Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Horváth Kolos Xavér: Füst

 

 

 

 

Füst



Nem érzem jól magam. Csak fekszem az ágyban. Aludni próbálok, de nem megy. Valószínűleg lázas vagyok. Odajössz hozzám. Kérdezed, tudsz-e segíteni? Nem tudom, miért, de arra kérlek, mondj egy mesét. Nem lepődsz meg annyira ezen a mondaton, mint én. Előkeresed a mesekönyvet, ami még gyerekkorodból van. Elkezded mesélni a történetet a Napról és a Holdról, de rád szólok. Helyette arra kérlek, hogy mesélj magadról. Mesélj el magadról minden pillanatot, ami a születésed óta történt veled. Ne hagyj ki semmit. Mindenre kíváncsi vagyok.

 

Felkelek. Süt a nap. Te már ébren vagy. Nem keltél ki az ágyból, itt maradtál. Mellettem. Engem nézel. Mint az amerikai filmekben. Köszönök. Nem válaszolsz, csak rám mosolyogsz. Végignézek rajtad. Megnézem a hajadat. A szemedet. Kék a szemed, bár úgy emlékeztem, tegnap még barna volt. A szádat. Kicsit vérzik. Lehet azért, mert múltkor megkértél, hagyjam abba a sajátom tépkedését. Azóta a tiédet tépkedem. Fáj neked, de nem szólsz miatta. A mosolyodat. Boldog vagy. Úgy nézek rajtad végig, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy mellettem fekszel. Lehet megéreztem, hogy tényleg ez az utolsó alkalom.

 

Éjszaka a város közepén sétálunk. Bár az egyik legforgalmasabb város, rajtunk kívül nincs senki. Nem mennek buszok, nem mennek metrók. Kocsik sem hajtanak el mellettünk. Nem sétálnak az emberek. Mindenkit megkértem tegnap este a városban, hogy ugyanakkor menjenek el aludni. Kapcsolják le a lámpájukat, ne menjenek ki az utcára. Ne utazzanak villamossal. Ne hangoskodjanak. A hajléktalanokat megkértem, hogy erre az éjszakára találjanak otthont. El akarom mondani ezt neked. De most te beszélsz. Éppen azt kérdezed tőlem, hogy játszom-e bármilyen hangszeren? Egyszerre rázom a fejemet, és felelem, hogy nem. Közben szégyellem magam. Abban az egy másodpercben, amíg nem jön erre válasz, végiggondolom, hogy vajon miért? Vajon azért nem tanultam hangszeren játszani, mert nincs ritmusérzékem? Vagy azért nincs ritmusérzékem, mert soha nem tanultam zenélni? Nem is értem, miért. Mindig szerettem volna megtanulni gitározni vagy zongorázni. Megkérdezed, hogy még gitározni sem tudok? Mostmár végképp kínosan érzem magam. Úgy kérdezed, mintha azt mindenki tudna. Őszintén bevallom a bűnömet, és elmondom, hogy nem. Még gitározni sem tudok. Azt feleled, hogy nem baj. Majd te megtanítasz.

 

Előttem állsz. Meztelen vagy. A szemedbe nézek. Hirtelen olyan, mintha a szemed óceánná változna. Nem a tested vonz, nem is a mosolyod, hanem a szemed, amibe szinte soha nem mertem belenézni, mert féltem, hogy bajom esik. A szemedben látom az óceánt, ahogy ringatózik. Fürödni támad kedvem. A szemeden keresztül bemászom a vízbe. Van ott egy hajó, amit a szempilláid tartanak össze. Hajókázok a szemedben. Közben azt érzem, boldog vagyok. De neked ez fájdalmat okoz. Megterhelő, ahogy ott gondtalanul lebegek a vízen. Sírni kezdesz. A hajó darabokra törik, a vízbe esek. Mintha a sírásod miatt egy örvény lenne a víz közepén, ami mindent el akar nyelni. Fuldoklom. Az örvény engem is be akar rántani. Kiabálok. Reménykedem benne, hogy meghallod. De nem. Elnyel a víz még azelőtt, hogy az örvénybe kerültem volna.

 

Tél van. A temetőben vagyunk. Sétálunk ketten elöl. A hátunk mögött pedig a koporsót viszik. Nem értek semmit, téged kérdezlek, hogy mi folyik itt. Nem válaszolsz, de rám szólsz, hogy ne most. Megérkezünk a sírhelyhez. Nincs kirakva egy tábla sem, csak egy fakereszt. Ki van ásva már a gödör. A pap elkezdi a beszédet. Azt mondogatja, hogy milyen fiatal volt, nem ezt érdemelte volna. Nem mond semmi mást, csak ezt a mondatot ismétli meg újra és újra. Le akarják ereszteni a koporsót, de te odarohansz, és megkéred a papot, hogy hadd nézhesd meg megint. Kinyitják neked a koporsót, bár nem szabadna. Én fekszem benne. Ki van hűlve az arcom. Össze van varrva a szám, ahogyan a szemeim is. Alig ismerek magamra. Befekszel a koporsóba. Mellém. Azt mondod a papnak, hogy nem hagyhatsz magamra. Megkéred őket, hogy csukják ránk, és eresszenek le. A pap nem ellenkezik. Becsukják a koporsó fedelét. Leengedik a földbe. Betemetik. Betemetnek minket.

 

Későn érek haza. Amint bejövök a házba, azt veszem észre, hogy tűz van a nappaliban. Rendetlenség mindenhol. A füst miatt nem látlak, csak a hang után megyek. A szobánkban vagy. Mindent felkutatsz. Kérdezem, hogy mi ez? Azt feleled, hogy minden írást megkeresel, amit valaha írtam rólad. Miért? Azért, mert már nem bírod tovább. Mellettem fuldokolsz. Meg kell szabadulnod tőlem. Segítek előkeresni minden írást, ami rólad szól. Ügyelek arra, hogy véletlen se maradjon belőlük. Veled ellentétben én tudom, hol kell keresni őket. Mindet a kezedbe adom. Egy hatalmas köteg papír van most a kezedben. Megköszönöd, megölelsz. Kisétálsz a nappaliba. Mindegyik írást rádobod a tűzre. Nézed, ahogy elégnek. Nem marad már semmi belőlük. Rád akarok nézni, de már te sem vagy itt mellettem. Talán soha nem is voltál.

 

 

  
  
 

Horváth Kolos Xavér (Vác, 2000)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.