Gyerekként sokszor aludtam kint Pogányban, a nagyszüleimnél. Házuk a falu végén állt, tíz percre tőlük kezdődött az erdő, gyakran sétáltam arra papával. Ismerte a növényeket, állatokat, a nyomokból meg tudta mondani, őz vagy vaddisznó járt-e arra, esetleg róka vagy egyszerű házimacska. Persze papa nem mindig ért rá, tavasszal és nyáron lefoglalták a kerti munkák, késő ősz és tél volt a felfedezések ideje. A házban sem unatkoztam, mindig vittem magammal játékot otthonról, és a tévét is bekapcsolhattam. Szünidei matiné, Kölyökidő, Knight Rider. Bármit nézhettem, amikor nem valami dél-amerikai sorozatot adtak, mert abban az esetben az öregek kapát, kaszát eldobtak, nehogy lemaradjanak Leonszió, Fúzsenszió vagy Zsanuária legújabb kalandjáról. Nekik már akkor is számítottak a fekete életek.
Fel kell állnom, újra szeretnék írni hat meddő év után. Tenni a dolgomat, ahogy eddig. Fotózni indultam. Az egerészölyv ott volt a kanyarban álló kiszáradt fán. Három napja ott van, ahol én. Kettőnk között cinkosság, egymásra csodálkozás. Hátat fordít, nem fél tőlem. Tegnap azt mondtam neki, hogy szép vagy, senki nem értené, miért nem fotózlak le, te nagy madár. Élőnek akarlak érezni és nem egy képen merengeni. Az veszne el akkor, ami a legfontosabb. A lélek. Ellibben, köröz még párat. A horgásztótól visszarepül. Szállj madár!
A holdfény sejtelmesen világította meg a fiút. Kerek arc, kerek szem, tág pupilla. A nyirkos homok rátapadt csupasz lábfejére, megigézve szaladt a tenger felé. Csak akkor állt meg, amikor a víz már a térdét simogatta. Elővett egy kopottas könyvet, a borítón gyöngyszerű betűk domborodtak, vízcseppekre emlékeztették, legurultak a szélén, bele a kék mélységbe. Végigpörgette a sárgás lapokat, mézédes illat, öröm szivárgott hasába a lábán keresztül, bizsergett a gerincében, elöntötte a fejét, az elméjét.
Írni kezdett, mesélt a szüleiről, testvéreiről, munkájáról, arról, hogy már találtak neki egy lányt, gyönyörű, vele egyidős, örülnie kéne. Amikor befejezte, kitépte a lapot, a lágy Zefír elfújta, Salacia könnyei eláztatták, lassan lefolytak róla a hullámos vonalak, hullámmá váltak, kecsesen repültek a horizont felett.
hetente kétszer dugni kell érzelmeket a bőr alá hetente kétszer tudni kell én is tartozom valahová hetente kétszer rettegni kell hogy megcsörren a telefon hetente kétszer érezni kell úgy teszem ahogy én akarom hetente kétszer hagyni kell hogy öledbe hajoljon az értelem hetente kétszer álmodni kell bal markod mellem nem engedi el hetente kétszer hinni kell a kompromisszum nem megalkuvás hetente kétszer hazudni kell ez nem szerelem ez valami más
Negyvennégy év eltelt mióta bennem az élet fölkelt az alig valami remegő vízágyáról és megkezdte a takaróm szélén túlra való nyújtózkodást, csak mint a világ mintás paplanhuzatján a füvek, a bokrok, a fák; magam is gaz vagyok, sőt, olyan gáz akár a felhők sírta tavak nyugtalan lapjára rajzolt zen lég-körbe fogott ragyogás.
A nő a kórházi asztalon tűrte, hogy az orvos a hatalmas pocakján matat egy ultrahangos készülékkel, közben a hasa oldalát lopva simogatta. A férfi mosolyogva szorította felesége kezét. Önkéntelenül nevetni kezdtek, amikor az orvos odahívta a nővéreket, hogy induljanak a szülőszobába. Az ágyat tolni kezdték, a férfi loholt utána, de az egyik nővér megállította.
– Maga most nem jöhet.
– De, mehetek!
– Kérem, maradjon itt!
– Nem, nem érti! Nekem be szabad mennem. Apás szülés lesz.
A nővér megállt, és lassabban kezdett magyarázni.
– Higgye el, értem. De most kint kell maradnia. Mindent megteszünk, hogy megmentsük a babát.
jobbra bokrok balra szántóföldek fogtam apu kezét egyik lábát kicsit késve szedte ráomlott a bányában a szén azóta járt bicegve reggel indultunk ketten ünnep volt hogy vele mehettem
Nézi a kipakolt szobát, a kopott falakat, a pókhálós sarkokat. Egy pillanatra erőt vesz rajta a helyzetben rejlő ellentmondás. Tisztaszoba. Mégis itt a legporosabb minden, a levegő kellemetlen, dohos. A heverőket már kipakolták, az új tulajok nem tartanak igényt rá, a család nem tudja hová tenni, különben is öreg, rossz szagú bútorok, feleslegesek. A tükrös szekrény sorsa még kérdéses, de a benne lévő étkészleteken már megosztoztak. A két nagy, barna szekrény még úgy is uralja a szobát, hogy csak magukban állnak a fal mellett. Monolitikus, masszív tárolók, mélyükön egy egész élet emlékeivel. A férfi megborzong, eszébe jut, milyen ijesztő volt gyerekkorában belépni ide, úgy érezte, a szekrények elnyelik a fényt, magukba szívják a valóságot. Persze, már rég tudja, hogy nincs bennük semmi csoda, csak öreg kabátok, régi fényképek, nagyapja vörös csillagos kitüntetései, amiket a vasútnál kapott annak idején. Azért a munkáért, amit műszak után otthon végzett, vetésért, aratásért vagy a pince kiásásáért nem járt medál. Odalép az egyik szekrényhez. Ki kell pakolni, a vevőknek tetszik a régimódi stílus, ezek maradnak. Kinyitja az ajtót, elfintorodik. Kupac szemét, most mégis rámaradt a válogatás, mindkét öccse talált olyan kifogást, amivel megpattanhattak.
Igen, te kértél egy szép verset is. Most aluszkálnál, kérész-álmaid lesznek, tudom. Paplanod alá bújva dúdolod az altatót és altatnál engem. Te ott vagy, nekem is talán ott kellene lennem. Hallgatni, amint álmaid eszegetnek, lassan, s akár a kopók, akár a kopogó-álmok kuporognak bennem.
Évike hosszú haját kényesen ráteríti. (A távoli jövőben, amikor még repülőgépeket meg tankokat látott.) Odalép az ablakhoz, és kinéz a tölcsér alakú lyukon. Előnyöket akart a maga számára kiszimatolni. A bénító fájdalom belenyúlt a testébe. Gurgulázva szétterpesztett fülekkel szül. Embereket szül, torkon ragadják, negyvenezer ember üvölt, a tekintetük azt jelenti, hogy nem akarnak se látni, se hallani. Szállingóznak a kék-sárga levegődarabok, piros-fekete sapkák, fekete-sárga szétrágott szalvéták, vörös-zöld golyóstollak. Ekképp teszem a dolgomat, olajozottan nyikorgok, békacombot eszek, eszközt használ a természet, megvadít a fény, a kullancs bemászik a nyakamba. Fülel, őt akarja megjegyezni, (női fenekeket firkál), felugrik, és a labdát a hálóba dobja. Kőtömbökből formáztak, mondja, beletörődőm abba, hogy vagy, és nem akarok rajta változtatni. Megvadul, videót készít hosszú körmével, kibogozza a cipőpertlijét, a halottak lefeküdtek, mindenkit betakar az üvegszilánk.
Nagy Károly: Nyírfák és varjak a ködben (Forrás:karolynagy.wordpress.com)
A sógoromnak hiába mondtam, hogy készítse magát és Sárát a legrosszabbra, hiszen én jól értem a madarak röptét, tudtam, mit akarnak mondani. Nem mintha boszorkány lennék vagy vajmi vajákos, de elég fiatalon megtanultam olvasni a jeleket. A legtöbbet ősszel láttam a füstös, borongós ég alatt, amikor elköltöztek a gólyák és a gondoskodó villásfarkú fecskék. Elmenekültek a rothadás elől. Néha, rossz napjaimban árulóknak neveztem őket. Gyönyörű árulóknak. Mindenhová odapiszkítottak. Az eresz alá, háztetőkre, árok partjára, járdaszegélyre. Mennyit sikáltam a tornácot miattuk! Néha hólyagosra marta a kezem a hypós felmosóvíz, sértette a bőrömet a durva drótkefe, de egy idő után már fel se szisszentem, amikor pár csepp a piros véremből a vájlingba hullott.
A mi portánkon mindennek, beleértve a tornácot, a járdaszegélyeket, tisztának kellett lennie, hiszen nem járhattunk madárürülékben. Bevallom, engem nem zavartak a fecskék. Szerettem nézni célegyenes, öntudatos röpülésüket, amiben volt valami finom melegség is egyben, ahogy fészket építettek, ahogy fiókáikat fáradhatatlanul etették. Az uram azon is csak mérgelődött, hogy miért pont a mi ereszünk alatt költenek a fecskék, én meg csendben - ellentétben számtalan asszonnyal - csak azért imádkoztam, hogy a mi kéményünkre soha de soha ne fészkeljen a gólya.
A patkány már évek óta egy régi, elhagyott szenespincében húzta meg magát. Mióta a négyemeletes ház lakói gázfűtésre tértek át, néhány kíváncsiskodó egérfiat leszámítva, nem háborgatta senki. Szeretett itt lakni. Megvolt a levegő kellő páratartalma, a félhomály, a doh kellemesen otthonos illata. Még egy férfitenyérnyi ablak is nyílt közvetlenül az aszfaltozott járda fölé. A patkány unalmas, nyári délutánokon órákig pislogott ki az utcára. A bepókhálósodott, homályos üvegen keresztül nézegette a járókelők lábán a cipőt, a szandált, a papucsot, a himbálódzó táskákat, nejlonszatyrokat meg más efféléket. Iskola után gyerekek jöttek ki focizni a keskeny zsákutcába, erre nem járt autó, se busz, se villamos, csak néhány erre lakó biciklivel. Ideális volt focipályának. Az agyonstrapált bőrlabda néha nekiütődött a pinceablaknak. Ilyenkor a patkány kissé hátrébb húzódott, de aztán folytatta a szemlélődést, hisz egy futballmeccs soha nem lehet unalmas.
Jó kislány légy! Figyelj az órákon, drágám! Ma apád jön érted, nekem sok munkám lesz az Akadémián, mondta, több aggódós puszi után a kislányának reggel nyolc előtt pár perccel, az Irányi utcában levő iskola kapujában.
Kitti harmadikba járt. Nem válaszolt, nevetve intett anyjának, persze-persze! Hátáról lekapta az iskolatáskát, majd néhány társával együtt, egymást vidáman lökdösve, nyomták befelé a régi épület, nehezen nyíló, nyikorgó vaspántos kapuját.
Kata-mama megvárta, míg a kapu - lányával együtt - elnyelte a zsibongó sisere-hadat, majd sietett a villamos felé. A kettes számú a Duna part mentén vitte őt munkahelye, az Akadémia irányába. Mint minden reggel, most is, nem csökkenő ámulattal nézte a járműből csodálható panorámát, ami a világ tíz legszebb villamosvonalának egyikévé tette a főváros eme nevezetességét.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
