Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Horváth János: Ördöglakat

 

 

 

 

Ördöglakat

 

Megállt, hogy körülnézzen. Az őszi ködben nem látott semmit, talán, néhány méter lehetett a látótávolság. Elindult, de abban a pillanatban egy kéz szorítását érezte a vállán, valaki visszahúzta. A villamos centiméterekre robogott el előtte.

– Meg akar halni, fiatalember? – kérdezte egy középkorú hölgy, aki megmentette a gázolástól.

– Nem, dehogy. Nem is értem, az előbb még nem volt itt semmi, mintha csak a ködből jött volna elő.

– Ne beszéljen szamárságokat. A lámpa piros, és a villamos éppen indult a megállóból, amikor elé lépett.

– Istenem, úgy sajnálom! Nem is tudom, hogy köszönjem meg?

– Sehogy. A gondviselés mentette meg. Én csak a közvetítő voltam – mondta szelíden a hölgy, és eltűnt a ködben.

 

Kétszer élte meg az élményt, amely nem tudatosodott benne igazán. A halál közelsége nem érthető meg, nem detektálható, de rémisztő lehet utólag, ha belegondol az ember, hogy menekülhetett meg. Véletlenek sorozata az élet, minden percünk halálközeli. Valaki fogja a kezünket, vagy csak egyidejű események pillanatok alatt zajló láncolata? Kétséges a kimenetel.

 

Gyerekkorában gyakran azt játszotta, hogy a pillanat elmúltával megőrizze az élményt, konzerválja a jövőnek, a valamikori visszaemlékezésnek. Így maradt meg emlékezetében az első körömlevétel is. Nem maga a fájdalom vált emlékezetessé, de az élmény, amivel anyját megharapva tiltakozott az ajtó résébe szorult ujjának kezelése ellen. A félig levált köröm eltávolítása nem volt felemelő anyja számára sem, de meg kellett tenni, nehogy elfertőződjön a seb a piciny ujjacskán. Anyja nem húzta el a karját, nem lepte meg a heves reakció. Kicsordultak a könnyei a fájdalomtól, de befejezte a műveletet. Magához ölelte a fiát, és azt suttogta, ne haragudj, ne haragudj. Az anyák igazán tudnak sírni, olykor csendesen, némán, láthatatlanul. Az ő fájdalmuk nagyobb, mint a gyereké, ha beteg, láz gyötri. Az anyja fájdalmát őrizte meg emlékezetében, örökre.

 

Kata testét látja maga előtt. Tisztán, kivehető részletességgel maradt meg a látvány. A fürdőből jött, csuromvizesen, meztelenül. Törölközőt vett le a polcról, és ahogy ágaskodott kissé, nyújtóznia kellett, hogy a leemelje a puha frottír lepedőt. Testének íve, előre álló hetyke mellei kívánatossá tették őt. Arra gondolt, hogy így akarja megőrizni az emlékezetében. Csaknem negyven év elmúltával is tökéletesen emlékszik testének minden hajlatára.

 

Még iskolába járt, amikor egy hideg télen, hazafelé tartva történt az eset. Györgyi már betegen feküdt otthon, és közelgett a karácsony. Szerette volna meglepni a lányt egy ezüst gyűrűvel, amit karácsonyra szánt neki, de a tüdőgyulladás megakadályozta ebben. Nem engedtek be hozzá senkit. Magas láza volt, nyugalomra volt szüksége. Bekanyarodott az utcába, ahol lakott, és megtorpant egy pillanatra. A táskája csúszott félre, megigazította, és akkor meglátta az asszony rémült tekintetét. A túloldali járdán jött szembe, megállt, és rémület ült ki az arcára. Amikor a sikoly kiszakadt belőle, már nem hallotta a hangját, mert az előtte fél méterrel becsapódó jégtömb zaja elnyomta a rémült kiáltást. A mázsás jégtömb az orra előtt zuhant le, darabokra zúzódva, és félig betemette a lábát. A nőt nézte, aki megkönnyebbülten kiáltott felé.

– Mekkora szerencséje volt. Láttam, amikor a jégtömb csúszni kezdett a tetőről, és hogy maga szépen alásétál. Ha nem áll meg egy pillanatra, akkor szétzúzta volna a fejét.

– Nem is értem. Hirtelen meg kellett állnom. Meg sem tudtam mozdulni, amíg földet nem ért.

– A gondviselés magával van fiam. Vigyázzon nagyon! Nem születik minden nap újjá az ember. Ez olyan volt, mintha kapott volna még egy lehetőséget.

Zsebkendő után kutatott a táskájában, de nem találta. Az ördöglakat, amit Györgyitől kapott, mindig segített, ha valami gondja volt, – amolyan kabalaféle, ami megvéd – gondolta, és elővette a drótból készült játékot. Már annyiszor kinyitotta, még csukott szemmel is képes volt másodpercek alatt szétválasztani a hajlított drótokat. De most nem ment. Bárhogyan forgatta, nem sikerült kinyitni a lakatot. Aznap este az apjától tudta meg, hogy Györgyi meghalt. Nem bírta a szíve a magas lázat.

 

 

 

  
  
 

Horváth János (Budapest, 1952)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.