csak fújja a füstöt a szélnek. – Szia! – köszönt a lány a férfinek – Szia! – válaszolt Imre, mint aki kicsit nem érti, miért is köszönt ő neki. A kislány némán állt a férfi előtt. – Miért szólítottál meg? – kérdezte Imre Fogadó a titkos lovakhoz
A földön ült és a kövekkel játszott. Elmélyült volt és nagyon szomorú. Bármennyire szeretném, nem tehetek róla; tudod, csak ült a földön és a kövekkel játszott.
I.
A piactér ámbitusán ívelt át az ötszínű szivárvány; a templom fiáléja középen támasztott alá, ott a sárga csík elhalványult, kénes lakmusszá száradt. A látvány megszokott, minden nap más sávot lazít fel a szél, aztán nekivadulva lobogtatja; de most a csóva bíborboltozatán egy gombakalpagos, szöcskelábú, bakacsinba burkolt fickó mászott a kónikus torony irányába, oly heves kalimpálással, hogy lentről úgy tűnt, a következő pillanatban bizonyosan lebukfencezik a mélybe. A rovarszerű figura a szivárvánnyal együtt sápadt, elmosódott, végül áttetszőbb lett a parti füzek tükröződésénél. Amikor már mindenki félbeszakította foglalatosságát, hogy az utas hiábavaló iparkodását kísérje, hirtelen felhagyott hadonászós húzódzkodásával, és bámulóinak integetett. Ezalatt sebesen mozgott a szája, tornamutatványánál is látványosabban igyekezett megértetni magát. A lelkiismeret
Délután Óbudán volt dolgom, és az eső elől egy presszóba menekültem. Gondoltam, megiszom egy kávét, megvárom, amíg eláll, de amit az első látásra kellemes hangulatú kávézóban átéltem, megváltoztatta az életemet, felborítva minden addigi elképzelésemet a másik világról. Párbeszéd a pokolban
Alszol? Jól van. Aludj csak nyugodtan, majd csendesen mesélek neked új életem észleléseiről és a látásról meg a vakságról. Az első észlelés, amelyre még emlékszem, a csönd zaja volt. Biztosan te is tapasztaltad már a nagy csend zizegő csilingelését, akár itt, vagy máshol a világon. Fényt nem észleltem, de nem is hiányzott. Természetes volt, hogy nincs. Mintha sohasem létezett volna. A csönd zaja akkor szűnhetett meg, amikor megpillantottam a szüleimet. Láttam az apám és az anyám. Igen, vaksötétben. Mégis természetes volt az egész, annak ellenére, hogy mindketten olyan feketék voltak, akár a korom. Csak szemgödreik és ajkaik villogtak fehéren. Váltottunk néhány szót, talán mondatot is, ne kérdezd, miről, nem emlékszem, ám egy picinyke, teljesen fehér lény is ott volt, ő valahogyan közöttük és kissé felettük lebegett. Mondom, minden olyan természetes volt, az is, hogy a testem áttetsző és nincsenek belső szerveim, csak kéken vibráló körvonalak és egy kicsit sem bánkódtam amiatt, hogy hús-vér testem sziluettje vagyok csupán. Így jutottam el lassan a felismerésig, hogy meghaltam és ezért találkozhattam a szüleimmel. Egy dolog mégsem volt világos számomra, hogy az anyám miért olyan fekete mint a megégett kenyér héja, hiszen ő templomba járó asszony volt, engem is istentiszteletre tanított, jóra, szerénységre, szóval ezt a dolgot még most sem értem. Hallod, amit mondok? Egy szót sem szólsz! Nagyon hideg van itt, te nem fázol? Mik ezek a dobozok? Ketrecek? Az Istenre kérlek, mondj már valamit! Nofene, jól hallottam, a bűneim be vannak csomagolva!? Rendben, nem vagyok egy ma született bárány, de Isten mindenkinek megbocsájt. Mit mondasz, ki sem ejthetem azt a szót, hogy Isten, csak akkor, ha imádkozom!? Azt mondhatom, hogy Atya vagy Mindenható? Azt sem, miért nem? Azt mondod, mert a pokolban vagyok!? Már megbocsáss, nekem azt mondták, amíg éltem, hogy a pokol tüzes és forró, itt viszont nemsokára megfagyok! Hogy mondod, mínusz száz fokon égek majd el? Hogy ez nem történik meg gyorsan? Talán később kiderül, meddig tart! Ha jól látom, rengeteg ketrec van itt. Hol van a többi bűnös? Az első tavaszi napsugár
Akkoriban hosszú és hideg volt a tél. A legöregebb medve sem emlékezett ilyenre, csak morogva, fázósan gombolta összébb a téli bundáját. Ekkor megpillantott valamit egy zúzmarás fenyőág legalsó tűlevelén. Az a valami akkora volt, mint egy esőcsepp, és szép, meleg fénnyel csillogott. – Mi a fene? – dörmögött Jé Mackó (mert így hívták), és odacammogott a fenyőfához. Az a fura, esőcseppszerű valami éppen akkor huppant le a hóra. Amint leért, elolvadt körülötte a hó. Jé Mackó elcsodálkozott (lehet, hogy azért hívták Jé Mackónak, mert mindig elcsodálkozott?). – Mi a fene? – mondta szokása szerint. De a kis tünemény kijavította. – Mondd inkább, hogy ki a fene. – Jé! – mondta Jé Mackó –, a csöppség beszélni is tud (lehet, hogy azért hívták, Jé Mackónak, mert mindig azt mondta, hogy jé...?). – Szervusz, te ki vagy? – Én vagyok az Első Tavaszi Napsugár. – Ez nem jó. Én, Jé Mackó nem tudok ilyen hosszú nevet megjegyezni, mert butus vagyok. Mivel kicsi vagy, engedd meg, kérlek, hogy Napocskának szólítsalak. Macskaköves álom
Ritkábban emlékszem az álmaimra. Meg kell becsüljem, még ha előre nem is látni, mi fog kisülni belőle.
El kell képzelni egy hatalmas macskaköves felületet, mint az Országház előtti tér. Csak a kövek 1 x 1 méteresek, a tenger által simára dolgozottak voltak. És az összekötő szurok helyett egy mély vályú volt telítve tengervízzel. Talán az oszlopok, amelyeknek a tetején jártunk, a tenger fenekéig értek. Ha egy mező kiürült, mert elugrottak belőle, akkor mennünk kellett az üres mezőre. És ugrás közben egy olyan szót kellett kiáltani, amit még a tömegben nem mondott senki. Mert volt egy zsűri, és ez nyilvántartotta a bekiabált szavakat, és megítélte, hogy elfogadja-e vagy sem. Aki egy olyan szót mondott, amely már valakinél a korábbiakban szerepelt, az kiesett a tévés játékból.
Nekem ez remekül ment. Esélyes voltam arra, hogy a több száz embert legyőzzem. Mind e közben nem volt szabad vizesnek lenni. De ehhez nem kellett nagy ügyesség, mert a macskakövek között mindössze húsz-huszonöt centiméter köz volt. Egy óra múlva elkezdtek fogyni az emberek. Sajnáltam őket, de végül is nem a pokolra kerültek. Csak egy játékból estek ki. Siófoki kísértetek
‒ Elnézést kérek, ön is halott?
A tüskebokor mögül előóvakodó szürke kandúr hirtelen megdermedt.
Nem érezte a az idegen macskavizelet ingerlő aromáját, ami lenyalogathatatlanul meg szokott ülni a szőrszálak hegyén. Rendes körülmények között.
Alamuszi, gyáva kandúr volt egyébként. Most épp attól félt, hogy faragatlannak tartják.
‒ Már miért lennék halott? És különben is, kihez van szerencsém? ‒ erőltette a szemeit a hang irányába. A raszteres alkonyati levegőben rosszabbul látott, mint éjszaka. A sás is ott virult az orra előtt. A hosszú levelek túloldalán három girhes alak bontakozott ki az árnyékok közül.
De nem valami határozottan.
A mozgásukban is észrevett valami furcsaságot: úgy változtatták a helyüket, mintha tologatná őket valaki.
‒ Ó, vagy úgy. A nevem Trallala. Jó estét.
‒ Jó estét…‒ búgta a másik kettő is.
Trallala, Bluebox és Féknyom eredetileg szintén macskák voltak, mígnem a szomszéd, aki MAHART-hajóskapitány létére eltitkolt, nehezen fékentartható szadista késztetéseivel küzdve rá nem unt, hogy minden reggel széttúrva találja a komposztáláshoz előkészített ételhulladékot. Csak turkálok
Turkálok az anyagok között, turkálok mások percnyi, órányi életében. Utánanyúlok a szétguruló tekláknak, s mintha igazgyöngyök lennének, hallom belőlük a tengert. Kezemre tekeredik egy elkóborolt selyemszalag, hozzám dörzsöli magát egy bársonypuha, és véremet veszi a beakadt durva aranybortni. Szépek. Egyszerűen, önmagukban szépek. Összerakva, egymásra illesztve pedig a nehezen megismételhető csoda. Soha két egyformát. Ne legyen uniformis, legyen boldog valaki, aki egy órára magára ölti, akire ráöltöm. Néha fáj. Nagyon fáj, hogy ezek mások álmai. Szeretném a sajátomat is megálmodni, varrnék a magaméra is boldogságszalagot, szeretet virágot, gyönyörteklát, de talán még nincs itt az ideje. Néha meg ettől tudok boldog lenni, ettől, hogy hős selyembe, lágyan alázuhanó muszlinba, fénylő organzába, akaratosan megtörő taftba, fénytörő, guruló bársonyba, erős düftinbe, vagy akár durva vászonba burkolhatom az álmokat. Amikor látom, hogyan simítja szemével, szeretettel, aki magára húzza. Ziháló szövegek III.
Most minden össze. Megfàzàs lehet, de kimaradt az orrfolyás, köhögés, nincs láz, alattomosan lehúzódik azonnal, le, a hörgőkre, kínlódva tolom a kocsit magam előtt, alig csúszik a levegő, s ha nem volna elég, a középső, aki nagyon lányos, nagyon nő, ma úgy jött haza mint egy túllőtt varacskos, a púderrózsaszín télikabáton centi vastag sárréteg, a csizma még koszosabb, bekerülnek hát a mosógépbe, a csizma mosózsákban, órákon át mosom, kímélőn, hangosan hörög a gép, gyanúsan hangos, vége, egyszer mindennek vége, kiszedem a ruhákat, Szonja kabátja, Zoé téli overálja cafatokban lógó korpusz, ezernyi Ollókezű Edward röhög a dobban, késfogú acélkarmú farkasok üvöltenek odabent, Pista bácsi
Micsoda idill. Kis konyha, az asztalon kissé kopott viaszos vászon terítő. Tisztaság van, és rend. Minden a helyén. Enyhült az idő, a szobában hideg a kályha, de a konyhában a sparhelt melege szétárad, meleget adva a bent szorgoskodónak. Pista bácsi a múlt télen maradt magára. Addig még megvoltak valahogy, jutott tüzelőre is, étel is volt az asztalon, amikor kellett. Az asszony már nagyon beteg volt, legyengült, de minden nap meleget főzött. Az a tél különösen hideg volt, Hó sem esett, és legalább húsz fok volt mínuszban. Orvost kellett hívni, de nem volt a faluban a doktor, valahol máshol volt rá szükség. Mire a mentők kiértek, Bözsi néni már elment.
Összefutott a Márk téren Zsolt Imrével, aki bicegett, mint a sánta, mert legutóbb a fiai fociztak s megkérték, hogy legyen kapusuk. Ám hanyatt esett s azóta is úgy fáj a lába, hogy csoda az, hogy emberek közé ment – Mi van veled Imre? Úgy jársz, mintha a frontról jöttél volna haza! – Ezek a kölykök nagy szélhámosok! Nem tudtam kivédeni a gólt s hanyatt estem! – mondta Imre – Ejnye! Ezek a kölykök miatt sosincs nyugtod mi? – Á! Ne is mondd! Tényleg kezdenek az agyamra menni! De legalább a két fiam jó jegyeket hozna haza! Akkor még meg is bocsátanám nekik! Zsolt hangosan kacagott. – Ez nem is olyan vicces! – mondta Imre – Ne haragudj, rég nevettem én már utoljára s ha így meg tudsz nevettetni, akkor te bizony jó barát vagy! Imre mókásan vállat vont. – Gyere, üljünk be egy sörre! – mondta Búcsúlevél helyett
A fegyverem csövével szembe nézek, már nem remeg a kezem. Hogy meddig tart ez várakozás, nem tudom. Egy percig, vagy órákig, talán. Nem találtam racionális okot arra, miért ne tenném meg, miért ne húznám meg a ravaszt. Szerencsés vagyok, hogy nem a kétségbeesés juttatott elhatározásra. Minden következmény, a valóság kontinuitásának következménye, nem formális logika. Tehát, elkerülhetetlen. Ez nem búcsúlevél, nem összegzés, nem zárszámadás. Nincs miért, és nincs kiért. Amikor először értettem meg, hogy működik a világ, már akkor tudtam, hogy minden erőfeszítés hiábavaló, hogy értelmetlen ellenszegülni a belső törvénynek, amely etikát, és minden előítéletet felülír. Mert a szándék mindig megvolt a változásra, de a körülmények mindig előtolakodtak. Rossz fog, jó fog
Alekszander Szuszkovics Egyszer csak ragyogó napsütés ölelt körbe bennünket… Többen voltunk. Megszülettünk. A legnagyobbra közülünk azt mondták, ő a mamánk. Egy ideig nem értettem, hogy ez mit jelent. Később, amikor már kinyílt a szemem (ugyanis először még nem bírtam a fényességet, és így nem is nagyon láttam semmit), már rájöttem, miért hívják mamának. Reggeltől estig körülöttünk téblábolt. Ha kellett, tisztogatott bennünket, ha kellett etetett, és óvón figyelte minden esetlen lépésünket. Jégzajlás
Mondta a szomszédasszonynak, hogy ott van a barna kisbőrönd a nagyszobában, a háromajtós szekrény aljában, csak vegye ki onnan. Össze volt készítve benne minden, nem kellett kapkodni, amíg a mentők odaértek. Ilonka azért átnézte, és betett még egy kanalat meg egy összecsukható kést is, egy zöldkockás konyharuhába csomagolva. Nem kérdezte, mi hol van, negyven éve voltak szomszédok, mióta meg mindketten megözvegyültek, egyedül maradtak, minden délután beszélgettek egy órácskát. Most már, hogy ő így leesett a lábáról, mindig nála. Nehezére esett az a nyolc lépcső, ami Ilonkáék házához vezetett. Amikor Ilonka kivette a konyharuhát a mosogató alatti szekrényből, akkor látta meg a barna füzetet. Kérte, hogy azt is tegye a bőröndbe. Ilonka persze nem hagyta szó nélkül, soha semmit nem hagyott szó nélkül, mért épp most tette volna. Hogy minek a receptes füzet a kórházba, tán főzni megy oda? Bár igaz, ami igaz, amit ott adnak… Nem mintha maga kóstolta volna, neki meglehetős az egészsége, de járt eleget szegény ura után, látta azokat a zöldséges löttyöket meg a papírvékony húsokat egy kis száraz rizzsel. Justine
Termosz-kávé III. A madarak ébresztették. Hanyatt fordult, két karját a feje alá dugta és bámulta maga fölött a hajnali félhomályban alig kivehető ereszcsatornát, meg a tintakék eget. Este leterítette a laticel matracot az erkélyen, dupla lepedőt húzott rá, remélve, hogy azok talán felisszák a verejtékét. Remekül aludt, a párna a feje alatt alig volt nyirkos. Ránézett az órájára: háromnegyed négy. Cigaretta után matatott, meggyújtotta és feltápászkodott. Az első cigaretta kávé nélkül annyit ér, mint a menyecske csöcs nélkül – ezt a nagyapjától hallotta egyszer. Nevetve ment a konyhába. A kávéval visszaült a matracra, hátát a falnak vetette. Gömbölyű a világ! Nem gondolt semmire. Kortyolt, fújta a füstöt és élvezte az elégedettségét. Nyár van, szabadság, hűvös. A kávé kisöpörte fejéből az álom utáni tompaság maradékát. Almádira gondolt, elképzelte, ahogy sétálnak este a vízparton, kézen fogva. Felmarkolta maga mellől a hamutartót és bement. Tudta, hogy az álmodozás olyan, mint egy nagy, öblös, puha fotel. Az ember beleheveredik, belesüpped, felpolcolja a lábát és semmi kedvet nem érez hozzá, hogy kikászálódjon belőle. Márpedig az álmodozás nem azonos a cselekvéssel, viszont remekül helyettesíti azt. Visszament az erkélyre és eltüntette az éjszaka nyomait. – Az erkélyen aludt? Özvegy Péteriné – helyesebb talán így: Péteri néni – egykedvű arccal nézett fel rá, de szemében pajkos fények vibráltak. – Leskelődött? – Próbáltam, de nem mertem annyira kihajolni az ablakon, hogy átlássak magához. Viszont elég hangosan alszik. Engem nem zavar – folytatta nevetve, amikor látta arcán a zavart mosolyt –, az uram harmincnyolc évig horkolt mellettem. De Bozsóki szomszéd alighanem mérges lehetett. Az asszonyok nem horkolnak! – Tudnék mesélni… – Ugyan miről? Megint egyedül van. Lassan kezdek kételkedni a maga két házasságában. – Tudja mit? Jöjjön hozzám. Péteriné felemelt fejjel, szívből nevetett, aztán tettetett szigorral rámordult: – Tűnjön innen, mert kiesik a protézisem! Maga pernahajder! Megyünk a Paradicsomba
A csöves szemében félőrült csillogás égett, ahogy felhangon ordibálva mutogatott, és felemelt ujjával megfenyegette a kocsma népét: – Még azt mondjátok, hogy nem szép az arcom! A te arcod csak egy fokkal szebb egy buzi seggénél! Dacosan vizslatott körbe, ápolatlan szakállát simogatva rázta a fejét: – Mit nézel? Igen, csöves vagyok, de legalább nem vagyok cigány! Ezek után rövid énekbe fogott, „Ha cigány vagy, ne tagaadd!” kezdetűbe. A pultos unott, méla undort tükröző arccal törölgette az asztalt. Hatvan felé közeledő, kopaszodó, szikár alak volt. Karesz bá és Polip egymásra néztek, Karesz bá a pultoshoz fordult. – Sokadik ilyen megnyilvánulása ez! Maga szerint ez valami neonáci? – Nem. Neonáci az én vagyok, de én lennék az első, aki a bányába küldeném, hogy ott dögöljön meg a munkába. Ez szimplán csak hülye.
Jolán
Jolán nem szerette, ha kinevetik. Ki szereti? András azzal szórakozott, hogy időnként lehetetlen helyzetbe hozta a lányt, aki pedig mindig igyekezett a férfi kedvében járni. Egy alkalommal későn ment haza, és tudatta Jolánnal, hogy el akar válni. Kollégáival iszogattak, és szóba került a házastársi hűség, ahogy az ilyenkor lenni szokott, obszcén és idétlen viccek mesélése között. András váltig állította, hogy nem csalta meg soha a feleségét. A hangulat már ugyancsak azon a szinten volt, hogy egymás szerelmi életében is vájkáltak nagy élvezettel. Egy idő után, András már nem tartotta viccesnek a dolgot, és amikor Joli adottságairól esett szó, kifakadt. 
|