Állandó rovatok

Amit Ramsay a konyhában alkotott, az olyannyira maradandó, hogy számtalan tudományos értekezésnek ad jó ideig témát. A gasztronómiai remekműveire lenyűgöző színekként, művészi formák esszenciájaként vagy vizuális plaszticitás adta lehetőségekként utalnak a rendkívül elismert és színvonalas tanulmányok. Az egyik leghíresebb vacsorapartija főként az irodalomtudomány művelőit hozza lázba, de megihlette a filmművészetet is.

A létezés, a jelenlét átmenetisége, a magány, az árvaság, az elveszettség érzése, a háború traumája Pilinszky középponti témájává teszik a bűnt, az iszonyatot és a halált. Ezek kettős megvilágításban jelennek meg: mint abszurditás, paradoxon, és mint a kegyelembe, az üdvözülésbe vetett hit. Az apokaliptikus hangnemben a kettő egyszerre tárul fel, a legegyszerűbb emberi érzések kapcsán, mint például, amikor „azt mondjuk: szeretlek” a Mielőttben. A halál megváltás, hazatalálás, beteljesedés, szabadulás, akár szenvtelen hangon, akár pátosszal szól róla Pilinszky. A Szabadulásban a misztikus emelkedettséggel szemben az emberi létezés testbe zártsága nem egyszerűen mint rabság, hanem mint groteszk, ránk kényszerített cirkuszi maskara jelenik meg.

A „nagy újraalkotás” szöveg- és zenei képzettársításait, azaz az „amerikai” verseket (a blues-költészetet, az improvizációkat és a rock and roll-verseket) is, természetszerűleg kíséri végig a kép- és szövegalkotásnak ez a módja: a töredékből alkotás, a széthullottból egésszé formálás eljárása.

Nagy Zopán: Kilátás

Az indulásra várva, türelmesen bámulok ki a vonatablakon. Nyugati pályaudvar. Azonnal felismerem. A kupé teljesen üres, a fekete, bulldogos málhazsákom mellettem, a piros huzatú ülésen, a háttámlának támasztva pihen. Odakint hatalmas a tömeg, víznél nehezebb mozgással hömpölyögnek az emberek. Sok az egyenruhás. Ruhájuk színe ismerős barna, de a felkarjukon viselt szimbólumot még sosem láttam. Mikor zökken egyet a szerelvény a kalauz dugja be a fejét az ajtón. Kisasszony, minden rendben, kérdezi és apró, fekete szeme gyanakodva mér végig. Igazolványt kér, én pedig odanyújtom neki a már előkészített lapokat. A képet sokáig, kedvtelve nézi, nyelvét kidugva, nekem pedig összeugrik a gyomrom, mi lesz, de nem történik semmi, a papírok visszakerülnek hozzám, a férfi továbbmegy, de nem húzza vissza az ajtót. Nem számít. Bámulom, ahogyan elszalad odakint Budapest, belőlem szalad kifelé, úgy érzem, már nem lesz ide visszatérés, amikor egy alagútba érünk. Itt nincs alagút. A sötétség tapintható, valami a térdemhez ér, mások is vannak itt.

Azt tudja, hogy hol a legdrágább egy színházi előadás? A luxuséttermekben. Az ételekhez felhasznált alapanyagok természetesen első osztályúak és kifogástalanok, de mégsem ezért kerül annyiba egy vacsora, mint az átlagember kéthavi bére, hanem az atmoszféra miatt. A színpadi vizuáltechnikától kezdve a felszolgáló személyzetig bezárólag, mindennek ára van.

 Ó, mily boldogság sötétségben lenni! Amikor a korábbi széthullottság képes visszaállni addig ameddig…Az éjszaka pihe puha tudat-langyában ringatózva egészen máshogyan szűnnek meg a határok, a korlátok, és egy izzadság-tusban eltöltött rémálom egyenesen felvidít.

Szelényi Anna: Velencei farsang (olaj, vászon)

Egy téren ülök és teljesen normálisnak érzem, hogy olaszul beszélgetnek körülöttem az emberek. Egy velem egyidős nő ül mellettem, ismeretlen arca ismerősként mosolyog rám, éppen azt mondja, miközben ragyognak a fogai, hogy cara, Edina, és aztán csak mondja, mondja, úgy hullámzik ajkáról az anyanyelve, mint a tenger, és én csak ülök ott, sápadt rózsaszín, hosszú muszlinruhában, őz színű, barna gladiátorsaru a lábamon, a bokámon egy apró kagylóval díszített bőrszalag, soha hasonlót sem viseltem, de miközben ez a nő beszél hozzám, lenyúlok és megsimogatom a kagylót és tudom, hogy valamelyik gyerekem készítette ezt a láncot, hogy ott vannak valahol ezen a téren, kihallom a hangjukat a zsibongó, zenétől lüktető levegőből,

Fenyvesi Ottó montázsa

A blues egyszerre zenei forma és műfaj, amely az afroamerikai közösségek világából származik. Fájdalmasságot és szomorúságot közvetít.

Fenyvesi Ottó Blues az óceán felett című verse a lélek kékségéről beszél. Isten megérinti a nagy fekete zongora billentyűit és játszani kezd: a születéstől a halálig hallgatjuk ezt a zenét: gyerekekből felnőttek, felnőttekből öregekké válunk, s közben tapasztalatokat szerzünk, formálódunk, s a lelkünk közben egyre kékebb lesz. Metaforaként nehezedik vállunkra a fekete zongora, hátunkon cipeljük, mint a Sorsot, melyben a fehér billentyűk a jó, a feketék a rossz tapasztalatokat, emlékeket jelentik.

Molnár Szabolcs fotója

Korán indultam ma boltba, meleg vajas kifli és főzött kakaó, ez volt a terv. Kiléptem a panel ajtaján, süt a nap, a tegnapi, őrült, hideg szél sehol. Diszkréten, kamaszlombú fák moccannak, még nem teljes az a korona, még várat a nyár, a harsogóan mély zöld, hát mégis van egy kis szellő, pajkos, langyos, valahol fent, az ágak között. A parkoló felé sétálok, éljen a hosszabb út, éljen a napfény és meg akarom nézni az egyszer valaha biztosan virágágyásnak megálmodott gaztengert, az ott növő pitypangokat és vadcsalánt. Nemrég vágták a füvet, kinőttek-e már újra. Pitypangkívánság. Bár sok a bóbitáról felszálló ejtőernyő, csak egy lehet a repülésükbe suttogott vágyálom. Ismerős asszony közeledik. Anyu ismerőse. Tudom, megállít majd, még négy lépés és már hallom is, jaj szívem, minden nap úgy hiányzik, én pedig mosolygok, aztán bólogatok,

Az avantgárd irodalomhoz való viszonyomat leginkább a küzdelmes szóval lehetne jellemezni. Azt a fajta modern, nagyvárosi életet, melyben a technika és sebesség áll középpontban, sosem éreztem magamhoz közel. A szorongó lázadások, egzisztenciális válságok bemutatása az avantgárd költészetben túlságosan nyomasztó és kiábrándító számomra, ezért ha csak tehettem, elkerültem ezt a fajta világértelmezést. Ez történt volna az általam elemzett művel is – elolvasom és a szeminárium után, ahol találkoztam vele, azonnal elfelejtem – de még napokig a fejemben maradt.

Arcomat hívom – a kötet első installációjának címe, ami egyszerre asszociál a fényképészet előhívási eljárásaira és a költői vallomás, az önportré létrehozásának folyamatára, amelynek haladtával nemcsak a versbeszéd változásai, a világ és a közösség átalakulásának sajátosságai, de a szó szoros értelemben vett képi technikák is átalakulnak, egyre bonyolultabbá válnak. Így lesz alcímének megfelelően: kordokumentum is ez a kötet.

Juhász Ferenc költészete sosem volt mentes az önéletrajzi elemektől, de ezek jelenléte az utolsó kötetekben, így A gyermekkor csontvázában is, meghatározóvá válik. Ebben a 2010-ben megjelent gyűjteményben új formával kísérletezett: a versek között több olyan szöveg is található, amely egy (gyűjtő)cím alatt több megszámozott, különböző terjedelmű, műfajú, formájú korpuszt tartalmaz. Ezek csak laza tematikai rokonságban állnak egymással. Ilyen az Egyszerű Történelem is, amelyet tizenhat, önmagában is megálló vers épít fel. Juhász a ciklust azonnal egy apokaliptikus képpel indítja, amely a világ pusztulását vizionálja; innen jut el az utolsó, leghosszabb, címadó részegységig; mely első sorától az utolsóig egy hangsúlyosan szubjektívan szemlélt mikrovilágra, a harmincas-negyvenes évek magyar falujára koncentrál, erőteljes önéletrajzisággal.

     Írta Hrabal a Táncórák idősebbeknek és haladóknak című könyvében, ami nemcsak elbűvölően szókimondó és vidám, hanem amiatt is egyedi, hogy az egész regény egyetlen hosszú mondat. Ennél a műnél csak a Sörgyári capriccio ismertebb, aminek a címét Hap Bélának köszönhetjük, az eredeti ugyanis a kevésbé romantikus Postřižiny, azaz Vágások néven látott napvilágot, ami egyaránt utal a sörre, disznókra, széklábakra, Maryska felejthetetlen hajzuhatagára, meg úgy általában mindenre, ami a rádió megjelenésével megrövidülhet.

Olykor elképzelem, milyen lesz majd újra odakint, az éjszakában, hogy már az esti levegőtől megrészegedik kicsit az ember, valami ügyetlen, torokszorító meghatottság kapja el, ahogyan végignézhet végre az ismerős arcokon, matató bizonytalansággal nyújt kezet, lehet-e ölelni, puszit adni, kezet fogni, még minden olyan remegősen bizonytalan, mintha az egész világ egy szégyenlős kamasszá vált volna, toporgunk zavarunkban, kínlódva, de végre mégis, megint kézzelfogható lesz minden, a termekben újra dobban, zörög, peng, serceg az élet, illat száll, dallam, zaj neszez, az arc újra arcba néz, s nem hideg tekintetű, fekete lencsés kamerákba

Nagy Gusztáv Anyám fekete folt című verse nem ballada. Vagyis: látszólag nem az. Miniatűr, szomorkás dal, elégia. De mögötte mégis. Ott húzódik egy megrendítő, drámai történet, mély érzelmi töltettel: egy nagy hőfokú, erőteljes balladai történet. Sötét és megrázó. Szegényember balladája – mondanám róla, ha ez nem lenne már egy nagy költő versének címe. Az sem szabályos ballada.

Végh Attila

Ez a mű először a Kolozsvárott szerkesztett Helikon folyóirat 2020/21. számában kapott nyomdafestéket, majd szerkesztőként beválogattam a költészet napja alkalmából frissen megjelent Az év versei 2021 című antológiába. Tizenhárom sor rímtelenül, szabad formában – a címválasztás is indokolja ezt, hiszen a kortárs angol költészetre nem jellemző a kötött versformák alkalmazása. Végh Attila lírájában egyébként sem hemzsegnek a rímek és a szabályos strófák, bár adott esetben gond nélkül boldogul velük, mert rendelkezik a szükséges mesterségbeli tudással.

Próbált már Prousttal feldobni egy lehangoló novemberi napot? Nem? Most se tegye! Proust nem erre való!

Sokat jelent nekem ez a vers, hiszen tükrözi jelen állapotunkat, azt a sok halálesetet, traumát, melyet átéltünk az elmúlt egy év során. Sok barátom, költőtársam volt beteg, élet és halál között lebegett, sajnos többen el is távoztak közülünk.

B. Tóth Klári: Keresztút – Párbeszéd a kereszttel

Amikor édesanyám annak idején úgy döntött, hogy egy kínai körútra indul a legjobb barátnőjével, megkapott egy listát, a kötelező oltásokról. Nem verte az asztalt, nem hisztériázott. Telefonált, időpontot foglalt. Türelmesen járt a központba, oltás, emlékeztető oltás...olykor rosszul volt, hát istenem.

Mondhatta volna, hogy na nem, ezt nem, aztán szépen beintenek neki a határon, hogy oké, akkor húzzál haza, a kutya sem akar téged kínai földbe temetni, mert meghalsz az első szúnyogcsípés után.

Málik Roland (1976–2011) – Mester Zsuzsa fotója

Puritán címmel indít a rövid vers, főnévi határozatlan névmással; ugyanakkor máris sokatmondóvá válik, ha a semmihez való viszonyában tekintjük: hiszen „az alig valami végtelenszerese a semminek” (önidézet).

A versbeszéd idejéhez képest múlt időben a beszélő – elmondása szerint – beesett „egy mély alapba”. Üreges alapról lehet szó, vagy talán inkább – metonímiaként – alapnak ásott mély gödörről (többedik olvasásra pedig még beugorhat más is az alap szó tág értelmezési teréből).