VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Állandó rovatok162 éves levélben található az egyetlen recept, ami Arany Jánostól fennmaradt.
A posztavantgárd jegyében fogantak/-nak Aranyi László képversei. Inkább képek, mint versek: olyan szövegek, amelyekben a nyelv képi jellege konkrét formát ölt, manifesztálódik. A szöveget szinte teljesen „elnyomja” a kép. Autentikus reflexiók egy olyan világ bűvkörében, amely valóban a vizuális információ bonyolult szerveződése felé mutat. A végkimenet ismeretlen számunkra, még valahol a folyamat elején/középén tartunk, de a költő már sejt valamit. Víziói nyernek formát e sajátos képszövegekben.
Az elmúlt hetekben bemutatott rímtelen szabadversek után itt egy vers, amely rímel. „Na, végre!” – gondolják egyesek – „Végre egy tisztességes, igazi vers!” Szinte minden héten belefutok a vélekedésbe, szomorú módon diplomás embereknél is, miszerint „A vers az, ami rímel.” Nos, nem, kedves diplomás és mindenféle emberek, a vers nem (csak) az, ami rímel. A vers még nagyon sok egyéb dolgot művel, joga van hozzá, és 2021-ben nem kellene korlátolt, dohos nézeteket raktározni a fejekben.
Azt kérdezi ma tőlem egy fiatal férfi a strandon, tied ez a babó itt a lépcsőn? Együtt nézzük a pucér, három-négy év körüli kisfiút, ő zavartan, mert nem fér be mellette a fogalmam sincsen milyen vízi járművel, én aggódva, hogy a víz szélén, vádliig érő balatonhullámban álldogál egy kisgyerek. Nem az enyém, válaszolom, már csak fejben teszem hozzá, az is lehetne, ha nem verne ki a víz a gondolatra, hogy újra szüljek, pelenkázzak, hogy újrakezdjem azt, ami már mögöttem van. Idehozná, kérdezem halkan, de hallja, mert csóválja a fejét, nem tudom mi zavarja, hogy pucér a kisfiú vagy hogy hozzá kell szólni, félrenéz miközben azt mondja, hahó, az a néni ott, beszélne veled. A kisfiú hozzánk sétál, kezében kék vödör, sárga fogóval, a szeme is kék, mosolygós. Anyukád hol van, kérdezem, hogy hívnak, de csak néz rám, lebiggyed a szája, akkora a szeme, fáj a szívem, talán sírni fog, én ijesztettem meg.
Dragomán György második regénye a kelet-európai diktatúrák világát sajátos perspektívából mutatja meg. A történetet egy névtelen kisfiú meséli el tizennyolc epizódban, amivel a 80-as évek Romániájának eseményei egészen különleges árnyalatot kapnak, a gyerekkorú narrátor révén a tragikus történések izgalmas fordulatokká szelídülnek.
utak mentén poroszkálok az útra én rá nem hágok az útra én rá nem hágok (Farkas István)
"Ezért a jó költők nem nagyon tehetnek mást: letérnek a kitaposott útról, és szokatlan lírai témákat keresnek. Így tett az 1972-ben született, Budapesten élő G. István László is, amikor megírta az itt szereplő versét. Első közlésben a Tiszatáj folyóirat februári számában találkoztam e művel, és fogadni mernék, hogy jövőre bekerül Az év versei 2022 című antológiába is… Már a verscím felkelti a kíváncsiságot, a kezdő sorok pedig végképp magukkal ragadnak: „Az uborkásüvegben a csemege / uborkaszeletek mindegyikének / apró szájnyílása lett” – ilyen felütés mellett biztos, hogy az olvasó nem lapoz tovább, és egyetlen lendülettel felfalja a szöveget. "
Levehetjük. Nem veszem le. Én vagyok az egyetlen a sorban, akin rajta van. Én vagyok az egyetlen, aki miután negyedjére is rászóltam, inkább kiállok a kígyózó sor elejéről, mert továbbra is a nyakamba liheg az idős férfi. Beállok utolsónak. Tíz perc késés, de talán ennyi az egész élet. Túlreagálom, feddem meg magam, megint túlgondolom, túlaggódom. Megigazítom a fülemen a vékony gumit. Pakolok a futószalagra, egy nő áll előttem, engem méreget. Maga beteg, kérdezi meg hangosan, én pedig kiegyenesedem.
Ebben a bejegyzésben nem az a vita lesz terítéken, hogy kell-e a piskótába sütőpor (nem kell), sokkal inkább Kosztolányi Édes Anna című, utolsó regénye, amely 1926-ban jelent meg és azonnal közönségsiker lett. Ez az elismerés politikai szempontból is kedvezett Kosztolányinak, a Kommünről írt meglehetősen ironikus hangvétel miatt ugyanis minden oldalról érték támadások. Éppen ezért az Édes Annának nemcsak a közismertebb lélektani megközelítése érdekes, hanem érdemes társadalmi regényként is értelmezni a művet.
A félreolvasásokkal, azt hiszem, Debreczeny György egy új, ironikus beszédmódot, az (ön)gúnyvers és -paródia valamiféle költészet alatti változatát teremtette meg napjaink lírájában: egy rosszul működő világ hibás és rontott nyelvű leképzését. Egyszert majd, lehet, műfaj lesz.
Az 1975-ben született Szentmártoni János az a fajta költő, aki a szívünkhöz szól. Remekül ismeri a mesterség formai finomságait, tud rímelni, alkalomadtán meg is teszi – de nem béklyózza meg a tollát, pontosabban a számítógépe billentyűzetét. Emberien szól hozzánk, nagyon empatikusan, egyenletes sodrással, szép szóval és nyílt szívvel; érzésünk szerint éppen jó arányban vegyítve a kifinomultságot és a keresetlenséget. Verseire igaz, amit évekkel ezelőtt egy fesztiválozó kamasz rocker mondott a híradó kamerájának: „Azért szeretem a Tankcsapdát, mert megénekli az életemet!”. Biztosan nem tudom, hogy Ady a vöröst, a feketét, a sárgát, a zöldet, esetleg a hagyományos barna lencsét szerette jobban, az viszont biztos, hogy a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költőjének a lencsefőzelék volt az egyik kedvenc étele.
miért mondod nincs Isten most találkoztam vele éppen (Oláh Károly)
Filip Tamás (Fotó: Székelyhidi Zsolt) "A laikusok, pláne az idősebb korosztály tagjai, általában nem bonyolítják túl a választ, és holmi cizellált teoretikus szakmai megfogalmazás helyett durr bele, azt mondják: „Vers az, ami rímel, és strófákból áll. Miért, hát nem?” Nos, nem. A lírának (szerencsére) ennél sokkal több formája és hangja van. Az 1960-ban született Filip Tamás költészete egy közülük – izgalmasan elénk tárja, hogy a szabad versnek, más szóval szabadsorú versnek is van szerkesztésmódja, fegyelme, ritmusa."
Heghegyek. Szépen begyűjtötte a karantén alatt. Mennyi szakítás volt ez, mennyi elhagyás. Oly könnyedén söpörte el a helyzet a szivárványos ökörnyálszálakat, barátság, így hívták még azelőtt, de csak valami nyűgös kapkodás a frizura felé, az arcon lágyan végigfutó tenyér maradt az egészből, mihamarabb megszabadulni a láthatatlannak tetsző, amúgy is darabokra szétesett szálaktól. A nagyanyja mondta mindig. Egyedül vagy, fiam, de oda sem figyelt, azon morgott, miért fiam, mikor lány. Ne hívj fiamnak! Jó-jó. Persze az elnéző, kedélyes beletörődés olaj volt a tűzre.
"Az időmértékben alkotó szerzők túlnyomó része a formát fölébe teszi a helyesírásnak: önkényesen rövidnek írják a hosszú magánhangzót, aposztróffal lecsipegetnek egy-egy szótagot, sőt mássalhangzókat is elhagynak, például egy t-vel írják azt, amit kettővel kellene. Teszik mindezt a költői szabadság, leánykori nevén poetica licentia nevében – ez már évszázadok óta bevett hivatkozási alap. Régi mániám, hogy ezt nem kedvelem: véleményem szerint a magyar nyelv kellőképpen gazdag és hajlékony ahhoz, hogy az érvényes helyesírásnak megfelelően verseljünk."
„Hogy ne dőljön belőled a mérgező permet, / Dugd fel a seggedbe az Ötéves Tervet!” ajánlotta Kádárnak Tatár Imre a Titkaink című drámában. 1986-ban vagyunk, Budapesten, noha a Kádár-korszak már nem virágzik teljes pompájában, a markánsabb vélemények a kommunista párt vezetőjéről még mindig csak a Vasfüggöny című szamizdat kiadványban jelenhetett meg.
Először azt gondoltam, nem is törődöm vele: végérvényesen használhatatlan. Aztán összeillesztettem mégis. S valamiféle szimbolikus jelentést véltem felismerni állapotában. Mert mit is jelenthetnek ma számunkra ezek a – mostani létükben – virtuális portrék? Semmi különöset. Mind a négyen halottak. Akik szerepelnek rajtuk, s ők is, akik készítették a felvételeket. Memento mori.
Hallotta? – kérdezte a nő, én meg csak néztem a kijelzőt, hát valóban ennyi, öt emeletnyi közös utazás, a becsapódó ajtó mellett összesuttogott, pár szennyes mondat, ennyi volna az élet és mosolyogtam egyet, bután, szótlanul. Kifordul majd az első ajtón, én a hátsón, kilépek a napfénybe, a fene egye meg, három napja találkoztunk, éppen kitolták, sétálni megyünk, ült a kerekesszékben, fehér volt a haja, ragyogó, sápadt az arca, de mintha a kék szeme, az is kifehéredett volna, csak mosolygott, törékeny, vékony mosollyal, ahogyan mindig, mióta a férje itt hagyta.
Amit Ramsay a konyhában alkotott, az olyannyira maradandó, hogy számtalan tudományos értekezésnek ad jó ideig témát. A gasztronómiai remekműveire lenyűgöző színekként, művészi formák esszenciájaként vagy vizuális plaszticitás adta lehetőségekként utalnak a rendkívül elismert és színvonalas tanulmányok. Az egyik leghíresebb vacsorapartija főként az irodalomtudomány művelőit hozza lázba, de megihlette a filmművészetet is. 
|
