Noel képes volt szintetikusan gondolkodni. Az agyában összerakta a legapróbb részleteket, és úgy állította össze az eseményeket, hogy mindig jutott valamilyen következtetésre. Többségében helyesen ítélte meg a maga szerepét a dolgok alakulásában, de most két ténnyel is szembe kellett néznie, amit nem értett.
Ősz volt, de a nyárvége még hagyott elég meleget, hogy megragadjon az őszben egy hangulatot, nem adta könnyen magát. Noel szerette ezt az időt, a fények különleges vibrálása, az őszi színek tobzódása mindig lenyűgözték. A mobilján kapott üzenetet, hogy menjen be az intézetbe, mert üzenetet kapott a számítógépére, de nem tudják megfejteni a kódot. Már bejezte az aznapi vásárlást, semmit nem tervezett délutánra. Sportkocsijának tetejét kinyitotta, és szép kényelmesen bement a munkahelyére. Élvezte a friss tengeri szelet, sós illatát a levegőnek.
A gyermek pici kezével megfogja apja széles tenyerét, és addig rángatja, amíg nem követi őt a szomszéd néni kerítésének tövéhez. – Nézd, apa, beteg a kismadár! – Semmi gond! – válaszolja a szülő. – Ne nyúlj hozzá! Gyere, szerezzünk neki ágyat és takarót! Elmennek, egy fél óra múlva visszatalálnak egy papírdobozzal és egy kissé olajos törlőronggyal. Az apa óvatosan megfogja a madarat, de ügyel arra, hogy a bőre ne érjen hozzá, csak a textil; alaposan bebugyolálja, és óvatosan a dobozba teszi. – Ne aggódj, csak egy kis pihenésre van szüksége, holnap reggel jobban lesz! Másnap a gyermek korán felkel, és az apját szólogatja.
Az irodaház fennhéjázó kivagyisággal illeszkedett, illetve éppen az, hogy egyáltalán nem illeszkedett az egyébként nyugodt, békés, kiegyensúlyozott, kicsit talán kétségtelenül lusta, már-már tunyának mondható, de feltétlen biztonságot nyújtó kisvárosi környezetbe.
Bárhonnan, bármelyik irányból érkezett az érdeklődő polgár a Fő úton, busszal, gyalog vagy kerékpáron, Suzukival vagy Mercedesszel, a közlekedési csomóponthoz közeledve, az úgy nevezett központban kikerülhetetlenül tornyosult eléje az új székház beléptető-rendszeres, zümmögő-liftes, légkondicionált, huszonegyedik századi csilivili épülete.
Mint egy hatalmas napóra mutatója, az árnyéka délutánra határozott vonallal osztotta két térfélre a szemközti járdán az oda kitelepült közkedvelt vendéglő-cukrászda asztalait: az árnyékban állókon párásfalú sörösüvegek, a napfényben ragyogókon maszatfátylas fagylaltkelyhek sorakoztak a fölöttük beletörődve ejtőző vendégek orra előtt.
„Minél kevesebb bizonyítékod van a természetfelettire, annál jobban hiszel benne.” Mirko Kovač
A városi temetőben sétált. Szerette a hatalmas platánfák tavaszi árnyékát és a bénító csendet. A heti temetői séta úgy tartozott életéhez, mint a vasúthoz a vonat. Ha nem járnának vonatok, semmi értelme sem lenne a végtelenbe vesző párhuzamos sínrudaknak. Két szokatlan cselekedete: a heti temetői séta és a vágányok végtelenbe vesző vonalainak hosszú szemlélése még gyermekkorában vált számára rítussá. Szertartássá válásának oka egy egyszerű és folyamatosan felkínálkozó kérdés volt: hogyan tovább?
Temetői sétái alkalmával talán ő volt az egyetlen ember, aki a huszadik század legvégén nem sietett sehová. Elnyújtott lassúsággal lépegetett. Minden keresztről és sírboltról leolvasta a neveket és a sírverseket. Legjobban a nevek érdekelték. Saul Dávid, olvasta az egyik keresztről. Ennyi, még dátum sem. Egy másikon: Anika Gyula szobrász. Fura név. Nem Anna, nem Anikó, egyszerűen Anika. Néhány lépéssel arrébb: Fürj Tasziló szerzetes. A nevem után ítélve – gondolta – szerzetesnek kellene lennem, nem tanárnak. A világon nekem van a legnevetségesebb és a leghülyébb nevem, mondta magában Gyökér Titusz. (Diákjai egyszerűen Tífusznak, vagy ritkább esetben Tífuszgyökérnek csúfolták.) Nevelői közül senki sem ismerte származását, csak egy nagyon idős, vak ember, aki valamikor szintén tanár volt, emlékezett egy Gyökér vezetéknévre, amelyet ő is valahol egy temetőben látott, mielőtt a felszabadító partizánok puskatussal kiverték a szemét.
A kövér svábbogár leszánkózott az alvadt vértől síkos orron. A pince nyirkos kövezetére huppant. Beleszteppelt a fénytócsába, ami a fenti ablakból szeletelte a félhomályt. Rocksztárrá avanzsált: tébolyultan dobálta a potroháját és a csápocskáit a beszivárgó darálós melódiára.
Pedig a publikum még csak ocsúdozott. „Mokedlis” szemekkel és karmos pofával. Mitzi és Mása szemgolyói a sztárbogár vigyorával jojóztak, mígnem az undor lódította őket hátra.
– Fújj! – a koponyájuk összekongott.
– Hó’ vagyunk?
– Takaroggyá’ vagy megin’ lesz kapsz! – szirénázta Mitzike és jókora fülessel kínálta Mása lila „arcpírját”. – Hó’? A büntipinyóba’! Miattad!
– Ti kez’tétek! Mibő’ gondó’tátok, hogy maj’ hagyom magam?!
– Imádkozzá’, mer’ aki ide kerűl, annak Sankt Pieter harangozik Bú’gárba meg Ukránba!
Valamikor szép volt. A Jolánunk, mondták rá. Hosszú fekete haj és barna szemek, mindehhez hibátlan bőr és a férfiak hódolata. Nem olvasott, nem csinált semmit, mert akkor elhasználódik. Elhasználódott így is, úgy is. Kéjes élvezettel vette a ruhákat, télen-nyáron ugyanabban járt. Nem merte hordani őket. Reggel felkelt, bevette a gyógyszereit, letipegett az újságért. A halálozási rovattal kezdte, mert az volt érdekes. Aztán megivott egy fél liter teát kiflivel. Tíz órakor kezdődött a szappanopera, amit mindig elmesélt nekem. Alvaró kit csalt meg, és szegény vad angyalnak ma sem nőttek szárnyai. Jobb napjain elővette a fényképeit, és nézegette magát.
Kővári Gerzson alapos ember volt. Mindent eltervezett, mielőtt rászánta magát a cselekvésre. Elhatározása megmásíthatatlan volt. Ezerszer átrágta magát a forgatókönyvön, újra és újra végiggondolta, hol követte el a hibát, ami idáig vezetett. Nem talált semmit, amibe beleköthetett volna, így utólag. Minden a helyén volt. Szemernyi kétsége nem volt, hogy helyesen cselekszik. Tettének következményeit is számba vette, és minden eshetőségre felkészült. A terv tökéletes volt, minden oka megvolt a bizakodásra, hogy minden a tervek szerint történik. Egy aprósággal azonban nem számolt, és ez okozta a tragédiáját.
Kővári Gerzson nem csak alapos ember volt, de javíthatatlanul romantikus is. Amikor felesége a két gyerekkel elhagyta, önmagát okolta. Sokáig furdalta a lelkiismeret, és nem értette, hogyan történhetett meg, hogy az alaposan megtervezett, és tervszerűen zajló élete egyik pillanatról a másikra összeomlott. Nem volt hiányérzete néhány napig. Az asszony máskor is elment már egy-egy kiadósabb veszekedés után, hóna alá csapva a gyerekeket, és némi meleg ruhát. Legfeljebb egy hét után, mindig megjelent, és több csomaggal érkezett, mint amennyivel elment. Anyja ilyenkor egy heti élelemmel látta el. Gerzsonnak is küldött kedvenc pacaljából, egy egész lábossal. Az élet ment tovább, terv szerint, mintha mi sem történt volna. Ezúttal azonban túl sok idő telt el az asszony, és a gyerekek távozása óta
A pszichiátriai rendelő előtt egy MSZP-s és egy Fidesz-es pártot szerető ember ült. Jól elbeszélgettek, míg bent egy pácienssel volt elfoglalva a pszichiáter. Az MSZP-s következett majd.
Sétáltunk Franyóval Zürichben, az utcán, és nyaltuk a fagylaltot, és akkor megláttuk azt a körömcipős csajt, picsányi kutyáját vezette pórázon, nem is kutya volt az, hanem egér, a csaj miniben volt, és Franyó erre azt mondta, hogy jó kis dög.
A kutya is, röhögtem, mire a csaj megfordult, és ékes magyar nyelven küldött el minket a jó anyánkba.
Zsóka nagymama nem szeret engem. Annál inkább a másik, az Orsi mama. Ritka név ez az Orsolya, lehet, hogy csak nekem van ilyen nevű nagyim. Mint ahogy a nagypapa, az Andor, abból se szaladgál sok Pesten. Náluk jó, de sajnos csak hétvégén lehetek ott, mert hétköznap suliba járok, és az Zsóka mama lakása mellett van. A hétvégéimet azért bearanyozza Orsi nagyi zsírban sütött pecsenyéje, meg az, hogy emberszámba vesznek. Nem zavarnak ki a cselédszobába, ha vendég jön. Andi papi meg pecázni is elvisz néha. Ülünk a parton, és nézzük a kis halakat, ahogy nyüzsögnek a sekélyben. Nagycsalád, együtt. Irigylem őket, pedig időnként kirántjuk a papájukat, vagy a mamájukat a vízből. Orsi mami azokat is zsírban süti, fokhagymás disznózsírban. Többnyire keszegek, de néha nagyobb hal szintén horogra akad, ponty, tükörponty, efféle. Egyszer még csukát is fogtunk. Az volt csak a finom! Szóval, amikor a kishalak úszkálnak, és éppen nincs kapás, akkor hallom, miről beszélgetnek. Ilyeneket mondanak: milyen jó, hogy sokan vagyunk tesók, mert így nem akkora baj, hogy elveszítettük az apánkat, a méteres harcsát. Elúszott egy karcsú csukával. Az anyukánkat, a nyurga pontyot akkor ütötte meg a guta. Na, képzeld el, Palika, hogy ilyen dolgok történnek!
Nincs ebben semmi különös, felelem én. Az én szüleimmel ugyanez történt. Ne higgyétek azt, hogy csak a halak hűtlenek.
– Jó estét. – Jó estét. Mivel szolgálhatok? – Nem is tudom. Talán egy hosszú kávét kérnék két tejszínnel, és két cent amarettóval, ha tartanak. – Tartunk. De csinálhatok egy amarettó kapucsínót. – Nem, köszönöm, jobb a hosszú kávé. – Ahogy gondolja. Foglaljon helyet, elkészítem és kiviszem.
Nézem a tv élőadását, a Blaha Lujza téren több száz ember áll sorba az ételosztó sátor előtt, persze vannak jól öltözöttek, elégedett arcúak is a tömegben, de tudvalévő, hogy a mi népünk igencsak rafinált, miért is enné a magáét, ha amúgy is kap, hiszen a kutya sem kérdezi, hogy rászorul-e az ingyenkonyhára. Felhívást közölnek a déli híradóban, hogy önkéntesek jelentkezését várják e nemes feladat végzésére. Miért ne? – gondolom, és gyorsan öltözködni kezdek, a huszonnyolcas villamossal a várakozást is beleszámítva, fél órán belül odaérek…
Apró halálok végig a folyosón a mosdótól az irodáig. A falon túl fél Párizs döglődik Edith Piaffal az élen. Ezt az Editet nem ismerem. Ő se tudja, hogy micsoda remek üzletasszony lett belőlem Párizs óta.
Pénteki napfény a linóleumon. Itt mindenkinek hörcsöge van. Ugyanaz a hörcsög. Mindenki eteti, senki se szereti. Textilkép a falon, középen lila. Ez is olyan franciás. Mint Napóleon.
Az öregek nem halnak meg mostanában. Van egy, aki azt állítja magáról, hogy 250 éves is elmúlt. Szép kilátások. Kár, hogy nem vagyok japán.
A jelenbe nincs halál. Csak akkor, amikor pont itt kéne lenni. Mindenki elutazik meghalni. Pedig a tudósok tegnap matematikailag is bebizonyították Isten létezését. Egy orosz fickó meg rájött valami számsorokra, hogy gyógyíthassa vele az emberiséget.
Mostanába’ mindenki meg akarja váltani a világot. Mitől? Kitől?
Valami nem mindennapi esemény történhetett Szikora Dömötör életében, mert egy téli napon beidézést kapott a bíróságra. Azelőtt soha, semmilyen peres ügye nem akadt, illetve egy kis dolga mégis volt: anyja halála után a hagyatéki tárgyalás, de akkor előre tudta, miről lesz szó. Most nem is sejtette. Azon a napon is, mint az utóbbi húsz évben, hetente egyszer, általában hétfőn, kipucolta a kazán alatti hamugödröt. Három-négy, tizenöt literes műanyag vödör égéstermék gyűlt össze minden héten. A harmadik vödör tartalmát ürítette a szemeteskukába, amikor a postás érdes hangja megtörte a februári délelőtt fagyos csendjét. – Szikora, posta! – kiáltotta a tömzsi testalkatú postás. Amikor Szikora Dömötör átvette a levelet, még annyit mondott: – Itt írja alá! – s mutatóujjával egy golyóstollal kipipált helyre bökött a postaszelvényen. A férfi hátra sem tekintett, úgy tolta be lábával a kiskaput. Forgatta, nézegette a kék borítékot, amelyről egy halványlila színű kerek pecsét apró betűs szövegét próbálta leolvasni. „Semmi kétség -, gondolta – a Városi Bíróságtól jött, ami eléggé furcsa, hiszen nekem semmilyen ügyem sincs.” – De hiszen – motyogta – itt a vezetéknév egészen más, és az utca neve sem azonos. Hiszen ez Siroka Dimitri, én viszont Szikora Dömötör vagyok. Na és az utca –, méltatlankodott a férfi –, hát az sem stimmel! Az én utcám egyszerűen Zöld utca, nem Zelengorska! Csak a házszám azonos, a huszonegyes. Ezt a butaságot el sem hiszem. Hirtelen sarkon fordult és kifutott az utcára. Hiába meresztette szemét abba az irányba, amelybe a postás haladni szokott, egy lelket sem lehetett látni.
A nevem Paolo, és kilenc éves vagyok. Az Adriai-tenger partján élek édesanyámmal, jelenleg egy Adria nevű emeletes házban. Viccesnek találtam, amikor egy hónappal korábban anya elmesélte, hova fogunk költözni, ugyanis a házat ugyanúgy hívják, mint őt: Adria.
Azt is elmondta az új lakhelyünkről, hogy majd itt megtaláljuk azt a szabadságot, amit egész életünkben kerestünk. Bár nem értettem, ő milyen szabadságot keres, hiszen a nap nagy részében mindig távol volt az otthonunktól – akárhol is tartózkodtunk épp.
A hét minden napján különböző színű ruhát vett fel. Hétfőn fehéret, kedden sárgát, szerdán pirosat, csütörtökön kéket, pénteken zöldet, szombaton barnát, vasárnap pedig feketét viselt. Mindig. Minden héten ilyen sorrendben – még szemüvegből is volt ennyi. A színváltó képességemet tőle örököltem, ahogy ő az anyukájától, az az övétől, és így tovább, egészen Éváig visszamenően. Anya azt mondta, hogy a több, mint nyolc millió fajból én vagyok az egyetlen olyannak a leszármazottja, aminek egy ősanyja van; így aztán minden egyed, aki olyan, mint én: édestestvér. Talán azért költöztünk szüntelen, hogy megtaláljuk a testvéreimet.
Elmúlt nyolc. A férfiak körülállták a kocsma kövezetén fekvő alakot, nézték, ahogy lassan feltápászkodik, és megkapaszkodik a pultban. Feje imbolygó mozgásán látszott, hogy nincs teljesen magánál, talán azt sem tudja, hol van. Ösztönösen állt fel, anélkül, hogy felfogta volna, mit tesz. Egyszerűen fázott, vagy csak az ütés erejétől, – amit pontosan az állcsúcsára kapott –, érezte úgy, hogy történnie kell valaminek, nem maradhat az idők végezetéig a jéghideg kövön. A kocsmáros épp zárni készült. A redőnyt eresztette le a bejárati ajtónál, amikor a két vendég összeszólalkozott. – Nem úgy van az, fater – mondta a fiatalabb ballonkabátos a másik idősebb, elhanyagolt külsejű férfinak. – Ha egyszer meghívott, fizesse ki a boromat! – Úgy van! – Helyeselt a sarokban a törpe, aki tényleg kis növésű volt, és szellemi kvalitásai sem voltak a méreténél nagyobbak. – Fizess, aztán hozzál nekem is egy fröccsöt! – mondta vékony, vinnyogó hangján, majd lassan lecsúszott a székről, és nyomban elaludt.
Az ország szélén két fiatal, egy egyetemista és egy érettségit letett író beszélgetett. Eltűnődtek a varjakon. Hosszú v alakban repültek. Feküdtek a füvön, a határ előtt. Egyiket Zolinak hívták, a másikat Lacinak. Zoli azt mondta:
– Látod azokat a varjakat? Átrepülik a határokat. Anélkül, hogy útlevelük lenne, vagy fizetniük kéne.
– Oh, nagyon romantikus vagy! – mondta Laci
– Hiszen író vagyok! – mondta Zoli
– Nem minden író ilyen! – érvelt Laci
– Mi persze nem mehetünk át útlevél nélkül Ausztriába! – mondta Zoli
Hallott-e már önök közül valaki Czinka Pannáról. Nem? Akkor a Czinka Panna-i tanítókról sem. Hát jelentem alásan az utóbbiak egyike én vagyok, illetve voltam valamikor. És Czinka Panna? Ő messze földön híres, XVIII. századi cigányprímásnő. Róla kapta nevét az a nagyváradi cigánytelep is, melyet engedelmükkel bemutatnék önöknek.
Az akkori pedagógusok egy része (köztük sajnos én is), Ceauşescu ide, oktatási reform oda, örökös létbizonytalanságban vergődött. Ez a rész alkotta azt a bizonyos megalkuvásra képtelen réteget, mely nem tudott, vagy nem is akart falun oktatni. Hogy miért, egyelőre ne firtassuk, jóllehet ez már abból is sejthető, amit a néhai diktátor meggyőződéssel prédikált: a falut fel kell emelni. (Milyen igaza volt! Azóta is emelik. A Tiszától a Fekete-tengerig, de hogy hova, azt megint csak ne firtassuk.)
Dohamár, az Orlovacsa Gyógyfürdő és Szálloda főpincére Tóthbé kerámiaművész lelki barátja volt. Legintimebb titkaikat is megosztották egymással. Barátságuk már az általános iskola harmadik évében létrejött, amikor a nyugtalan és vakmerő Tóthbé gyerek kimentette a félénk és túlérzékeny fuldokló Dohamárt a Tiszából.
A két fiú horgászni ment a folyóra, illetve szöktek, hiszen szüleiknek nem szóltak tervükről, sem Dohamár bátyjának, aki öt évvel volt idősebb náluk, és tizenöt éves korában egy ezüst- és egy aranyérem lóghatott már a nyakában, amelyeket iskolai, valamint megyei úszóversenyeken méltósággal kiérdemelt.
Tóthbé, miután minden izmát, s szinte agyát is megfeszítve sikeresen felhúzta barátját a meredek, ragadós agyagpartról a folyót szegélyező fák közé, kapkodva összeszedett egy nyaláb száraz gallyat és tüzet gyújtott. Dohamárt szorosan a tűz mellé ültette, nyers ágakból ruhaszárítót tákolt és néhány nappal később már maga sem emlékezett, hol és hogyan kapta el azt a kecskebékát, amelynek combját vadhagymával ízesítve, agyagba burkolva megsütötte a parázsban. Tény, hogy amikor Dohamár ruhái megszáradtak és felfalta az egyik ízletes békacombot, felállt a rögtönzött tűzhely mellől, majd Tóthbéhez lépett, átölelte és azt mondta:
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
