Nagy Mari Anna: Justine
Justine
Ma egy éve halt meg anyám, vagy talán tegnap, nem tudom pontosan. Vonattal megyek, a temető az állomás közelében van. Elintézek pár telefont, olvasok, lesz időm gondolkodni. Van három órám, abba minden belefér. Tolmács vagyok, először járok itthon, mióta elmentem. Párizsba is vonattal utaztam annak idején. A rue de Pyrénée-n laktunk, közel a Pére -Lachaise temetőhöz. Vasárnap délután sokszor felgyalogoltunk, megálltunk a híres nevek előtt és próbáltuk elfojtani a nevetést. Ráfeküdtünk a sírokra, széttárt karral szívtuk magunkba a nap fényét. T. is ráírta Oscar Wilde sírjára, hogy je t’aime, pedig nem olvasott tőle semmit. Justine-nel egy kora tavaszi napon találkoztunk, kicsavart pózban süttette a hasát egy sötét márványsíron, halványlila tulipánerdő közepén. Sosem tudtuk elolvasni melyik madame-on fekszik, mert a meleg és puha teste mindig pont a neveket takarta el. Hétvégeken finomságokat vittünk neki, és mivel éppen az Alexandria Quartett-et olvastam, Justine lett a neve. Mellettünk lépkedett puhán és szaporán, bejárta velünk a kacskaringós emelkedőket és lépcsőket, ha leültünk, ő is megállt. T. sokat beszélt hozzá és nemsokára azt is megengedte, hogy simogassuk. Justine-t különlegesnek láttuk, és már nem érdekelt bennünket egyik híres ember sem. Egy alkalommal T. nem bírta tovább tartani a kisdolgát és odavizelt Delacroix mellé. Boldogok voltunk, hogy Justine megismer minket, érti, ha a nevén szólítjuk. Beszéltük, hogy hazavihetnénk, de valamiért azt gondoltuk, ettől minden megváltozna, és nem akartuk felborítani az életét. Amikor hidegebbre fordult az idő, már nem mentünk fel minden hétvégén, meguntuk ezt is, mint minden mást. Később a legváratlanabb pillanatokban Justine jutott eszembe.
Tíz éve nem jártam itthon. Kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen, noha másra számítottam, mindent purutyának éreztem, de két és fél óra nem a világ. Elővettem a könyvemet, kissé félrefordulva az ablak felé, elkezdtem olvasni. Nem akarok semmilyen kapcsolatot az emberekkel, idegenkedem tőlük, nem akarok beszédbe elegyedni senkivel. Nem tudtam ráhangolódni az olvasásra, arra gondoltam, nézem egy kicsit a tájat, mennyire változott meg, és azon gondolkodtam, érzek-e megilletődöttséget, de nem éreztem. Anyámra akartam gondolni, de nem sikerült. Anyanyelvem szavai és mondatai idegennek tűntek, nem érzetem semmilyen szándékot, hogy megszólaljak. Valamiért megint Justine járt a fejemben, az elmúlt években többet gondoltam rá, mint anyámra. Emlékszem, azon a télen elhatároztam, felgyalogolok a temetőhöz, megnézem, mi van vele. Nagyon hideg tél volt abban az évben, és ahogyan közeledtem a temető hátsó bejáratához, egyre elszántabb lettem, Justine nélkül nem megyek sehová. Nem találtam sehol, pedig sokáig kerestem.
A vonaton kényelmetlen érzés fogott el, de azzal nyugtattam magam, hamarosan megint Párizsban leszek és minden visszatér a rendes kerékvágásba. Anyám a református temetőben fekszik. Bíztam benne, senkivel sem találkozom útközben, és szerencsére az a fajta percegő csend fogadott, amit csak temetőben hallani. Nem volt senki, csak egy sötét ruhába burkolózott asszony hajladozott, tőlem valamivel távolabb. Elnéztem, hogy a szántóföld minden átmenet nélkül kezdődik, hallottam egy munkagép tompa zúgását a távolban. Megint anyámra akartam gondolni. Hoztam pár mécsest, még kint vettem őket, de amikor meg akartam gyújtani, nem találtam sehol a gyufát. Egyre erősebben fújt a szél, a féloldalas fejfán az elszáradt virágkoszorúk hosszú, fehér szalagjai úgy szálltak, mintha májusfára kötözték volna őket, felfelé repültek, lobogó fehér lángként. Leültem pár percre a szomszéd sír szélére, átgondolni, mi legyen, közben eszembe jutott, hova tettem a gyufát. Életemben először van saját halottam. Meggyújtottam a mécseseket és hosszan álltam a földhányás mellett, a fényre gondolva meg a sötétségre, meg ezekre a kis jelzőtüzekre, melyekben a biztatás és a figyelmeztetés hangját kerestem. Lobogást halottam csak, olyan volt akár a szél, mint a sötétből kiváló erőteljes tiszta szólam, lágy futamokkal. A szakadozó zajban, a megtisztult levegő áramlatában megtaláltam egy békésen sercegő zongoraszonáta dallamát.
Aranyos, ég a szoknyája. Talán a sötét ruhás nő hangját hallottam, de már nem emlékszem. Nem éreztem a forróságot, csak a súlyától megszabadult láthatatlan veszteséget, és a fényt, amiből minden teremtmény származik ezen a világon. A tűsarkam mélyen belefúródott a puha, nedves földbe, nem tudtam megmozdulni, hanem csak arccal előre borultam, és hálát adtam egy ismeretlen erőnek, hogy nem a márvány sírbolt, hanem csak a puha anyaföld van alattam.
Megjelent: 2017-12-18 17:00:05
 |
|
Nagy Mari Anna |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
