VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
szurdok falához gombolyult holt juharból sarjadó fenyő
Hattyú ezüstből Okker és türkiz Sugarait még ma is ontja Baudelaire és Hölderlin ikonja Az egyetemes líra trónján ül itt A forgalomból kivonva De annál inkább mirtuszba, akantuszba fonva.
Nem mindennapi körülmények között kezdődött barátságom Major-Zala Lajossal. Ezért engedjenek meg egy rövid (vagy hosszú) kitérőt. 1971-ben, pesti egyetemista koromban – ám akkor még jugoszláv útlevéllel – a vakációm alatt autostop-körutat tettem Európában. Sok érdekes kaland és viszontagság után, Olaszországon és Franciaországon keresztül eljutottam a svájci határra, ahol viszont már akkor sem engedték be a pénztelen vándorokat. Valahogyan (bár érdekes história, nem részletezem, mert nem tartozik ide), csak-csak sikerült „besiccelnem” az országba, ám – hiába tettem meg a határon átkelő utat vonaton –, a beutazásnál a határőr/vámos, vagy már minek hívják ott ezeket, figyelmeztetett: rajtam tartják majd a szemüket és igazoltatásokra is számíthatok (ami nem elsősorban az irataim valódiságára vonatkozik – hiszen azokat alaposan ellenőrizték a belépésemkor –, hanem arra, hogy „miből élek meg”, miközben átszelem ezt a földrajzilag kis országot. A szabadban, „biztonságos helyen” töltött éjszaka folyamán (a a genfi vasútállomás várótermében ugyanis éjjelente razziát tartottak és az ott szunyókálókat rövid úton visszazsuppolták Franciaországba), újabb élményekkel gazdagodva lapozgattam címesnoteszomat, hátha találok benne egy svájci címet is. Találtam. Major-Zala Lajos címe volt az. A budapesti Központi Antikváriumban korábban felleltem, egyéb könyvek mögé dugva a „Fémember az áramkörben” című verseskötetét (máig is rejtély számomra, hogyan kerülhetett oda abban az időben), igen pozitív kritikát is közöltem róla az újvidéki Új Symposion nevű folyóiratban. A „Nyugaton” kiadott könyvben benne volt a szerző lakáscíme is, ezt átmásoltam annak idején a címesfüzetembe, hogy „majd egyszer” elküldöm neki a kritikát. Nem küldtem el, de most megtaláltam ezt a címet.
Drága Szindbád! El sem tudja képzelni, milyen boldog voltam, amikor elutazott. Kérem, ne értsen félre, nem a távozásának örvendtem én, hanem az újbóli viszontlátás lehetőségének. A vágyakozás virágaival feldíszített éji órákra gondoltam a tevékeny nappalokon, szívemet könnyű fátyolként simogatták búcsúszavai: „Mire elvirít a gyöngyvirág, bizton visszatérek…” Reggelente dúdolva ébredtem kis emeleti szobámban, majd tánclépésben jártam-keltem, bár lábujjhegyen, hogy az ócska padlódeszkák nyikorgásával az alant lakók nyugalmát ne háborítsam. Tararararam-papam-param…, keringőztem láthatatlan táncosommal. Ahogy szellőzni az ablak deszkájára tornyoztam ágyneműmet, átölelve a nap melegétől átlangyosodó textíliát pirulva emlékeztem arra, miként hevert maga ezeken a párnákon. Két izmos barna karját a tarkójára kulcsolva nézett, addig bűvölt, míg oda nem roskadtam forró mellkasára. Mutatóujjával cirógatta a magamra kapott kombiné pántját a vállamon, míg le nem simogatva rólam vissza nem szédített maga mellé az ágyba.
Kiért is, miért is…
Ujjaim száraz,
– Gyere és békességet adok a szívedbe! – Hallgass rám és teljesítem minden kívánságodat! A csónak, csak haladt Jóska és Pista néztek maguk elé. – Tiétek lehet a gyönyör birodalma süketek vagytok? – Jóska süket, mint az ágyú, én meg vak vagyok. Te mit akarsz? – Impotensek is vagytok, vagy mi van veletek, mi kellene nektek? – Csak impotens vagyok, a Pista az már annyira meleg, hogy süt, de tudod mi kellene, egy kis erős Pista a kenyérhez, mert az nagyon jólesne egy ki sörrel. Kértek egy kicsit, csúfságok? – Mi ismerjük a szerelem minden fortélyát gazdaggá teszünk titeket!
Mert van fájdalom is, ha évül a test, az évek elmulasztott penitenciája; lehetne rosszabb, észre sem veszem, fájdalmasabb az elköltözöttjeim hiánya. Nyitva az ablak, régmúltam zenéje, estharang panasza vergődik az égre s az asztalai lámpa fényébe bogár.
Zárom a gépet, ma ennyire jutottam, ülök a sötétben, bárha későre jár, neszek közt kutatom a kinti világot, magamban a régi arcok albumát. S lám, illatosabbak éjjel a virágok, ma ébren alszanak a kerti petúniák mint nagyanyámnál, gyermekkoromban.
Beleszédülni a mosogatóba, az sem rossz. Vagy odatenni a csirkét és elaludni. Gosztonyi néni majd átjön, elzárja a gázt és kiszellőztet. Amikor éjjel felébredsz hideg van, tehát bezárod az ablakot és nem emlékszel, mikor nyitottad ki. Reggel kimész a konyhába és ott találod a piros lábast a mosogatóban, benne víz, kiöntöd és bámulod a szénréteget az alján. Förtelmes szag a szemetesből, belenézel és kezd derengeni, hogy csirke, meg mai ebéd. Az elalvás és a mosogatóba szédülés között fél liter vodka a különbség. Mosogatóba részegen szédül az ember. Az alvás más eset. Aki levezet négyszáz kilométert – kétszáz oda, kétszáz vissza, plusz a rakodás –, az eléggé kivan. Égő szemmel nekiáll a főzésnek, közben letol két sört, meggyújtja a gázt a kaja alatt és elalszik. Jöhet Gosztonyi néni. Nagy baj lesz abból, ha meghal.
hajnali fohász
lehetetlen formák érzékeinkből származnak kibontakozik keveredik esetlegességek végpontjánál szemet huny a filozófus arca ellenszegülünk földünk értelmezés körkörösség semmiféle referencia gyanúsabb elmosódottabb rakéták kilövésre az összefüggés véletlen összeegyezhetetlen
HALASZTHATATLAN
Halaszthatatlan dolgunk lenne a világban. Ugyanarra a halaszthatatlan műtétre várunk, mind.
Ment az ember az úton, ment nagy irammal, kereste a gyerekét, a koszvadt kölkét, aki aznap délelőtt kóborolt el. Ilyen gondolatokkal ment, hogy elveri, ha megtalálja, bizony elpicsázza, csak találja meg, azt a koszvadt kölköt, hogy hová kódorgott el már meginst! Így ment az ember, tettre készen, felbőszülten, így is ért ki a hármashatárkőhöz. Itt aztán heves fejvakargatásba kezdett, hogy kimódolja, miként folytassa útját ezután, hogy eljutott mindhárom falu határába. Merthogy három falu is állt Kislak körül, név szerint Hídvég és Kőhidas a patak két partján, Széplak pedig kicsivel arrébb. Hogy ki és mikor jelölte ki a három falu közös határát, arról már csak a Kislak alapítását elbeszélő mesék szóltak, de a hármashatár a kisváros közepén álló faragott kőtől eddig, a dombok tövében álló másik kőig húzódott, amely előtt a parasztember a fejét vakargatva tűnődött.
JÓNÁS ÉS AZ ANGYALOK
A feltűnő, szokatlan ruhákat kedvelem, s ha tehetném, mindig kockás bohócnadrágban járnék, de temetésre azért, tudom, mi illik, mi nem.
Itt állok hát feketében, akár a magam sírja előtt, várom, hogy az égbolt hasadva megdördüljön, de csak egy szuperszonikus dübörög ki a felhők mögül.
Mondják, négy, öt fok körül, természetesen Celsiusban, a fű növekedése hirtelen megáll, s nem nő tovább, a libalegelőkön és a hősök emlékműve körül sem.
Ha valakit isten egymásnak teremtett, az Gruber és Gruberné volt. Másfél méter magas az egyik, ugyanannyi a másik. Mindketten farmert és skarlátvörös kapucnis dzsekit viseltek, s még arcban is annyira hasonítottak egymásra, hogy testvéreknek látszottak. Egy kis kunyhóban éltek békességben, szerényen, innen jártak ki fuvarozni minden reggel egy pónikocsival. Eleinte nem minden gond nélkül, de az már régen volt, amikor a gyerekek még gúnyt űztek a két apró termetű emberből. – Matyi, Matyi, Hüvelyk Matyi! – kiabáltak akkor még úton útfélén utánuk, persze tisztes távolból, ahonnan a fuvaros már nem tudott közéjük csördíteni az ostorral. – Ó, az a magasságos! Mikor szabadulok meg már tőletek! – gurult méregbe a patkóbajszú, egyébként szelíd természetű iparos. – Ne foglalkozz velük, egyszer ők is csak elunják – csendesítgette férjét a rövid frizurájú kicsi asszony, azért mutyiban el-elbeszélgetett egyik-másik szülővel, zabolázzák már meg becses csemetéiket.
Extrém idő
Reggel hó. A balkonvirágok fagyoskodva hajtják meg fejük. Április és fagy. Napra várva vacognak, a tél jön ellenük. Nem megy a vers se most. Kuckózni és teavizet forralni kell. Kinn a madárraj nem önfeledt; tompa-rekedt hangon énekel. Még pár hétig rendben lesz minden. Aztán jön a fekete leves. Jó lenne jövőt választani. S olyat, ki arra érdemes.
ültem egy padon a kaméliák
Most a gyönyörű és hűséges virágokra, szívfájdalommal életre keltett veteményekre, feledékenység hamujában termett magoncokra, kificamított ágyásokra térek. Vérének esnek, a harapása kevély, a mérgeket kiűzi. Fordul, elromlik. Vigasztaljátok, szinte elfutna. Lakjál vele, szeresd egy másodpercig. A természetből közelít, homlokán nyitott seb, ebből érkezik a harcos. Február volt. Tavasszal bombák hullottak az ég egyik áttetsző szegletében. Virágzásnak indul az idegen fű. Szeme, orra, keze reggeltől szenved, kezére repül a fájdalom, ajkába harap, olyan erős. Ugyanazt érzi, mint akiket periszkópokkal elkergettek. Kirekesztettek az alkalmatlanságok házából. Aki megfosztottsága miatt senyved, létezik, van, mint a területekről felszállt repülők. Ellágyultak a vadak és a madarak, elméjének díszétől megejtve megöregszik a csiga, megvesztegethető a giliszta, felséges a kukac, mint az ég delelője. Bíztatja házunk törvényeit, ő pedig rókabálba igyekszik. Az elmúlt viharos hónapokban művelt ügyeit firtatta. Használta, látta, kisarjadtak. Az a tudat, hogy láthatóvá válik a nyers hús, arca érzete durva lesz és közönséges. Tisztes távolból is irtózom tőlük.
1. fakerítés, orgonasor, frissen meszelt nyári konyha, távolban tengerimező, rozsdahajú csuhébabák, a lemenő nap fényében zöld szerpentin a töltés, égi játék a szitakötők röpte, előttünk vonuló násznép, mögöttünk gyászmenet, krepp papírból rózsát fonunk, feketét, pirosat, bármilyet, úgyis kifakítja mindet a nap, szalmabálák fekszenek a végtelen ég alatt, mögöttük sárga napraforgóföld
Odüsszeusz bőrig ázva sétált be a kabinba, vizes lábnyomokat hagyott maga után. Szindbádot az asztal mellett ülve találta, a nappali sötétség miatt gyertyafénynél olvasott. Közben időnként megtapogatta a homlokát, néha ivott egy-egy kortyot a lándzsás útifű teájából. Odüsszeusz elsétált mellette kétszer-háromszor, úgy téve, mintha valamit keresne, de csak abban reménykedett, hogy útitársa felnéz a lapok mögül. Mikor megelégelte, közel hajolt hozzá, és gúnyos hangon szólította meg: – Nocsak, nocsak, az örökké nyughatatlan kalandor idebent ücsörög mozdulatlanul, és olvas. Szindbád ránézett, a tekintete helyeslő volt, de nem fárasztotta magát azzal, hogy megszólaljon.
■öld vidéken járunk, gyaloglunk tekergőn sohase vadá■sunk, gyökerek éltetnek folyamokból nyelünk, elves■ünk az erdőn május adjon esőt a bú■aföldeknek
délben bőség terül közös taris■nyánkból üvegünkben mé■, sör, aranyfényű nedvek úgy lógunk, mint méhraj árnyék■ugos ágról jóllaknak a■ok is, akik rég nem ettek
Késő március volt. Alkonyat közeledett. Egy utcasarki bérház második emeletén egy öreg néni kötögetett jókedvűen. Előtte lánya számolta már a perceket, mert várta a fiúját. Anna így szólt leányához: – Remélem, rendes fiú ez a Peti! – Ó, anya, nagyon rendes! Közgazdász, sok pénzt keres. Én szégyellem magam előtte, hogy csak titkárnő vagyok. – Egy percig se szégyelld. Te sem vagy iskolázatlan… – Nem. De én olyan művelt nem vagyok. De nem ezért szerettünk egymásba. – mondta őszintén Viktória. – Csak örökké tartson ez a szerelem! 
|
