Keresés a honlapon:

Zilahy Tamás: Alekszander Szuszkovics

 

Alekszander Szuszkovics

Egyszer csak ragyogó napsütés ölelt körbe bennünket… Többen voltunk. Megszülettünk. A legnagyobbra közülünk azt mondták, ő a mamánk. Egy ideig nem értettem, hogy ez mit jelent. Később, amikor már kinyílt a szemem (ugyanis először még nem bírtam a fényességet, és így nem is nagyon láttam semmit), már rájöttem, miért hívják mamának. Reggeltől estig körülöttünk téblábolt. Ha kellett, tisztogatott bennünket, ha kellett etetett, és óvón figyelte minden esetlen lépésünket.

Aztán jött valaki, aki sokkal nagyobb volt, mint a mamánk. Eszembe is jutott, miért nem ő a mamánk. De sebaj, mert nem volt olyan szép. Például sohasem tette le a mellső lábait a földre. Furcsa! Ja, és nem volt olyan szép farka, mint az anyunak. Aztán meg kicsi volt az orra, és a füle sem volt az igazi. De a mami kioktatott bennünket, hogy őt Gazdinak hívják.

Azt mondta egyszer a Gazdi, és rám mutatott, téged Szuszinak foglak hívni, a testvéredet pedig Bobinak. Nem örültem, mert nekem lánynév, a húgomnak fiúnév jutott. Hát, a Gazdi nem volt egy biológus! Teltek-múltak a hetek, szépen cseperedtünk – főleg a húgom. Amikor éhesek voltunk, mindig előreengedtem, mert már akkor is kiütközött belőlem az úri hajlam. Egy idő után már nem is kellett udvariaskodnom, egyszerűen erősebb lett nálam.

És akkor történt valami, ami a későbbi sorsomat meghatározta. Egy alkalommal, amikor a kertben játszottunk, két ember állt meg a kapuban. Az egyik olyan gazdiféle volt, csak kisebb, vékonyabb és valahogy szebb is, pedig nem volt nagy az orra, a füle sem volt tapsi, ráadásul ő sem használta a mellső lábait. A másiknak (nyilván a párja volt) kellemesen dörmögött a hangja.

Erről eszembe jutott, hogy én sem hallottam még soha az apám hangját. Igaz, anyám sem, a megismerkedésük napja óta. Így aztán nem is tudom, honnan örököltem az úri véremet.

Megtetszettünk a két embernek. Kihívták a gazdit, és kérték, engedje el velük valamelyikünket. De persze a nagydarab húgomra gondoltak.

Telt-múlt az idő, már el is felejtettem őket, amikor újra megjelentek. Még magamhoz se tértem, máris az ölükben ültem valami szörnyűséges, zakatoló masinán. Nem akarom letagadni, de akkor még nem tudtam, hogy vidéki fiú vagyok.

Megérkeztünk új birodalmunkba. Rögtön megtetszett, főleg, hogy itt minden az enyém volt. Annyit ehettem-ihattam, amennyi belém fért, és sokat játszottak velem. Persze voltak rossz emlékek is. Egyszer Anya és Apa (mert most már így hívtam őket) elvitt egy idegen kétlábúhoz, aki összevissza szurkálta a popsimat. Hát, még ilyet! De Anyuék azt mondták, nekem erre szükségem van. Nekik miért nem volt?

Most, hogy eltelt velük egy kis idő, nagyon megokosodtam. Ők így mondták. Sőt néha, amikor szerintük valami jót csináltam, azt mondták, jól van, okos! Már azt hittem, ez az új nevem. De az új névről majd később ejtek szót.

Mindent megtanultam Anyutól, amit csak lehetett. Ám a beszéd még nem megy. Próbáltam, próbáltam, de valamiért nem olyan a hangom, mint az embereké. Sebaj, Anyu azt szokta mondani, olyan beszédes szemem van. Ez már azért fejlődés. Meg azt is, hogy a megszólalásig hasonlítok a kutyamamimhoz. Igaz, ami igaz, ő sem beszélt semmit – tehát hasonlítunk.

Még fiatal voltam és szertelen, amikor nagy baj ért. Átszaladtam az úttesten, és egy autó nagyon beleharapott az oldalamba. Akkor még Apu mindig velünk volt, és mindennap többször ölben vitt ki pisilni. Amikor visszahozott, az ágyra tett le, hogy jobban lássam őket. Aztán meggyógyultam, de az ágyról már soha nem szokom le. Budai úrifiú lettem. Már nem kergetem a farkamat, nem ugatom meg a ház előtt jövő-menő embereket, nem habzsolom az ételt. Felnőtt lettem. A nevem is lassan Szusziról Szuszkóra komolyodott, ami végül is férfiasabb, és nem illik már becézni egy nagy kutyát! Apa meg kitalálta, hogy legyek Alekszander Szuszkovics, ami elég jópofa, sőt arisztokratikus, mert az emberek szeretik a címeket meg a rangokat.

Én nem, mert magyar vagyok. A mamim magyar vizsla, és az apám is magyar lehetett, hiszen itt születtem.

Akkoriban sokat utaztunk vidékre. Egy szép nagy házba mentünk, ahol a kert is mind az enyém volt. Volt nem messze egy nagy víz is, ami mindig folyt. Megtanultam úszni, mert nagyon fogékony vagyok az egészséges életmódra. Például mindennap sokat kocogok, labdázom, és kergetőzöm a macskákkal.

Egy szép napon, amikor sétálni indultunk a faluba, nagy meglepetés ért. Összefutottam egy csinos kutyalánnyal. Már messziről nagyon ismerős volt, csak a szélcsendben nem tudtam még felismerni. Még illegette is magát előttem. Ám mielőtt melegem lett volna, megéreztem, hogy ő a húgom, a Bobi. Most, gondolom, már másképp hívják, de nem tudom, mert a testvérek nem szoktak bemutatkozni egymásnak. Megnyalogattuk egymás pofáját (kutyapuszi), és egy picit játszottunk – mint régen. Örömmel láttam, hogy újra kisebb nálam, így helyreállt a rend. No, persze a vidéki élet sokat kivesz a kutyából is.

Sajnos Apát egyre ritkábban látom. Néha megjelenik, elvisz sétálni, majd elmegy. Biztosan sok a dolga. Pedig hiányzik a dörmögése, meg talán az is, hogy az ölében vigyen ki pisilni. Már azt se bánnám, ha Alekszander Szuszkovicsnak szólítana, csak érezzem gyakrabban a simogatását.

Furcsák az emberek

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-12-26 09:00:09

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.