Videó

Egy perc VERS – Hétvári Andrea: KICSINNYÉ LESZ




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Farkas Molnár Péter: Bádognovellák – Termosz-kávé III.

 

 

 

Termosz-kávé III.

A madarak ébresztették. Hanyatt fordult, két karját a feje alá dugta és bámulta maga fölött a hajnali félhomályban alig kivehető ereszcsatornát, meg a tintakék eget. Este leterítette a laticel matracot az erkélyen, dupla lepedőt húzott rá, remélve, hogy azok talán felisszák a verejtékét. Remekül aludt, a párna a feje alatt alig volt nyirkos. Ránézett az órájára: háromnegyed négy. Cigaretta után matatott, meggyújtotta és feltápászkodott. Az első cigaretta kávé nélkül annyit ér, mint a menyecske csöcs nélkül – ezt a nagyapjától hallotta egyszer. Nevetve ment a konyhába. A kávéval visszaült a matracra, hátát a falnak vetette. Gömbölyű a világ! Nem gondolt semmire. Kortyolt, fújta a füstöt és élvezte az elégedettségét. Nyár van, szabadság, hűvös. A kávé kisöpörte fejéből az álom utáni tompaság maradékát. Almádira gondolt, elképzelte, ahogy sétálnak este a vízparton, kézen fogva. Felmarkolta maga mellől a hamutartót és bement. Tudta, hogy az álmodozás olyan, mint egy nagy, öblös, puha fotel. Az ember beleheveredik, belesüpped, felpolcolja a lábát és semmi kedvet nem érez hozzá, hogy kikászálódjon belőle. Márpedig az álmodozás nem azonos a cselekvéssel, viszont remekül helyettesíti azt. Visszament az erkélyre és eltüntette az éjszaka nyomait.

– Az erkélyen aludt?

Özvegy Péteriné – helyesebb talán így: Péteri néni – egykedvű arccal nézett fel rá, de szemében pajkos fények vibráltak.

– Leskelődött?

– Próbáltam, de nem mertem annyira kihajolni az ablakon, hogy átlássak magához. Viszont elég hangosan alszik. Engem nem zavar – folytatta nevetve, amikor látta arcán a zavart mosolyt –, az uram harmincnyolc évig horkolt mellettem. De Bozsóki szomszéd alighanem mérges lehetett. Az asszonyok nem horkolnak!

– Tudnék mesélni…

– Ugyan miről? Megint egyedül van. Lassan kezdek kételkedni a maga két házasságában.

– Tudja mit? Jöjjön hozzám.

Péteriné felemelt fejjel, szívből nevetett, aztán tettetett szigorral rámordult:

– Tűnjön innen, mert kiesik a protézisem! Maga pernahajder!

– Ami azt illeti, protézisem nekem is van, bár a bal térdemben. Még hetvenben ültették be az ORFI-ban.

– Akkor az még olyan bennmaradó? – kérdezte az asszony.

– Bizony! Valódi platina.

Péteriné résnyire húzta a szemét.

– Lehet, hogy átgondolom az ajánlatát. Egy kiló platina már szép summa. Aztán, ha az egyikünk meghal, én majd kimegyek Bécsbe.

Visszhangzott a körfolyosó a nevetésüktől. Bozsóki szomszéd mérges arccal ment el mellettük.

– De jó kedvük van – morogta, csak úgy magának, de elég hangosan ahhoz, hogy meghallhassák. Félrehúzódtak, hogy utat engedjenek a férfinak, aztán meg sem várva, hogy a szomszéd beszálljon a liftbe, ismét kirobbant belőlük a nevetés.

Arra hamar rájött, hogyha nem akar egész nap Almádiban bolyongani, jobb biztosra menni. Ha leparkol a vasútállomásnál, nyilván meglátja Magdát és az anyját, ahogy leszállnak a vonatról. Összekészítette a cuccát, kávét főzött, hogy hajnalban ne kelljen azzal pocsékolni az időt. Olvasott, mert egyáltalán nem volt álmos. Végül kivonult az erkélyre, nem akart kétórányi alvás után kocsiba ülni. Fülledt meleg volt, elnyúlt a matracán és behunyta a szemét. Arra ébredt, hogy magzati pózba gömbölyödve vacog. Fújt a szél, és kellemetlen, sűrű, apró szemekben zuhogott az eső.

Behurcolkodott, a matracot a falhoz támasztotta az előszobában. Két óra huszonhét perc… Mi a fenét csináljon? Tartott tőle, ha most lefekszik, tíz óra tájban tér majd magához. Megitta az első kávét, úgy ahogy volt, hidegen, aztán ment zuhanyozni. Borotválkozott, vékony, sokzsebes, homokszínű nadrágot húzott, meg olajzöld pólót. Felmelegítette a második kávét, rágyújtott. Tötyögött-mötyögött, húzta az időt. Végül belebújt az öreg, kiszolgált vászon ejtőernyős zubbonyba, és levitte a cuccát a kocsihoz. Három óra múlt pár perccel, amikor elindult. Egye meg a fene, majd lassan hajt. A Budaörsi úti elágazásnál aztán rájött a megoldásra. Nem az autópálya felé kanyarodott, hanem a régi balatoni útra. Épp csak vége az éjszakának, forgalom még nincs, jó lesz neki az is. Az eső hol rákezdte, hol abbahagyta, az ablaktörlő gumilapátja szétkente a cseppeket, az üveg zavaróan csíkossá vált. Megállt, kotorászott a kesztyűtartóban. Hátra ment, kinyitotta a csomagtartót, végül megtalálta a tisztítófolyadékos flakont. Letakarította a szélvédőt és továbbhajtott. Szürkült, Érdről kihajtva alig találkozott autóval. Résnyire nyitotta a hátsó ablakot és rágyújtott. Betolta a Rolling Stones kazettát a magnóba és beállította a hangerőt. Lejjebb csúszott az ülésben, kényelmesen megtámasztotta a hátát és élvezte a vezetést. Martonvásár előtt lepte meg az álmosság, megállt a kivilágított kávézó előtt. Benyitott. A sarokban egy férfi aludt az asztalra dőlve. A pult mögött üres tekintetű nő ült, feketére festett haja kopott, matt kucsmaként ült a fején. Köszönés helyett kelletlen hangon morogta: – Mit adhatok?

Legszívesebben sarkon fordult volna, de ha már bejött, hát kért egy kávét. Amikor meglátta a kétliteres kínai termoszt, tetején a bumfordi adagológombbal megkérdezte: – Lehetne frisset?

– Ja. Ezt meg öntsem ki, nem?

A nő ellenségesen nézett rá, elé tolta a csészét. – Cukrot meg egyebet ott talál – mondta és valahová, egy meghatározhatatlan irányba mutatott. A pult végénél, egy kopott, zsebkendőrózsaszín műanyagtálcán két tasak cukor és egy kis kapszula tejszín árválkodott. Először a cukrot szórta a kávéba, aztán a tejszínt is belecsorgatta. Az egész valami misztikus színű, szürke ocsmánysággá vált. Beleivott, elfintorodott. Savanyú volt, állott, termosz ízű és undorítóan langyos. A vendég itt örök vesztes – gondolta. Aztán nagyapja mondása jutott eszébe: Tüzet oltani jó a moslék is. Egy húzásra megitta a fertelmes löttyöt, közben arra gondolt, hogy két nap alatt másodszor idéz a nagyapjától. Letett egy kétszázast a pultra és amikor a nő elkezdett feltápászkodni, odaszólt neki:

– Ne fáradjon…

A nap hol kisütött, hol nem. Inkább az utóbbi megoldást választotta, de legalább az eső elállt. Ült a kocsiban az állomásépület előtt és nézte két vonat érkezése közt a semmit. Benne a türelmetlenség gyűlt, a hamutartóban a csikkek. Nemsokára dél. Összerezzent, amikor megcsörrent a zsebében a telefon. Felvette és megint összerezzent, amikor meghallotta Magda hangját:

– Szia! Van kedved dumálni?

– Neked most nem Almádiban kéne lenned?

– Á, esik az eső, hideg lett és anyu sincs jól. Elnapoltuk. Nem vagy gépközelben?

Most mit mondjon?

– Nem, nem vagyok – morogta kelletlenül.

– Azt mondtad szabadságon leszel.

– Szabadságon is vagyok. Remekül telik az idő, az almádi vasútállomás egyszerűen gyönyörű.

– Te most szórakozol velem, ugye?

– Jó, tudom, a Tádzs Mahal szebb, meg a Westminster apátság is, de azért ez se csúnya, vasútállomásnak meg kiváltképp…

– Te képes voltál…? Képes voltál lemenni Almádiba?

Nem tudta nem észrevenni a lány hangjában azt lágy, női melegséget.

Ha már itt volt, elautózott a jachtklubig. Nézte a jellegtelen, fehér homokkőtéglákkal burkolt, fantáziátlan homlokzatot és megpróbálta elképzelni, milyen lehetett negyvennégyben, amikor nem jachtklub volt, hanem pumaszállás. ’A’ pumaszállás, mert a legendás pumák minden hajnalban innen indultak a veszprémi reptérre és ide tértek vissza bevetés után. Már ha, és már aki visszatért. Kiszállt, rágyújtott, próbálta maga elé képzelni a pilótákat, meg a buszt.

Az emlékezés komorságát elsöpörte az öröm: Magda várja! Beült a kocsiba, indított és elindult hazafelé. Ismét a régi balatoni utat választotta, attól tartott, ha az autópályán megy, annak gyorshajtás lesz a vége. Így is taposta a gázt rendesen, de azért – örök optimista lévén –, Martonvásárnál megállt kávézni. A kövér, festett hajú nő helyett kövér, kopasz férfi szolgálta ki. Ugyanabból a termoszból, ugyanolyan pocsék módon. Bárki bármit mond, a folytonosság igenis fontos az ember életében. Jó tudni, hogy bármi történik, van, ami nem változik. Az állandóság megnyugtató.

Hajnalban a madarak ébresztették. Óvatosan bújt ki a takaró alól, nesztelenül surrant ki a konyhába, nem akarta felébreszteni Magdát, aki összegömbölyödve aludt. Főtt a kávé, ő meg jó érzésekkel eltelve, félálomban ült az asztalra könyökölve, és próbált nem tudomást venni a benne lapuló szorongásról, valahol egészen mélyen, odabent.

A délelőttöt nagyrészt a fotelban ülve töltötte. Gondolkodott.

Már gyerekkorában is lustának tartották. Anyjáék is, a tanárai is. Annyiszor mondták és annyian, hogy elfogadta mint tényt, beletörődött. Csak sokkal később, a második válása után jött rá, hogy ez a lustaság tulajdonképpen egyfajta hedonizmus. Szerette a nyugalmat. Volt ebben valami a keleti ember bölcsességéből. Ahogy azok, úgy ő sem gyötörte magát, nem kapaszkodott erején felül, nem hajtotta magát, csak azért, hogy több és több legyen. Megelégedett azzal, amire képes volt és amire a képességeivel szert tett. Szerette a jó dolgokat, a békességet és a nevetést. Az apró örömöket, egy csendes délutánt, egy jó könyvet, bármit, amit a feszített tempójú munka mellett a kevés szabadidő nyújthatott. Örült ha kimozdulhatott a városból, örült, ha bezárkózhatott otthon és zenét hallgathatott. Örült a srácainak. És végül, bár tényleg nem legutolsó sorban: örült, hogy a maga tempója szerint élhet és nem kell alkalmazkodnia senkihez. Féltette a békés csendet, amit kialakított maga körül.

Magda… Az nyilvánvaló, hogy ez a kapcsolat komolyra fordult. Mi lesz, ha összeköltöznek? Tudta, hogy vannak rigolyái. A rendetlenség az asztalán, a hétszámra elmosatlan kávés bögre a számítógép mellett. Tudta, hogy vannak hibái szép számmal. Azt is tudta, hogy mindkét házassága az asszonyi hűtlenségen feneklett meg, futott zátonyra, de azt mondják, a házasság társasjáték, és ha az asszony félrelép, abban a férj is hibás.

Kiment a konyhába, megitta a kávé maradékát, aztán kiállt az erkélyre és nézte a ház előtt a fákat. Feltorlódtak benne a gondolatok, összekuszálódni látszott minden. Próbálta elképzelni Magdával a mindennapokat. Az együttlétet, hónapok múlva. Amikor reggel a lány azért morog majd, mert ő lerúgja a lábáról a papucsot, az meg útban van. Amikor szóvá teszi, hogy a szennyes zoknik gombócba csavarodva, a fonákjukra fordulva kerülnek a szennyestartóba – ettől előbb-utóbb minden nő idegrohamot kap, ezt tapasztalatból tudta. Ő pedig utálja a szemceruza fekete pettyeit a mosdókagylóban és az apró fogkrémfoltokat a fürdőszobai tükrön. Este szereti a csendet, a hétvégeken pedig, néha nincs kedve kimozdulni otthonról. Továbbá utálja az ideges rettegést a pillanattól, amikor majd Magda rájön, hogy mást, többet vár az élettől. Férjet, családot, biztonságot. Ő pedig nem tehet majd mást – félreállhat. Hiába fújt a szél és hiába fordult hűvösebbre az idő, úgy érezte, nem kap levegőt. Ez már nem a szorongás tünete, hanem a felismerésé. Hogy gyáva…

Felkapta a telefont, a lányt hívta.

– El kell mennem, hívtak a melóhelyről, muszáj beszaladnom. A kulcsot beadom Péterinéhez.

– Nyugi, feltalálom magam.

Ebben biztos volt. Épp ettől félt. Többek közt.

Ült a szigeten és a Dunát bámulta. Próbálta átgondolni a helyzetét, felsorolni, mi szól az együttélés mellett, és mi ellene. A nap elbújt a felhők mögé. Megnézte az óráját, háromnegyed négy. Bepöccintette a körmére égett csikket a folyóba és feltápászkodott. Lesz, ahogy lesz. Menjünk haza.

– Szép kis alak maga, mondhatom!

Özvegy Péteriné – helyesebb talán így: Péteri néni – megjátszott sértődéssel nézett rá. – Házasságot ígér, aztán tessék…

Nevettek, az asszony barátságosan megfogta a karját:

– Rendben van ez így. Egy férfi a maga korában nem élhet egyedül. És ez a kislány olyan bájos, olyan szép…

Felszaladt a lépcsőn, benyitott. A konyha ragyog, a mosogató üres, a fürdőszoba frissen felmosott járólapja még nedvesen csillog. Bement a szobába, Magda az erkélyajtó és a számítógép asztal közötti helyet mérte éppen, kakaslépéssel araszolva a fal mellett. Amikor meglátta, odaszaladt hozzá, összeölelkeztek.

– Szia! – orrát az övéhez dörgölte, nevettek.

– Jó ha tudod, Péterinét levetted a lábáról. Mit méricskélsz?

A lány félrehajtott fejjel nézett fel rá: – Van egy kis szekrényem. Ide épp beférne és akkor lenne helye a fehérneműimnek, meg a legfontosabbaknak. Ha gyakran maradok itt, nem mehetek minden reggel ugyanabban a cuccban dolgozni.

Elengedte a lányt és rágyújtott, végül kényszeredetten felnevetett.

– Nők… Olyanok vagytok, mint a gázok. Igyekeztek kitölteni a rendelkezésre álló teret.

Magda szikrázó szemmel nézett rá, sarkon fordult és kiment.

Neszek szűrődtek be a konyhából, aztán hallotta, ahogy becsapódik a bejárati ajtó.

Amikor kiment, meglátta a kulcsait az asztalon.

  
  
 

Farkas Molnár Péter (1952) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.