Videó

A Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával csatorna videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Magén István: A lázadás

 

 

 

 

A lázadás

 

 


Magén István: A múlt tárgyai 

 

Sötét volt. Még az ajtó sem volt teljesen bezárva. A félig zárt ajtón keresztül akartunk párbeszédet folytatni. Vizsgálat tárgya a faajtó, emelővel és csavarokkal. Az elemi részeket kicsavarozták belőle, mindent kiszedtek, amit lehetett. Hasonló okokat keresünk akkor is, ha meg akarjuk érteni például a mosóport. A levegő szikrázik, a megfigyelés szabálytalan, az adatok kapcsolódnak. Az átalakulás megtörtént, a törésvonalak döntik el az eseményt. Nőtt a bevétel és nőtt a kiadás is. Felfedezik a kvarkokat, osztódnak és szaporodnak. Csak most kezdődik a munkaidő. Vallják a nyitottságot, és a rádióhullámok szétszóródnak. Az egész világ egy kicsiny falu, gondolták, kevés a természet tartalékainak mozgósításához.

Nézeteim a legóvatosabb becsléseken alapultak. Családtag vagyok, ennek döntő szerepe van megalapozottságomban. Hatalmas tiszteletet parancsol a sok milliárd ember. A korábban ellenzett dolgok pontosak és modernek. A járatokat elborítja a por, egyenletesen dobol a haragos eső. Egy új természetrajz fogalmazódik meg bennem. A határ üresnek mondható, a lelkiismeret szabályozza az agressziót. Látom őket, biztos szóval válaszolnak. A nyakak, a hasak, a fenekek pucérak, ha az érdekünk úgy kívánja, megkezdjük a hasznosítást.

Meztelen nők és férfiak ültek az asztal körül. Valamennyien beleláttak egymás torkába, alkalomadtán egymás fejébe is. A nők feltérdeltek az asztalra, úgy merték ki a levest. A két térdük egymástól eltérően növekszik. Somfai, a jövendőbeli matematikus, folytatja a tevékenységét. A hosszú fakanalak felidézték az időszakokat, az írók különleges véleményét, a kinyomtatott szórólapokat, és napilapokat. Az étkezés történelmi befejezése az emberiség ügye, mondogatták. A nők felkapaszkodtak a férfiakra, és rajtunk táncoltak. Egyik-másik regényhősnek született, hatalmas mellekkel és csípővel, mely az érzelmek tudójának tünteti fel a nőt, aki aggodalmasan figyel, vagy zongorázik, így jelzi, hogy vállalja a felelősséget. A falevelek szorosan kötődnek a természethez. Lebegnek, mintha régi típusú telefonfülkében várnának a kapcsolásra.

Művésztelepre vágyom, vázlatot készíteni tiszta levegőben. Az eredményt a táj nem teszi közzé. Bélyeget ragasztok a falevelekre, fizikai létem megerősödik. Félkezű, féllábú világháborús sérültek rajzanak ki az épületekből, azért jöttek, hogy megtekintsék a veszteségeket. Saját súlyuknak megfelelően vesznek részt a felkelésben. Nem is harc ez, csak akció, emberi tett. A szoba megélénkül, és az emberek figyelmesen hallgatják egymást. Nem veszik észre Isten tévedéseit. Már a húslevest sem emlegetik, a fogaslevest sem Széchenyi módra, sem a lepényt, melynek cukorral dörzsölik be a héját. Somfai nemcsak kiváló matematikus, hanem remek katona is. A hangulat torokszorító. Számolnak, és azt mondják, hogy még néhány mérföld és véget ér Európa. Saját történelmi szerepüket játszották a színpadon és a színpad körül. A színpadot lekötözik a zsinórpadlásról lelógó kötelekkel. Mindent figyelembe véve túrósbuktát esznek. Fellépnek a színpadra, és kárpótolják magukat az elmaradt nagyjelenetért. A torzulás a levegőben alakul ki légszomj formájában. Egyetlen szerepük marad, felfogni, hogy harcolni kell, és diadalmasan elfoglalni az erődítményt. Felugráltak, és éltették a falon lévő rajzokat, melyeket szakállas művészek készítettek. Szép, hosszúszőrű, hosszúvonalú rajzok voltak, melyek időnként felnevettek, aztán elhallgattak, a másodperc milliomod része alatt lerántotta őket a gravitáció, vagy felmagasztalta magasabb tartományba, ahol megváltozik a táj. Megkapó részletességgel rajzolták az őszt, a lelassuló atommagokat, a barnuló képleteket. Egy csomó dolgot másképp látnak, mint amikor megszülettek. Ne higgyük el, ne reménykedjünk, ne szerezzünk híveket a családunknak. Ki vagyunk szolgáltatva, ez már önmagában is elég rettenetes.

Azt hittem, hogy élek, hogy történelmet csinálok, hogy a sorsomat alakítom döntéseimmel. Járkáltam, mértem, és láttam, hogy gépek dolgoznak helyettem. Azt kiabálták, hogy naplopó vagyok, hogy csak eltöltöttem az életemet, hogy haszontalan gondolatok között eltévesztettem az irányt. Hibák voltak ebben a beszédben, ünnepélyes szónoklatok, melyek őrült módra elterjedtek, szánalmas jegyzőkönyvek, melyek valós állításokat tartalmaztak.

Normális körülmények között megházasodni, és gyerekeket nemzeni, erre gondoltam. Abban bíztam, hogy ezt egész Magyarországnak meg kell értenie. Somfai is belovagolt, és úgy gondolta, úgy gondolhatta, hogy a folyamatok átalakulnak. Lovon ült, az ujját a szájához érintette, és felemelte a kezét. Nem származtak különösebb gondok-bajok abból, hogy a ló felemelte a farkát, és elvégezte a dolgát. Felnyerített, és azt kiabálta, hogy minek körülményeskedni? Benne élt a közéletben, trappolt, még hegedült is egy kicsit. Az emberek kedvesek voltak a lovakhoz, nem akartak belefogni a forradalomba. Kíméletlenül lecsaptak a lovakra a legyek. Szép, kövér, iskolát végzett legyek voltak. Találkoztak a levegőben, összedugták a fejüket, és kopogtattak az ablakon.

Somfai minden szerepért egyaránt lelkesedett. Úgy meghajolt, mintha bőröndöt cipelne. Az évek óta szűnni nem akaró lövöldözés, a hosszú géppisztolysorozatok az utcák bejáratánál, a törvénytelenségek, melyek miatt az emberek szidják a ködöt, önmagukat, az Örökkévalót, tönkre tették az idegeit.

A faágakra felakasztottak hajlamosak voltak visszabeszélni. Aki a faágakon lógott, egy fabatkát sem ért, többször levágták, és visszaakasztották, tolakodtak, és rugdosták egymást, mintha egymás alárendeltjei lennének. Nagyvárosi léptékkel mérve lengedeztek, himbálództak, belegabalyodtak a folyosókon kihúzott villanyvezetékekbe, kiáltoztak, vagy hangos beszélgetéseket folytattak. Megcsipkedte őket az áram, és az asztalon hagyott tárgyak között nehéz volt kiigazodni. Az asztal körül ülők nem sok pihenést engedélyeztek maguknak. Halk nesszel ettek és ittak, verítékes szájukba sulykolták a falatokat, a paradicsompürét megsózták és megborsozták. Várták, hogy Zrínyi és Frangepán mellett, a bécsújhelyi börtönben, egy farönkön, melyen aprócska macskakölykök aludtak éjszakánként, őket is lefejezzék.

 

Patkányok visítoztak, egerek cincogtak, és arról tárgyaltak, hogy kinek lennének hajlandók engedelmeskedni. Zongora szólt, a manusok (emberek) felkapták a fejüket, higgadtságról szóltak, a nyitva maradt ajtókat bezárták, az ablakokat kinyitották, mint nagytakarítás előtt. Meg kellett volna hallaniuk a keserves következtetést. Voltak, akik olyan logika mentén haladtak, melyre még nem volt példa. A nemzeti sorskérdések dolgában a lefejezettek vitatkoztak, a fejüket eladták a munkaerőpiacon, és gyermektelen házasságokba menekültek. A koalíció, a le nem fejezettekkel, akik a termelést fejleszették, egymásra utalták, sőt összekeverték a kultúrával, egyfajta kulturális vérátömlesztés volt. Ez abból állt, hogy verseket szavaltak fulladásos rohamok közepette. Kavargott a lelkük, de az első sorokat elfelejtették. Voltak, akik költeményüket csak hetven, nyolcvan évesen fejezték be. Elindultam azon az ösvényen, mely teljesen hazug volt, és mellyel kapcsolatban már nem is lehetett döntést hozni.

 

A kertek az akarattól független jelenségek voltak. Szerintem, az ember a kerteket hazaviszi a szüleihez, virágcserépbe ülteti, és odafigyel, amikor locsolgatja. A fák törzsére akasztották vagyontárgyaikat, és nem fogadták egymás köszönését. Nem adatott meg a megismerés. Mélységesen csodálkoznak, ha a gyökerek a cserépből kibukkannak, ősziesre fordulnak, és az ember felizgatja magát azon, hogy mindezt észre sem vette. A virágok, a levelek, az ágak értetlenkedve féltehúzódnak. A futónövények értetlenül kalimpálnak. A lefejezettek meg kivonulnak az utcára, és a virágok kelyhébe zsebkendőket gyömöszölnek, amitől azok megfulladnak.

Somfai karrierje a háborúhoz kapcsolódott, légszomja volt, szétgurult előtte a föld, erejét futásra fordította. Amikor kitört a forradalom, lágy ívben felrepült az égre, ráült egy felhőre, aztán lecsúszott róla. A kaktuszok megzavarodtak, kibírhatatlan sziszegő hangot adtak ki. A margaréták, a fák, a bokrok az alapkérdéseken vitatkoztak. A fűszálakat elfogta a sírás, ami ellentmondott magabiztosságuknak. Radikális, ellenzéki kezdeményezésről volt szó. A legyek, meg a kukacok jólelkű, becsületes embereknek álcázva káromkodtak. A táblákra obszcén kifejezéseket írtak, önállósították magukat, máskülönben elég kedvező helyzetben voltak. Szőrén ülték meg a lovat, mint a kozákok. Lármáztak, és valutával üzérkedtek. Lehet, hogy túlhangsúlyozom ennek a jelentőségét. Lehet, hogy becsületes, tisztaszemű politikusok voltak. Lehet, hogy gépkocsiba ültek, és sürgős ügyben áthajtottak a városon. Lehet, hogy elszántan harcolni fognak, minden külső ragyogás nélkül. Csak lőni kell, és minden megoldódik.

(Az egyiknek, akit a haverjai csak H-nak hívtak, bűzlő mocsár volt a tekintete.)

Az emberek építkezésekbe kezdtek, határozatokat hoztak, a kiegyezés mellett döntöttek. Somfai átvette a parancsnokságot. Hitvallást tett a hosszú, vékony, vörös szakállúak mellett. Szélesre tárta az ablakokat, felakasztotta a festményeket, melyek vérfolyamokat ábrázoltak. Furcsa, kellemetlen motorzúgás hallatszott. Ezeket már hallottam, kiabálta Somfai. Ezek szemtelenek, látni sem akarom őket. Takarodjanak innen, kiabálta. Az én hazámban a nyár soha sem volt vidám. Somfai a sivatag felől jött, és hajnalhasadástól lőtte a várost. Akik fát vágtak, vagy a falat vakolták, vagy a várost járták, mintha el akarnának futni, nem hittek Somfai fenyegetésének.

 

Növekedett az ágyúk űrmérete. Az ágyúgyárakat a technika különösen érdekelte. Hallgattak arról, ami Somfaival történt. Az erődök fent voltak a hegyen a patakok között, a béke mellett, ott, ahol meg lehetett pihenni addig, míg a hegytetőt elérik ismét. Évszázadokon át fát használtak, most letarolták az erdőket, mert a természet tartalékai kimeríthetetlenek. Minden nap, ahogy egyre tovább tartott a fékezhetetlen küzdelem, komótosabb és gazdagabb lett az élet.

Megállapították az elmúlt száz év jelentőségét. Élénk eszmecserébe fogtak Somfairól. Somfai úgy járt el, ahogyan bármelyik katona, aki matematikus is egyben, eljárt volna, ha kellemetlen helyzetbe kerül. Köntörfalazott, aztán meg szónoklatot tartott, melyet az elégedetlenkedők közbekiáltásai megzavartak. A tárgyalás az adott körülmények között nehezen ment. Somfai baráti magatartást tanúsított, de a szemei ravasz fénnyel villogtak.

Egyes hajókat úgy válogattak össze izgatott mozdulatokkal. Lőporból több féle volt használatban, mint ami az ágyúgolyók kilövéséhez kellett. Drótágyúkat gyártottak, melyeknek a belsejébe bélcsöveket kovácsoltak. Kivételesen nagyméretű öntvények voltak. A hajótérbe beömlött a víz és az iszap, és a korszerű felszerelésű búvárok, akik a hagyományosan gyártott értékeket ellenőrizték, megfulladtak az áradatban.

Amikor az első lövegeket öntötték, az öntés technikája már rég kifejlődött. Totya király udvarában emberek lógtak függőlegesen és párhuzamosan, akik fahasábokból készültek, és még földdel is lefedték őket. Ezeket az embereket a kovácsolás közben gőzkalapáccsal megnyújtották és elvékonyították. Nagy sebesen végiggondolták az életüket, miközben a légszomj jelei mutatkoztak rajtuk a föléjük magasodó földkupactól. Maradhat így is, mondta valaki, és belezavarodott. Ezek tanácsokat osztogatnak, mondta a másik, és kiöntötte a bőröndjét, melyből golyók gurultak szanaszét. Az egyik lénynek a vastag, duzzadt ajkai szétnyíltak, és mint az utolsó falatot, forgatta a szájában az acélgolyót. A kezével benyúlt a torkába, és mohón keresgélt. Szétesett, szétgurult, és mintha elektromosság hajtaná, futni kezdett. A váza nem túlságosan tiszta fadarabokból, és összehegesztett rozsdás vasakból állt, melyek mereven szorították az üres bőröndöt, melynek a darabjai még ebben az állapotban is hihetetlenül erősek voltak.

Szobrászok dolgoztak a vázon, melyen oxigénnel töltött ballonok biztosították a felhajtóerőt. Ez azért volt fontos, hogy megmaradjon az, ami oszthatatlan. Hegesztés fényei villogtak. Aztán a robbanást is azzal magyarázták, hogy az atomokat, a neutronokat, meg a protonokat, melyek a páncéllemezek gyártása során keletkeztek, lehetetlen átalakítani.

 

A veszélyes folyamatok kipusztították az erdőket, és összeroppanással fenyegettek. Az ősfák belesüppedtek az iszapos földbe, és képtelenek voltak erőt kifejteni. Sokan voltak, akik lemerészkedtek az alagútba, és nem tudták, hogy melyik járatban kibe ütköznek bele. Ez még nem volt kirekesztés, mégis némi identitászavart idézett elő. Az emberek bal oldalán hosszú, mély, szorító fájdalom keletkezett. Somfai leült a padra, az arcát idegesen elfordította, lassan szuszogott, kanyarodott, arrább csúszott, hogy megnézze, mi történt? Teljesen átfordult, az arca kicsavarodott, mintha orrsövényferdülése lenne, és amit látott, attól megzavarodott. Már aludni készült, és egy műanyag pohárból ivott, amikor pár másodperc alatt vastag rugók tekeredtek rá. Megpróbálta egy szűk járaton keresztülpréselni magát.

 

A bányában sötét volt, a sötétségben művészek dolgoztak összemaszatolt vásznak előtt. Gyorsan járt a kezük, bepótolták az időveszteséget. A sikolyok délelőttől éjfélig tartottak, aztán Somfai megmosta az arcát, elaludt, majd arra ébredt, hogy melege van. Esett az eső, de Somfai nem figyelt oda, mert a felhőket nézte. Minden körülmény között ajándék vagy, mondta, és elkezdett énekelni a kamerák kereszttüzében.

(Összeszedtem magam, az időpontra koncentráltam, mert valaki koszos kézzel nyúlt a tálba. Azon gondolkodtam, hogy mit is lehet csinálni egyetlen pillanat alatt, Illetve, hogy mit tehet az ember, ha már az orrán, száján, fülén dől a füst, pedig egyébként mindent alaposan előkészített.)

Bizonyos vágatok beomlottak, és elszaporodtak a csótányok. Mit csinálnak étkezés előtt? Kuncognak, vagy nyikorognak, és felidézik a gonoszságokat? Sétálgatnak az árnyékban, aztán meg eltűnnek újra? Régebben elmagyaráztak mindent, manapság azonban már nem ragaszkodnak a klasszikus kifejezésekhez. Remegett a bányászlámpa Somfai kezében. Egy elágazásban még megjelent, és aggodalmasan figyelt. Világított, most jött rá, hogy alulbecsülte az ellenségeit. Voltak szellemek, akik eladták a lelküket, és azt kiáltozták, hogy kegyetlen az élet.

Torzonborz alakok jelentek meg a kereszteződésekben, elállták, és a továbbhaladás lehetőségét vitatták. Hideg volt, és olyan fantomokkal találkoztam, akikről már azt hittem, hogy nem is léteznek. Halottak voltak, széles fekete fejük volt, és mégis hatékonynak bizonyult az agyuk. Pár nappal azelőtt még vonszolták magukat, és rajongva nézték a térképeket. Fekete kabátot és sapkát viseltek, és már évtizedek óta próbálták alkura kényszeríteni a társadalmat. Zöld foszforeszkáló krémmel voltak összekenve, és összecsomósodott hajukat csapkodva lobogtatta a szél. Olyan sokan voltak, hogy kavicsok is lehettek volna, üldözött, megalázott kavicsok. Minden sarokkő, kapu és kilincs a pesti mondavilágról szólt. Az utcákban építkeztek, gőzkalapácsok döngölték a földet. Az aszfalt, a beton, a homok megfelelt a kihívásnak. Az emberek tagkönyvecskéket dugdostak a zsebükbe. Formálisan, és tényszerűen radikalizálódtak. Zörögtek és üzenetet hoztak. Híranyagokat, melyek az események során megsérültek. Egy bemondónő felemelte a szoknyáját, miközben a tömeg diadalmasan átvonult a stúdión. Fulladásos roham kapta el, feltételezte, hogy ez még az előző rendszer, könnyen megvalósítható és megtapasztalható. Egy fényesre csiszolt, színes műmárvány barlangot vájt a hegyoldalba a víz. Az emberekkel megrakott teherautók fényei, mint a futófények, futottak a barlang falán. Somfai átállt a felkelőkhöz, mert valami démon, griffmadár, vagy hétfejű sárkány így irányította. Tudta, hogyan kell szembesülni a valósággal, és hogyan tapintható ki a hely. Európa egyik végétől a másikig száguldozott a kutyájával. És közben a dokumentumait illesztgette, még valami fuvarlevelet is kiállított. A világűr felé sugározta tömör üzeneteit. Kinyíltak a kapuk, az árulásért a törvény halálbüntetést ígért. Mértanilag, és csillagászatilag minden a pontos megfigyelésen alapult. Csapataink „harcban álltak”, feldíszítve tértek vissza, és papírzászlókat pörgettek az ujjaik között.

 

Már régen eljött az ideje, hamarább, mint gondoltuk. A tereken még lövöldöztek, összejöveteleket tartottak, és a hírek aggasztóbbak lettek. Rájöttek, hogy mi a teendő, és halásztak a zavarosban. Lépésről lépésre haladtak, ahogy barátkozni szoktak. Elindultak neheztelő tekintettel, abban a pillanatban a dolog úgy nézett ki, hogy nincs, és nem is lesz többé rend. Elég lenne átlendülni, gondolták, és segítséget kérni. (Eszembe sem jutott, hogy bűntudatomnak kéne lenni. Hasra vágódtam, amikor lőni kezdtek.)

Valaki lapult a sarokban, kézigránáttal a kezében, vagy a pincében, ott, ahol a macskák pisilni szoktak. A tervem az volt, hogy magamhoz csalogatok mindenkit, aki csak mehet, vagy jöhet, és felszítom a lángot. Az agyam kitüremkedett a fejemből, rossz szimfóniát játszanak a koponyámban, megőrülök, amíg ezt rendbe hozzák, gondoltam. Egy nő jött, rozsdavörös hajjal, a ruha úgy tapadt rá, mint az üléshuzat. Nem tudtam betelni az alakjával, alig vártam, hogy visszazökkenjek a régi kerékvágásba. A fejem elgurult, az érzékeim összekarmolászták egymást, javítani már nem lehetett, még kötéllel sem, pedig azt tekerték a foglyok nyakára, meg pénz sincs semmire, és semmi sem teljes. Előjöttek a harcosok, mocskosan, kormosan, hátracsukló fejjel.

Somfai kadétjai a vállukhoz emelték a fegyvereiket. Televíziós vitát rendeztek a forradalomról. Kirabolták a dombok oldalába vájt sírkamrákat. Fényképészek légifelvételeket készítettek. Drónok takarták az eget, és az emberek rájuk szegezték bámuló tekintetüket. El akarták érni az elektromágnesesség birodalmát. Sört ittak, és tanulmányozták a vasúti menetrendet. Mindenki olyan elnevezést kapott, amilyet megérdemelt. Nem volt senki, aki az érkezőtől megkérdezte volna, hogy mit merészel? Hogy mer-e játszani olyan hangszeren, melyen soha sem játszott? Várták azt, aminek be kell következnie. Ki az, aki hajlandó átfesteni a bőrét, a hasát, a combját, és hajlandó csintalankodni? Megy, felélénkül, dobol az ablakon, és faképnél hagy, mintha maga alatt lenne. Tüzetesebben megvizsgálva, mintha félreértették volna. Szórták a gúnyneveket, fantáziáltak, aztán ütköztek, karamboloztak, növényeket nemesítettek, újjáépítették a lerombolt falvakat, és átköltöztek a Holdra. Néztem, amint távolodnak, énekelnek, és áldozatul esnek. A Föld visszahullott rájuk, és nem mozdult többé.

 

Totya király vérdíjat tűzött ki Somfai fejére. Filmnegatívokat, és idilli fényképeket kapartam elő, ástam ki, és vizsgáltam újra. Ott lebzseltem, ahol felfedezték a fényt és az életrajzokat olvassák. Az életrajzok és a virágok kölcsönhatásából mágneses tér keletkezett. A vörös, kék, sárga zöld kendős lányok értékelték a nézősereget, a produkciót. Lakodalmi szertartásokat rendeztek kutyákkal és macskákkal, mert azok vállalták a felelősséget. A menyasszony sírt, a dallama, a tánca csupa hagyomány volt és derű. Potyogtak a könnyek, melyeknek a feladata, egyébként, útépítés a valóságba. A lakosság tudósokból állt, akiket arra kényszerítettek, hogy megszülessenek. Egy életen át tanultak, és mégsem értettek semmit.

 

Somfai megállt, mert egy meredek hegyoldal kötötte le a figyelmét, egy szurdokvölgy, oldalában egy korhadt, kibelezett fa. A korai akciókat még csirájában elfojtották. Szégyellték a csúnya jelvényeket, és az apró könyvecskék lapjait. A fa böjtölt, koplalt, nem nyugodott bele abba, hogy kivágták. Lassan és határtalanul felgyülemlő, foltos, csámpás rügyek pattantak ki. Hancúrozások miniszoknyás lányokkal, hajnalig tartó pörgés foltos arcú magasztosokkal. Valaki állt a fák alatt. Meg kell óvni a pótolhatatlanokat, az értelmetleneket, a szenvedőket, a diliseket, a csavargókat, a rakoncátlankodókat, suttogta.

 

Farmernadrágot viselt az égbolt. Somfai összeesküvést szervezett. Összetetoválták. Somfai egy barom, kiabálták, nem megy semmire, nem ért semmit. Tovább is írja a verseket, amiket már rég megcáfoltak. Összemaszatolta az útat. Örvendezve hallgat, színlel, és gyalázkodik. Olyan, mint egy tál megkavart főzelék. Talán majd újra születik a termonukleáris erőművekben, a halálos sugárzásban.

 

Somfait elítélték. Ráborult a tányérjára, rakosgatta a krumplit, és sírt. Amikor érte mentek, éppen műfogsort cserélt. Eltorlaszolták, tudta, hogy valamit várnak tőle, ami meghaladja a képességeit. Nem okozott több bajt. A kezét hátra kötözték, a szemét letakarták, mert ide-oda nézegetett abban a reményben, hogy még megmenekülhet. Felemelték a szilárd földről, és mindenféle más nevet adtak neki. Nézte a békákat, amint egyik felhőről a másikra ugrálnak az égen.

 

 

  
  
 

Magén István (Budapest, 1950), 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.