Keresés a honlapon:

Reálos szemmel – Csengődi Péter: Egy irányba tovább

 

 

 

 

Egy irányba tovább

Bizonyára minden kedves olvasóval történt már olyan, hogy egy utcasarkon elbúcsúzott egy drága ismerőstől, majd a sors úgy hozta, hogy egy irányba indultak tovább, és hosszasan lépkedtek egymás mellett kínos csöndben, míg végre ténylegesen el nem váltak útjaik. Pedig valahol igen nagy butaság ilyenkor kínosan éreznünk magunkat! Szüleinktől azt tanultuk, hogy az illem az utolsó pillanatban való elköszönést diktálja; azonban lássuk be, csak sejteni tudjuk, hogy ez az "utolsó pillanat" mikor történik meg, tudni biztosra nem tudhatjuk. Jómagam is próbáltam sokszor elejét venni az efféle "kínos" helyzeteknek, és előre tudakozódni ismerőseimtől, hogy mikor is fogunk ténylegesen elválni; a szült helyzet rendszerint kellemetlenebb volt, mint egymás mellett, sétálgatni csendben sarokról sarokra; mosolyogva, ajándékként fogadni a váratlanul együtt töltött időt.

Valahol ugyanezt az analógiát követi a teljes életünk is, ha költői eszközeinket bevetve úgy tekintünk rá, mint egy út a megszületésünktől a halálunkig. Időnként összefutunk, aztán végleg elválunk; de igazából sosem tudjuk, hogy ez utóbbi mikor történik meg. Bár maga a téma alapvetően sokkal komorabb, logikailag ugyanaz a probléma merül fel: Nem tudjuk, hogy mikor kell elbúcsúznunk. Hiába a fejlett technológia, orvostudomány, jóslás vagy bármi más; fogalmunk sincs, hogy ki szíve mikor dobbantja az utolsót. Több filmben és sorozatban láttam azt az ötletet, hogy haldoklóknak "kamu virrasztást" tartottak. A rokonok, barátok, egyéb ismerősök gyászruhát öltöttek, mintha temetésre mentek volna, és elköszöntek attól az illetőtől, aki megszeppenve nézte végig a sarokból az egészet; a saját temetését, élve. Persze nem egy ilyen filmben aztán kiderült, hogy a haldokló mégsem haldoklik, és bár nagy volt a túlélés öröme, az emberben mégis ott volt az a játékos tüske, hogy most mi lesz, hogy nem az utolsó pillanatban búcsúztak el tőle az emberek, ahogy illett volna; milyen kellemetlen lesz folytatni az életet?! Mekkora ostobaság! Ha jobban belegondolunk, egy igen gyakran ismételt mondat a gyászolók részéről, hogy "el sem tudtam búcsúzni tőle"; miért ne tehetnénk hát meg akkor, amikor még biztosan alkalmunk van rá?!

Az elmúlt évtizedekhez képest most szokatlan időket élünk. Sokunk ajkát talán el is hagyta az a közhely jellegű mondat, hogy "ki tudja, most mi lesz velünk". Pedig szerintem pont az áltatja magát, aki azt gondolja, hogy a járvány előtt jobban tudtuk, mi fog történni. Most pontosabb képünk van arról, hogy mi vár ránk: Sok szenvedés és szomorúság vár ránk. Sok szerettünktől, kedves ismerősünktől kell majd elköszönnünk, csak éppen fogalmunk sincs, hogy kitől, és hogy mikor.

Az elmúlt egy évben két kedves ismerősöm is elment, akiktől jó lett volna búcsút venni, ha tudtam volna, hogy itt az ideje. De mint ahogy mondtam, ez nem olyan, mint elválni egy utcasaroknál; ha nincs olyan szerencsénk, hogy kitaláljuk, mikor van az utolsó alkalom; akkor örökre le kell mondanunk az elköszönés lehetőségéről. Éppen ezért szeretném minden családtagomnak, rokonomnak, barátomnak és ismerősömnek megüzenni: Most búcsúzom tőletek, amíg lehetőségem van rá; és remélem, hogy még évtizedekig haladunk ugyanazon az úton tovább előre.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-04-02 06:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.