VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Próza
Az utcán találtál egy macskát. Valószínűleg nem volt otthona, mert a kukából evett. Mikor meglátott, odabújt hozzád. Bizalmat érzett irántad. Felemelted, a nyakánál fogva. Nevettél. Izomból falhoz vágtad. A macska nyögött egyet, nem tudott megmozdulni. Csak feküdt a fal előtt. Valószínűleg eltörte a lábát. Odasétáltál hozzá. Azt mondtad neki, nem lesz semmi baj. Felemelted megint. Ütni kezdted a falhoz. A fal már véres volt, a macska pedig egyre hangosabban nyögött. Ha az állatok saját nyelvet beszélnek, valószínűleg könyörgött, hogy hagyd abba. De nem hagytad. Csak tovább ütötted. Majd meguntad. Azt hitted, a macska már halott, de még lélegzett. És nyöszörgött. Kitaláltad, hogy kiveszed a cipődből a fűzőt. Az állat nyaka köré tekerted, akiben már csak egy kevés élet maradt. Nem lógattad fel sehova, csak elengedted. De a fűző végét fogtad.
A humor a sértődések okozta lelki bajok megelőzésére kitalált igazságdrazsé, ami kívül csoki, belül kinin. Tudvalevő, hogy a kinin fájdalomcsillapító, érzéstelenítő és lázcsillapító. A csokoládé pedig csali. Így a humor az emészthetetlen valóságot teszi fogyaszthatóvá. Élménybeszámolóm groteszk feldolgozása személyes – hasonló cím alatt megírt – élményemnek...Túlzásaival az eredeti írás komor hangulatát próbáltam itt jobb kedvűre átkonvertálni. Az írásommal nem kívántam általánosítani, és bárkit megbántani, de jelezni igen, hogy nekem szerencsére gyakran volt/van szerencsém. *** – Nem. Nem vagyok hajlandó maradni. Elegem van már a mindennapos álmaidból. Elegem van a túlórákból. Mi lenne, ha végre zöld rétről, s nem egy újabb kísérletről álmodnál, kedves Főnök? Nem. Semmi bajom sincs veled, csak torkig vagyok. Én itt güzülök, Te pedig még egy normális marhalábszár pörköltet sem tudtál összeütni a névnapomon. Hogy a többiek óhaja volt a kolbászos paprikás krumpli? Kit érdekel? Neked lett volna kutya kötelességed a névnapi bulimon a beosztottad kedvében járni! Na, de mit is várhat az ember egy főnöktől? – azzal kiviharzott az asszony a laborajtón, mely utóbbit úgy bevágta, hogy az kulcs nélkül is rázáródott.
Sssss! A novemberi szél süvöltve vetette magát a didergő városra, végigtáncolt a háztetőkön, belekapott az útszéli fákba, bokrokba. A talaj kiszikkadt, és kőkeményre fagyott, a verebek dermedten gubbasztottak a kopasz ágak közt. Az öregember kilépett az élelmiszerboltból. Kezében dagadt szatyrot cipelt. – Segíthetek? – kérdezte hirtelen egy fiatal, húsz év körüli leány, s már nyúlt is a szatyorhoz. – Hagyd csak! Nem olyan nehéz ez. De az csak nem hagyta, sőt, minden úgy festett, mintha ki akarná rabolni a bácsikát. – Ereszd el! – De én csak segíteni szeretnék. Az egyik húzta jobbra, a másik balra, amíg rájuk nem szólt egy arra sétáló rendőr.
Lassan, elhalványul az emlékezet. Néhány év, évtized, nem számít. Már nem emlékszem az arcára, nem is tudom felidézni, csak valami sziluett, vagy elmosódott, elmaszatolódott festék, egy kerettelen vásznon. Mindig fáradt volt, és elégedetlen. Nem tudom, mi vonzott hozzá, és nem is értettem, miért kellettem neki. Hét évvel volt idősebb nálam. Egy érett nő, a második válásom után. Én nem voltam még harminc, és majd’ megőrültem érte. Már az első este, amikor felmentem hozzá, felfalt. Megállt előttem, ledobta magáról a köntösét. Ott állt előttem, nekifeszült a testemnek, és megcsókolt. Szenvedéllyel, teljes odaadással hatolt át rajtam, mintha örökké erre a pillanatra várt volna.
– Mániás depresszió – mondta egyik alkalommal. – Gyógyszereket szedek, nem mindig vagyok jól. Így is szeretsz?
Meglepődtem, de nem voltak rossz érzéseim. Nem volt fontos, amíg ölelt, amíg elhalmozott a szerelmével. Talán, jó hatással voltam rá, nem tudom. Reménykedtem benne, hogy így van, hogy szüksége van rám. Aztán, jött az ősz. Szeretkezés közben lökött el magától, és megkért, azonnal menjek el.
Arról van szó ugyanis, hogy lehunyja a szemét, és percekig csak annyit lát, amennyinél többet nem akar látni. A formák találkozása ravaszarcúsága, enélkül nem dialektikus. A sötétben fehéren süt a nap, és az ember könnyűnek érzi magát. Részt vesz a felmérésekben, és érzelmi hálót alakít ki. De hát ez sem igaz, hiszen bútordarabként áll a hegy a keskeny bolygón. Megtalálta a Föld szélét, és széktámláját, az asztallapját, és fölé hajolva írogat tanulságokat. Megmászása fokozott önismeretet, és kíváncsiságot igényel. Megállok alatta őszinteségemnek bizonyítékaként. Kötelességemnek érzem kifejteni, hogy megértsék azok is, akik (a hegynek) még a nevét sem tudják. Távol kerültek a földrétegek és a szántóföldek, az egész korosztály, egyformán távol. Mitikus elképzelések uralják a hegyet, a csúcsait, melyek közül a veszélyesebbeket próbálgatom.
Sáros Ernő mindig ugyanabba a zakóba ment el az irodalmi estekre. Szegény, az utóbbi időben sokat nélkülözött. Annak is örült, ha el tudott menni az estre. Valériával, az anyjával élt együtt. Nem futotta lakásra. Az írásaiból sem tudott véletlenül sem megélni. Könyvkereskedő volt. Még írógépe is ott hevert az íróasztala mellett. Persze nem használta. Egy öreg bácsitól kapta. Novellákat és regényeket írt. De a kisprózában erősebb volt. Lényegre törő stílusa volt. Ezt szerették benne. Az esteken mindig megszokták Ernőt a szokásos barna zakóban. Azt hitték, azért hordja ezt, mert azt hiszi magáról, hogy ebben nagyon „megnyerő”. Azt nem is gondolták, hogy azért mert nincs másik. De ha egyik novelláját olvasta fel, mindig megtapsolták.
Két fűzfa áll a folyó két oldalán. Kitekeredett, szokatlan törzsük egymás felé nyújtózik, és a lombok összeérnek a folyó felett. Mintha a természet űzne valami ismeretlen játékot fával és fénnyel, idővel és szerelemmel. Kapaszkodnak egymás hajába, két fűzfa a folyó két partján… A fiú a város szélén lakott. A lány a közeli faluban. Mindketten szerették a folyót, mely kettészelte az ismert vidéket. A fiú magányosan szokott üldögélni a partján. Pecabotot lógatott a vízbe, és várta a kapást. Néha elképzelte, hogy kifogja az aranyhalat, aki teljesíti egy kívánságát. Különösen akkor szerette ezt gondolni, amikor az a visszatérő álma volt a tűzről. Mind gyakrabban álmodta, hogy ég a nádas, és ő a lángok között reked. A tűz a folyó felé hajtotta, de hiába, mert nem tudott úszni… A lány a barátaival járt le a folyóhoz. Leginkább nyaranta, és fürdeni. Kacagva vetette magát a hullámokba, és mindig az elsők közt ért át a túlpartra. Őt nem üldözték rémálmok. Neki csak egy vágya volt: hogy megtalálja élete szerelmét.
Farkasszemezünk. Már könnyezik a szemem, kapargatom a fotel karfáját, mert mindent megteszek, hogy véletlenül se pislogjak. Hogy ne veszítsem el a kettőnk kis játékát. Neked a szemed sem rebben. Végül miközben nézek a szemedbe, hirtelen tudatosul bennem, hogy kék a szemed. Ez olyan hirtelen ér, hogy muszáj pislognom. Nevetve annyit mondok neked, hogy nyertél. Értetlenkedve nézel rám. Azt sem tudtad, hogy játszottunk.
Nálam hagytad a kaktuszod. Azért vettem neked, mert azt mondtad, neked nem való növény, mert nem tudnál róla gondoskodni. Ezért tavaly nyáron egy átlagos, őszi nap vettem neked egy kaktuszt. Örültél neki, mert értetted, hogy csak egy közös viccet akartam kialakítani kettőnk között. Egy hónapra rá már nem válaszoltál egy üzenetemre sem, nem akartál rólam hallani. Nem értettem, miért. Csak később jutott eszembe a kaktusz ajándékozására vonatkozó babona.
Ott állt a koporsó előtt, és sírt. Mindig meghatotta, ha ilyen kis koporsót látott. Nem értette, hogy egy csöppnyi életet, akinek csak néhány napja volt ezen a világon, miért büntet az Isten? Nem is a gyermeket sújtja a korai halál, hanem a szüleit, akik nem tehetnek semmiről.
A nő odalépett hozzá, és belekarolt. – Az ön gyermeke? – kérdezte a férfit őszinte kíváncsisággal. – Nem. Szerencsére nem. – Akkor miért van itt? – Gyakran járok ide. Nézem a temetéseket. – Fura ízlése van. Temetőbe jár.
A hatvanas évek végén, amikor ez a történet kezdődött még nem volt munkanélküliség. Sőt! Aki nem dolgozott azt közveszélyes munkakerülőnek nyilvánították, s ha jól emlékszem még az igazolványába is rögzítették ezt a tényt.
Így Szilvinek sem volt kérdéses, hogy munkába áll a sikertelen egyetemi felvételi után. Hiába végzett a város legerősebb gimnáziuma fizika-kémia tagozatán, majdnem színjelessel, az orvosin a biológia szóbelije csak négyesre sikerült. – Na majd jövőre – gondolta, miközben már az új munkahelyén járt az esze.
Szerencse, hogy most nem lát senki! Én biztos nem mondom el senkinek. Különben még joggal kérdezhetné bárki, hogy mit keresek éjnek idején négykézlábra ereszkedve a földön. Nos, a válasz egyszerű: a szemüvegemet. A probléma egészen ördögi – nem találom a szemüvegem, mert nincs rajtam a szemüvegem. Ilyenkor az ember hajlamos furcsa nosztalgikus hangulatokba kerülni. Bezzeg mennyivel egyszerűbb volt az élet, amikor még nem függtünk ennyire a civilizáció efféle vívmányaitól! A prehisztorikus korban például szemüvegre biztos nem lett volna gondom, másfelől viszont ott lenne helyette egy másik nem kevésbé akut probléma, amit úgy hívnak: kardfogú tigris. A helyzet jelentős mértékben leegyszerűsödne, viszont rövidlátóként esetleg igen hamar kiszelektálna az evolúció, amitől nem biztos, hogy jobban érezném magam. Bár lehet, hogy rosszabbul se, mert a lényeg éppen az lenne, hogy nem érezném magam sehogyan sem. Mindenesetre a frusztrációt a szemüveg keresése okán megspórolnám magamnak, viszont ott lenne helyette valami eszelős rettegés a fizikai elmúlástól.
Itten most három úgynevezett irodatündér következik, az első képen Athina Fyorda Zodakhayus tündököl a büró-hivatalt védő őrhölgyként, a másodikon Ghida Bergora Zolkhamyavarsh kápráztat minket úgy nevezett őrhölgyi minőségben, a harmadik rajzon egy kiváló irodai alkalmazott, - az előző két delnő egyik védence - lánglelkű, hangyaszorgalmú, kávéfőzésben, körömreszelésben is jeles titkárnő, Tzitza Matzakisz Zolkhamyadogda kisasszony. Ha már a fenti, hatodik ikon révén így behatoltunk Vogüssen báró második űrbéli krónikájába, el kell, mondjam, hogy e három hölgy azon irodatoronyházba termett egyszercsak valahogy dolgozó lányként, mellyé Yesabel barokkos hajó-úrhajója alakult át földre szálltakor (micsoda totális metamorfóz és transzfigura).
Semmiféle írásos bizonyítékom nincs, nem is volt. Nincsenek írott, polemikus műveim, és eredeti dogmáim sem. A szentség képlet a szívükről azoknak, akiket hamis felfogás ejtett rabul. Előfordulnak utálatos épületekbe betelepült intoleráns nyilatkozatok és rendelkezések. Tudjátok meg, mondta, hogy aggályos pontossággal megállapították, hogy a kezeket hogyan kell tartani. És, hogy a lábakat bizonyos esetekben mégiscsak szükséges megesketni úgy, hogy az eskű érvényes, és kötelező legyen. Az eskü letevőjének meg kellett csókolni a fejet, és meg kellett tekintenie a fejet, hogy szabályszerűek-e a fülek, és törvényszerűek-e a szemek és az orr. És hogy önkéntesnek és kényszernélkülinek tartja-e a saját gondolatait egy másik társának gondolataival szemben.
Megállt, hogy körülnézzen. Az őszi ködben nem látott semmit, talán, néhány méter lehetett a látótávolság. Elindult, de abban a pillanatban egy kéz szorítását érezte a vállán, valaki visszahúzta. A villamos centiméterekre robogott el előtte. – Meg akar halni, fiatalember? – kérdezte egy középkorú hölgy, aki megmentette a gázolástól. – Nem, dehogy. Nem is értem, az előbb még nem volt itt semmi, mintha csak a ködből jött volna elő. – Ne beszéljen szamárságokat. A lámpa piros, és a villamos éppen indult a megállóból, amikor elé lépett. – Istenem, úgy sajnálom! Nem is tudom, hogy köszönjem meg? – Sehogy. A gondviselés mentette meg. Én csak a közvetítő voltam – mondta szelíden a hölgy, és eltűnt a ködben.
A Mezei és vele szomszédos utcákon naponta elsétált egy kopasz öregember. Mellette vörös szőrű, széles állkapcsú kutya lihegett. Ahogy jöttek, úgy el is tűntek valamelyik utcában. Szokványos látvány, nemde, szinte hozzátartozik a város képéhez, mint a villanyoszlop vagy polgármesteri hivatal. Budapest utcáin meg másutt is gyakran látni effélét, anélkül, hogy bárki felháborodott volna emiatt. Régebben, mert manapság... Nos, manapság egyre többen pipásak az ebekre, akiket gazdájukkal együtt a pokolba kívánnak. Élén a médiával, persze civilizáltabb stílusban:
Virítanak az újságok fejsorai, teszik fel napjaink egyik legégetőbb kérdését. A lakosok egy része a kormány, másik része a polgármester ellen agitál: A miniszterelnök mondjon le! Válasszunk új polgármestert, emberek! Egészséges, tiszta várost akarunk!
Nem érzem jól magam. Csak fekszem az ágyban. Aludni próbálok, de nem megy. Valószínűleg lázas vagyok. Odajössz hozzám. Kérdezed, tudsz-e segíteni? Nem tudom, miért, de arra kérlek, mondj egy mesét. Nem lepődsz meg annyira ezen a mondaton, mint én. Előkeresed a mesekönyvet, ami még gyerekkorodból van. Elkezded mesélni a történetet a Napról és a Holdról, de rád szólok. Helyette arra kérlek, hogy mesélj magadról. Mesélj el magadról minden pillanatot, ami a születésed óta történt veled. Ne hagyj ki semmit. Mindenre kíváncsi vagyok.
Felkelek. Süt a nap. Te már ébren vagy. Nem keltél ki az ágyból, itt maradtál. Mellettem. Engem nézel. Mint az amerikai filmekben. Köszönök. Nem válaszolsz, csak rám mosolyogsz. Végignézek rajtad. Megnézem a hajadat. A szemedet. Kék a szemed, bár úgy emlékeztem, tegnap még barna volt. A szádat. Kicsit vérzik. Lehet azért, mert múltkor megkértél, hagyjam abba a sajátom tépkedését. Azóta a tiédet tépkedem. Fáj neked, de nem szólsz miatta. A mosolyodat. Boldog vagy. Úgy nézek rajtad végig, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy mellettem fekszel. Lehet megéreztem, hogy tényleg ez az utolsó alkalom.
Tudjátok-e, hogy a cigány közösségekben mindenkinek volt valamilyen beceneve? Hát persze hogy tudjátok, ti is cigányok vagytok, nem igaz? Akkor azt is tudjátok, hogy kinek milyen tulajdonsága volt, úgy adtak neki becenevet. Ha valaki gyáva volt, akkor Sosoj (nyúl) becenevet kapott, ha szép volt, akkor Luludyinak (virágnak) becézték, ha lusta volt, akkor Khandinónak, (büdösnek) mondták, nem azért mert nem mosakodott, hanem azért, mert olyan lusta volt, olyan trehány, hogy párját ritkította.
Josef Hoffer, a szépreményű, huszonkét éves budakeszi suszterinas, csirizes mutatóujját szájába kapva, hunyorogva nézett fel az alagsorból, a valaha szénledobóként szolgáló világítóablak irányába. Épp az előbb ütött a bütykére a kalapáccsal, mikor a szomszéd antikváros cipőjét sarkalta. A szögeket dühösen hajította szét a műhely négy sarkába. Ritkán szentségelt, de most rendesen kikelt magából. A kalapács pattogva ért földet a macskaköves padlón. Ahogy felefelé kukucskált, szemeit nemcsak a délelőtti napfény beszűrődő sugarai vakították el, hanem két, hosszú szoknya alól éppen csak kikandikáló formás női boka is, melyek tétován toporogtak az ablak nyílásában. Az ócska fekete spánglis cipőről sok szépet nem tudott volna elmondani szakértőként, de a lábikrákról annál többet. Bár azt inkább laikusként.
A lámpaoszlopnak támaszkodott. Nézte a forgalmat, figyelte a gyalogosokat. Ráért. Két éve nincs munkája, de amíg az asszony eltartja, nincs gondja semmire. Minden nap azzal indul el otthonról, hogy munkát keres. Legyen az bármilyen munka, ha jól megfizetik, elvállalja. Az utóbbi egy évben már nem akart dolgozni. Alkalmi munkákat vállalt, de aztán belefáradt a bizonytalanságba. Inkább a biztos semmi. Csavarog, bámészkodik, valahogy csak elmegy az idő.
A lámpa zöldre váltott. A tömeg elindult. Egy fiatal lány vált ki az áradatból. Feltűnő jelenség. Hosszú, fekete haj, rövid kis színes nyári ruha, és sportcipő. Tetszett neki a lány, ahogy csípőjét ringatta járás közben, mint a modellek, úgy rakta egyik lábát a másik elé, szinte egyetlen láthatatlan vonalon haladt. Ez adta a különleges csípőmozgást, ez a ringás tette vonzóvá. Az arcát nem látta, de el tudta képzelni, ehhez a testhez milyen arc tartozik. Követni kezdte.
Sötét volt. Még az ajtó sem volt teljesen bezárva. A félig zárt ajtón keresztül akartunk párbeszédet folytatni. Vizsgálat tárgya a faajtó, emelővel és csavarokkal. Az elemi részeket kicsavarozták belőle, mindent kiszedtek, amit lehetett. Hasonló okokat keresünk akkor is, ha meg akarjuk érteni például a mosóport. A levegő szikrázik, a megfigyelés szabálytalan, az adatok kapcsolódnak. Az átalakulás megtörtént, a törésvonalak döntik el az eseményt. Nőtt a bevétel és nőtt a kiadás is. Felfedezik a kvarkokat, osztódnak és szaporodnak. Csak most kezdődik a munkaidő. Vallják a nyitottságot, és a rádióhullámok szétszóródnak. Az egész világ egy kicsiny falu, gondolták, kevés a természet tartalékainak mozgósításához. 
|
