Szépirodalom

(válogatott szemelvény a Szép Irén mondakörből, közelebbről a Gyógytúra az Ekronon című nagy megmutatkozásból)

Szóljunk hát, Vanda Geröyk Brünről, a túlvilági életében magassá, szőkévé szépségverseny-győztessé szó szerint titaniszi anyaméhből újraszületett Nofertitiről (a hamisbéke bizottmány ügynökeitől kapott legtitkosabb titkos neve: Szép Irén, így keresztelték, ugyanis mikor feltétlen Őmikroszentsége-az-Ölelnök-és-Magistere-lojális katonafőtiszt-növendéknek, úgymond főhadapródnőnek toborozták). Feltehetőleg már kifejlett szexbombaként jött a (más)világra sámsoni, herkulesi tehát naphéroszi /bocsánat napheroinai/ erővel, merthogy még a legvénebb Nesztór vagy Matuzsálem se látta kisdednek vagy süldőleánynak.

Vandába tehát, ebbe a katonanövendék vámpba, bombanőbe belehabarodik Oerdvigg Mirdroff okleveles agyvizsgáló, aki közben, sajnos, egy különös baleset folytán pezsgőspohárrá változik.

A debreceni Nagytemplom tornyában

delet harangoztak.

Eszembe jutott, hogy éhes vagyok

meg sovány is,

húszéves és negyvenhárom kiló.

A harangszó fölkapott,

mint nyárfa szöszmöszét a szél,

és vitt volna akármeddig,

de én leszálltam róla,

mert a vasútállomás restijében volt

legolcsóbb a spenót tükörtojással.

Tányérnyi zöldben egy nagy, sárga szem,

a fehérje patyolattiszta,

Sivatagi sípálya Kínában (Kép forrása: sielok.hu)

Hol van már a (…) hó?

(Nyitóünnepség. Február 5.-e.)

• Üdvözöljük kedves nézőinket a 2034-es téli olimpiai játékokon, mely a XXVII. immár, és amelyet rendhagyó módon Dubajban rendeznek. És már jönnek is az országok versenyzői! Elsőként természetesen az olimpiának otthont adó Egyesült Arab Emírségek versenyzői érkeznek, és szintén rendhagyó módon, és a téli olimpiai játékokon most először – széles karimájú, fehér szalmakalapban, napszemüvegben, egyszál trikóban, rövidnadrágban, zokni nélkül, szandálban, illetve a hölgyek bikiniben, lábukon kecses kis fürdőpapucs, és kezükben színpompás legyező. Megjegyzem, különleges ellátásban részesülnek, mind a versenyzők, mind a stáb, mind az újságírók (melyeknek száma légió vala…), valamint a szervezők, és segítők. Hiszen, az olimpiai falu, mely valósággal a világ legnagyobb sátorvárosa, ha szabad így kifejezni magam, szóval a sátrak mindegyike a legújabb, csúcsminőségű légkondícionálóval van fölszerelve, illetve, mondanom se kell, hogy a sátrak között és a versenyek helyszínén ötlépésenként párakapu áll a felfrissülésre vágyó téli sportolók és vendégek, szurkolók részére. Á, ott látható, ahogy kezet fog minden egyes versenyzővel a dubaji téli olimpia kabalafigurája, egy hatalmas hóember, akit egyébiránt Ali Babának hívnak, napszemüvegben és boxeralsóban… Hát ez nagyon mókás ugyebár, tisztelt nézők… Meg kell jegyeznem, hogy az átlaghőmérséklet ebben a térségben februárban 23 fok, éjjel 14, és a sivatag akár 5 fokra is lehűlhet. A legcsapadékosabb a februári hónap, ekkor átlag 34 mm eső zúdul a térségre. De nézzük is tovább a grandiózus megnyitó ünnepséget! Csak mellékesen jegyzem meg, míg közben integetve és széles mosollyal lejtenek el az országok versenyzői, szóval, hogy a téli olimpia csarnokait és az összes létesítményt külföldi vendégmunkások, nagyrészt szegényebb országokból, Afrikából, és Ázsiából érkezett férfiak építették, és közülük csupán csak 5999-en hunytak el, főképp a sivatagi klíma miatt, amely nyáron úgyszólván minden képzeletet felülmúl. Na, de folytassuk inkább az ünnepi műsorral…

(február 6.-a, az óriás műlesiklás versenyszáma)

• … és már siklik is, mint akit íjból röpítettek ki a norvég Ita Hungren, egy csodaszép hölgy, az idei összetett világkupagyőztes, a világranglista vezetője, aki, nem mellesleg, boldog házasságban él… pontosabban… most látom… egy hónap után már el is vált… egy szó, mint száz, különleges pályán zajlik a verseny. Ugyanis a fővároshoz közeli sivatagi dombokon alakították ki az síelő- és snowbord-pályákat. Természetesen hó nélkül ennek semmi értelme nem volna – és láss csodát, hó van! Nem is akármilyen hó. Kemény, de csúszós műhó… Sok műhó semmiért… haha, csak mókáztam egyet. Na, szóval, a versenyző jó időben megy, a harmadik szektorban már kerek 1, 234 század az előnye! Nézzék, hogy suhan a havon, lobogó hajjal, bikiniben a szépséges hölgy… és beért! Ő az első, kérem szépen! A félmeztelen szurkolók – természetesen a hölgyek kebleiket sajnálatosan elfedve – sörrel a kezükben őrjöngenek… Micsoda verseny! Ita Hungren olimpiai bajnok! Gratulálunk neki! És most kapcsolunk a szánkópálya helyszínére! Bozót Vazult hallották!

(február 6.-a, a szánkó versenyszáma)

• Üdvözöljük kedves nézőinket az olimpia másik helyszínéről, a sivatagi szánkópályáról! A négyes bob versenyszámának a végére kapcsolódtunk be. Az idő kedvező, 29 fok árnyékban, teljes szélcsend… Ó, a híres-nevezetes jamaikai szánkóválogatott készülődik a négyes bob versenyszámához! Az esélytelenek nyugtalanságával rugaszkodnak neki… egy… két… há… hopp! Már el is rajtoltak a félmeztelen, erősen izzadó, a hawaii-mintájú boxeralsóval az örökké vidám, napszemüveges fiúk… A srácok előtte még elmondták egy újságírónak, hogy nagyon pompás az idő… és hogy természetesen nyerni jöttek… Na, az időeredményt saccolva, erre ugyan nem sok esélyük van, de a részvétel mindenek felett… beértek… hát, részvétem, srácok, utolsó helyen végeztetek... A dobogó első fokán a német csapat, a másodikon a francia, a harmadikon pedig az olasz csapat. De a jamaikai fiúk a legboldogabbak. Mintha ők nyertek volna… nézzék!... Ezzel a nagyszerű képpel búcsúzik innen a helyszínről Főbokrossy Nagy Alpár! A viszontlátásra!

 
Magén István: Lakóház a kozmoszban

Ott állt, mint a hab, a lépcsőfokon, kétségbeesetten, meg görnyedten, megpróbálja, miként lehet, visszaemlékszik, ritkán hajlandó felágaskodni és hozzányúlni a véres, rongyos darabokhoz. (Támadnak, aprólékosan rendezve múltbéli dolgaikat, hasznosan gondolkodnak, az ablak kitörik, rávilágít, Évike mászik lefelé a lépcsőn, a lábát rakosgatva, ez egy falak nélküli szoba.) Az égen fiatal bárányfelhő, az izgalom is jelekbe foglalva, meg talán a szellemek érdeklődése.

A másik helyiség játékos könnyedséggel nyílik, a közepén egy állvány. Somfainak mély meggyőződése volt, hogy hibázott élete során. Hidegpadló, az asztal végén az asszony, a szemében csirkepörkölt, üti-vágja az igazságot. Tekintete üzeneteket küldözget, az arca csupa jóság és virág, kivirul, zeng, bélyeget ragaszt, lebeg, felúszik a víz felszínére, a város felszínére, a bombázás felszínére, fekvő helyzetben.

Rév

Erényből hitet kovácsolt

Testében szíve kopácsolt

    A lelke célt remélt

Megmenekült a haláltól

Tudást kapott tanártól

     Mosolyt a könnyekért

Kívánva kért a gondolat

Mesélt a csend a hold alatt

     Szerelme lett a vért

Ölébe hullt a láthatár

Ruhája bíbor fénytalár

     A vándor révbe ért

(Fénytölte)

 
(Kép forrása: HVG)

Sámuel a könyvkereskedő jó barátja volt. Ezt a boltost Fecónak nevezték. Mindig elolvasta Sámuel verseit. Amik nem voltak rosszak. Mikor Sámuel egyszer a boltban járt, szintén hozott magával egy verset. Persze egy könyvet is kivitt. Fecó elolvasta a verset. Jónak találta. Fecó azonban nem volt magányos ember. Ismert ő neves írókat, költőket is. Csak Sámuel meg éppenséggel magányos volt. Szerény. Hiszen miért nem írónak vagy költőnek mutatja meg a szerzeményét? Talán nem gondolta olyan komolyan. Nem nagyon élt benne a szereplés ördöge. A dolog ezt bizonyítja.

Másnap bement Gál Jenő költő úr. Fecónak egyből az ötlött eszébe, hogy megmutatja neki a srác versét.

– Jenő Úr! – szólalt meg a boltos.

(Kép forrása: internet)

címzett ismeretlen

csend és csend és nem tudom mióta

nem simulnak betűk az ujjaim alá

szavaim kifogytak csak a hátterük maradt meg

a naprakész látomások gödreiben

nincs múlt nincs jövő és a jelen

visszatartott lélegzettel araszol át

a beomlott kőfalakon

hátha van még ott

valami

amire végre

ráköthetné összecsomózott zuhanásait

a napok cél és ok nélkül halmozódnak

valóság zárványokká

egy szitakötő-álom töredékeiben

Hargitai Beáta: Tabán anno

Egy ház árnyékába állok és követem a
falig a zsugorodást, mintha nagyobb
halmazban is levegőt vennék a szokásos
árapályhoz képest. Gyakorolom a fény bő
mellre szívását pont délig, mikor a sötét
eléri a határt, ipi-apacs, és amint
megérinti az ős, világos merőlegest
hopp, szanaszét foszlik játékos kezecskéje.

Dan Perjovschi rajza (Forrás: litera.hu)

RADARALJÁN, TESTKÖZELBEN

A Füstifecske utcába idén nem jöttek meg

a vidám, feketemellényes költöző madarak,

csak néhány koszlott-vedlett rigó a bokrok alján, meg

a Fővárosi Kertészet hirdetésére fittyet hányó cinegék

töltik be a légteret, nem ügyelve a radarokra sem,

mintha önfeledten csak azt próbálgatnák, amit én is,

lehet-e, érdemes-e örökké kifutópályán élni.

Kép forrása:

Egyszer, amikor a fiú még nagyon pici volt, és a három diófa már levéltelenül állt a nagyszülői ház előtt, hisz közeledett a tél, hosszan bámult kifelé az ablakon. Odabent a radiátorok sugározták a meleget, mert papa mindig jól begyújtott reggel, és figyelt, nehogy a tűz kialudjon, hisz kisgyerek van a háznál, még megfázik szegény. Az ablak alatt virágoskert feküdt, persze most csak a metszett rózsatövek álltak benne a nyár mementójaként, magukban hordozva a tavasz ígéretét. Mögöttük kerítés, aztán kis füves terület, kátyús aszfaltút, a diófák, a meddőhányó, ahová papa a salakot öntötte, a völgy, és végül a nagy domb a túloldalon. Tövében aprónak tűnő házikó. Kik laknak ott? Az a ház már külföld? A felnőttek nevettek. Dehogy is, az is a faluhoz tartozik, a régi téglaégető, de már jóideje nem működik.

Kép forrása: facebook

Az első katlana: a tengődés másnapossága, az alvajáró tetszhalál. Kielégítetlenül tátong az alaktalanul nyúló anyag vonzásában, vakon tapogatózik az egyszeregy csapdájában, a perc kaméleon-színeit ölti fel magára, arctalanul simul a példánnyá töpörítő határok közé. Falánk rovar-szem les rezzenéstelen.

Vagy, aki voltál, elátkozott herceg

A provincián, már nem üzen a centrum

És amiről nincs szó, az a küldetéses vétó.

Rád ég ez a szerep, „sértetten kivonulni”,

Itt már nem lehetsz sem Raszputyin

Sem Rousseau, elég egy vállrándítás

Vagy egy rossz szó – selyemzsinór,

Küldi a porta, mérgezett tőr vagy

Torta, gasztronália és tortúra.

A szőke fiúcska kiszaladt a konyhából. Megtámaszkodott, kis keze biztonságot keresve markolta a durva téglát, lábával tapogatta maga előtt a szürkésfekete betonlépcsőt. Sikeresen leevickélt, meztelen talpával boldogan tocsogott a pocsolyában. Szaladt az esőben, a vékony póló pillanatok alatt átázott rajta, pucér feneke világított az esti félhomályban. Nekiszaladt a drótkerítésnek, belekapaszkodott. Nevetve nézett át a kerítésen az utcára. Combközépig sáros lába rugózott, ujjai néha le-lecsúsztak a vizes dróthálóról, végül a lába kiszaladt alóla és fenékre tottyant, de csak nevetett.

Két erős kéz nyúlt a hóna alá és ő egyszerre felemelkedett, fel, egészen magasra, átlátott a kerítés felett. Az anyja rohant utána, amikor észrevette a nyitott ajtót.

– Hát te? Nem szégyelled magad, pucéran kiszaladni a házból? Kiszökni a jó melegből az esőre? Hát mit képzelsz te? Hogy gondolod te?

Standovár Ágota: A nárcisz méhe

A bejáratok fölötti képek

egyszerűek, jól látható a lényeg,

a felnőtt írástudatlanok

is megértik: te itt, én amott

nőttem föl, ebből zűrzavar

lehet, tudd, rögvest megöl a raj,

mert megérzik – idegen leszel

ha majd helyet cserélsz velem.

Fotó: Korányi Mátyás

Harcolj. Küzdj. – mondja a lélek és az ösztön,

tudom, magamat kell először legyőznöm,

ötven éves fiú, milyen furcsa fejű,

kopasz fa ágán pihen pár keselyű,

kezemben koponya, másikban egy Tubi,

gyömbér és citrusok, így kell elmondani,

hogy az emberélet útjának falán egy nagy,

sötétlő graffitit olvastam, ez az emberi agy.

A világ hömpölyög, örvénylik esztelen,

Bepingált kresztáblához nyilazva meztelen

próbálsz túlélni, verejtékezve, ittasan,

mard ki a gonoszt magadból, itt a sav,

Magén István: Forrás

Valamit felfedeztek benne, a tájban, az ólban, búvóhelyet, összekent papírt, mennybemenetelt ábrázoló képet. Az ügyesebbik kezével átnyúlt a nyaka felett, átmászott, nagyétkű volt, de nem volt mohó. A haja tövében már ketten koccintottak, és lépések koppantak teljes erőből. Az a legjobb, ha elzálogosítja a házát, gondolta, aztán meghal (türelmetlenül). Magyarázat nélkül felállt, botjával zörgetett. A békés szigetek kődarabokkal voltak berendezve, aztán rájött, hogy csak ismételgeti a szavait. Évike töprengett, hogyan szabaduljon meg tőle, a boldogságát esztelenséggel cserélte fel. Amikor csapásokról beszéltek, sebtében megigazította, zajosabb lett. Úgy kért elnézést, hogy végigsimította. Meghallgatta, felérte ésszel, örült neki, hogy (ott) apró falovak sorakoznak. Az újraélesztés értelmetlenségével gyűjtötte a leveleket, felhúzta a kesztyűjét, a tükör elé állt, és várta, hogy megjelenjen az arc. (A nők az arcukat egyre közelebb tolták egymáshoz.) A lelkét elöntötték a jelek, melyeket meg kellett írni. Megnyílt, feljegyezte, amit mondtak, bekapcsolta a gépet, elnémult a zene és a mormolás. Elbújtak a szőlőindák között, olyanok voltak, mint azok. Teljesen alkalmatlan, gyomorfekélyes, mindenestől vad robotok voltak, esőtől nedves arc, üreg, melynek gazdája a hűséget és az állhatatosságot gyakorolja. Azokban az odúkban múltszázadbeliek, keresztények és zsidók, ékességek, bonyolultan fésült mosolygó arcok, feltétlen szükséges találkozások. Akik kihajóztak, és megszólalásig hasonlítottak. Hűvös és kellemetlen szellemek eligazították, nagyérdemű férfiak, színes nadrágjukat keresztbe vetették. A pillanat felveszi a szemüvegét, egyik másolja a másikat, felkérik egy táncra, (tisztelettel) minden azon múlik, hogy sikerül-e feljajdulni. Levezeti a feszültséget, kölcsönöz, kitekeri, a sugallatra hallgatva beköltözik, lábadozik.

ott vagytok, ahol nem történik semmi –

ebben a szemcsés térben, távoli alaktalanságban,

minek nincsenek kitapintható sarkai.

aki sosem taposott le lábnyomot,

annak talán emlékei sincsenek –

szétkenődik múltja, mint a túlvizezett zselatin.

azon a helyen vannak folyók,

bővizűek, sodrók, tekervényesek,

benne ezüstpikkelyű halakkal,

a hordalékkúpok között laknak.

Július volt, szokatlanul fázós nyár-közép. A TV-ben narancssárga viharjelzés figyelmeztetett az elkövetkező éjszaka álmatlanságára. Unottan néztem. Megszoktam az átvirrasztott napfelkelte-várást.

Egy nyugdíjas, semmittevő, egyedül élő orvosnak ez mindennapi problémája – válaszoltam az üres falaknak, és a meteorológia hírmondójának.

Már éppen át akartam váltani más adóra, valami vidámabb témára, amikor a képernyőn megjelent a Fogyatékossággal élők Nyári Tábora és annak vezetője, aki elmondta programjaikat. Nem kapcsoltam át, mert a táborvezető mellett egy jeltolmács állt.

Akit ismertem.

Istenem! De rég volt…

Fotó forrása: Fortepan/Pesti Srác2

Amikor Ukrajnát nácitlanítják a tankok

Olajos, mélybarna szeme volt, mint nagyapámnak,

de még feszes szemhájjal, ránctalan, s kicsit összehúzta,

úgy nézte a térképtáskát, annyira figyelt, hogy megértsen,

ráztam a fejem, nem Szuez, hol van az innen, ez a Duna,

nem kanal, dehogy csatorna, folyó ez, hosszú, nagy,

mutattam kezemmel hullámvonalat rajzolva közénk,

nem fasiszták, mi magyarok, gyerekek, kommunisták,

s derékszíjcsatomon a kopott vöröscsillagra mutogattam,

      Pontosan az Akadémia bejárata előtt landoltak. Beléptek a hatalmas korinthoszi oszlopokkal keretezett kapun. Ott bévül számtalan szőke, barna, vörös, eltérő magasságú, nagyjából Ghabbal E'kr Firaz küllemét formázó humanoid típusú hímegyedet, tiszti kadétújoncot, ekronit, loront runt, kicsit tőle különböző daimóneus dágonitát, és nagyon más sadagánt és gegót terelgettek a fekete öltönyben feszítő, bikanyakú, tenyésztett izomzatú leloy biztonsági őrök (ők a leloyok másik nagy csoportja az aktatáskás dolgozók mellett) a nagy számú személyi felvonó felé. Amelyek inkább óriási 100-150 férőhelyes függő buszokra emlékeztettek, mert a vízszintes talajról kiindulva szinte merőleges síkban kúsztak felfelé űrléptékű iramban. Persze az újoncok között voltak hegyes fülű vulkániak, szarudísz-kinövéses homlokú klingonok, pigmeusi mélynövésű, szinte orratlan-fületlen, gürüszemű szürkék, nebutiak és hasonló szabásúak, csak zöldben, a sirputiak. S voltak nem utolsósorban, bár kisebb számban, mintegy ezeren küllemükkel, a külcsínnel a férfi férfiasságot provokáló, állandó jelleggel azt kókadni nem hagyó valami szexbombák és -bálványok, amolyan bombanők. Csak mindegyik másféle, egyik nagyon mellyes, a másik nagyon faros, a harmadik roppant combos és így tovább, és így tovább. Persze mindegyiknek minden alkatrésze baró, egy förszt klasszis a maga nemében. Csak az említettek kiemeltek, s már-már Brünhilda tökéletességét közeltik meg. Persze mind egytől-egyig szép arcúak – bár annyira nem lehetnek szépek, mint Vanda meg Hilda, mert az (meta)fizikailag nem lehetséges – nos, együttesen magukban viselték a nimfák törékenységét, kecsességét, darázsderekát, a valkűrök tömörségét, erejét, dús kebelzetét és az amazonok elszántságát, neadjisten vadságát, roppant hátsóját, testük remekbe szabott arányait. Mind 172 cm feletti magasságú volt; őket a biztonsági őrök külön liftbuszba vezényelték, mondanom se kelljen, ők a milói hadapródnők.