VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
mint pitypang a ruhádba illetlen kulcs a zárba úgy törsz bele a rendbe
zavarni kezdenek a morzsák az ágy mellett a zoknik
LEGENDAHÁNTÁS
Lázadunk. Hárítunk. A zárt ajtókon keresztül is lekaparnánk a glóriát. De ha szorít, nyüszítünk, mint a lájkolatlan influenszerek. Az ő kenyerét esszük mind.
Történetem egy kisvárosban játszódik, annak is a szélén, ahol a rég használaton kívül helyezett iparvágány, mint egy kés kettős éle, vágja el a kertvárosi házak sorát a szántóföldektől. A felszámolt bánya, szövetkezetek és üzemek ebben a kisvárosban is ontották a rendszerváltás veszteseit. Nehéz sors jutott nekik, de azért nagy részük később mégis csak megtalálta helyét a világban. Történetem – mondom, mert az eset valóban megtörtént, élő tanúm rá az öreg Vajda Józsi bácsi. (Szegényt tavaly márciusban vitte el egy náthának indult súlyos megfázás. Bensőséges, szép temetése volt.) Rácz, Siklósi meg a Kövér. Három, általános iskolát alig végzett dolgos legény, akik – egyéb lehetőség híján – beálltak a bányába. Először egyszerűbb, könnyű munkákra sorolták őket, majd ahogy az idő telt, jöttek az embert próbáló, nehéz feladatok. Elérve a nagykorúság törvényben meghatározott idejét, három műszakban lapátoltak, takarítottak, cipeltek és izzadtak. Leginkább izzadtak, mert valahogy mindig a kisemberrel végeztetik a munka piszkosabb részét. Mindez rendben is lett volna, ha a bánya képes a gazdaságos termelésre. De miután szenet gazdaságosan ezen a területen, utoljára a boszniai okkupáció idején hoztak felszínre, az üzem halálra volt ítélve. Ennek megfelelően Rácz, Siklósi meg Kövér egy reggelen arra ébredtek, hogy kiszorultak a munkaerőpiacról. Lévén pedig erős, elszánt és fiatal emberek, azonnal a tettek mezejére léptek. Beültek a Lépcsősbe, fröccsöt rendeltek, majd nekiláttak, hogy tervet kovácsoljanak.
A SORS ma úgy döntött, tökrészegre issza magát, hogy legalább tántorogva közelíthesse meg végzetét.
Hej regő rejtem, mindezt megadhatja az a nagy Úristen …
Adjon Isten minden jót, hagymát, krumplit, friss diót.
Búzát, kölest, magot sokat, burukkoló galambokat.
Kizöldülő füvet, fát, tele pincét, kamarát.
Megérkezett Brnoba. Opening up. Úgy érezte, végre kilép a fénybe, az ismeretlenbe. Felkapta a lehetőség. Mint egy tollpihe, szàllt a nap felé. Igen. Új tájak, új célok, új emberek várták. Áramlás. Úszás a flow-val.
Kattogtak a vonatkerekek. Amikor megérkezett az állomásra egy bőrönddel, meglátta a feliratot: hlavni nadraži. Furcsának találta a ž betűt. A pályaudvar egy kicsit romos volt, csak később értesült az angol nyelvű hírekből, hogy hamarosan teljes körűen felújítják és hipermodern épület lesz belőle. Lement az aluljáróba. Kissé szürke és barna volt minden. Nem tudta, merre induljon, egyenesen ment, de aztán rájött, ez rossz irány. Keresgélt a villamosok között Elment a Malineskoho namesti-ig és megkérdezett egy fiatal nőt, hogy merre van a hotel, ahol szobát foglalt. A nő a telefonján mutatta meg a térképen. De így is eltévedt. Egy másik hölgy – aki éppen kutyát sétáltatott – vette a pártfogásába és elvezette a szállodáig.
“és túlzott remények nélkül ússz az ár ellen” (Kassák)
Hát ennyi. Ki-ki ment a maga útján. Mögötte egészen sötét volt, elfelejtette a címet. (Haragudni merészelt egy alkalmatlan pillanatban.) Testet cserélt a katonaköpeny alatt. Kivonult, hogy ügyet csináljon, az ő neve is szerepelt az emlékfalon. Sebesen beszélt rejtélyes nyelven, nem árulkodott. Vasárnap reggel fel akart menni a szobájába, kényes magyarázkodással elébe szaladtak. A harag miatt háromszáz lépést tettek. Őrizte a széket, szétszabdalta. Sétálni mentünk, ugatott, vakkantott, nem is gondolt rá. A szokásait akartam tanulmányozni, rosszkedve elfojtott dühvé változott. Egyedül voltunk, csupa olyasmire akadtunk, amit senki sem látott. Katonákat lőtt le, mintha elszenderedtek volna. Feljegyezte kellemetlen találkozásait, úgy feküdt a földön. Képet festettek róla egy kis karcolással a mellén. Felemelte a talajról, eszébe jutott, hogy szeptember van. Zsákba tömték, hallgattak róla, szokta az oxigéndús földet.
Több mint ötszáz fényképet készültem a telefonomról lementeni: ha sok év múltán rájuk találok, biztos majd örülni fogok neki,
merthogy a telefonnal lőtt képek többsége a telefonnal elvész, nem hozza vissza őket a felhő, sem pedig az aranykardú Hermész,
kutattam az alkalmas technikát, amivel a képeket letöltöm – és zuhogott rám a biciklitúrák emléke, a tópart és a Börzsöny,
Mária azt mondta, még szűz. A háztömbben lakók viszont emlegették, hogy napról napra gömbölyödik a pocakja. Aztán hirtelen lement róla a nagyja. Hiába faggatták, mi történt, a tizenhét éves lány riadva futott el. Feljelenteni nem akarták, mert tudták, hogy nehéz időszakot él meg, az apjával pedig senki sem mert beszélni, amióta a felesége elment, ha nem is minden este, de legalább másnaponta beült a kocsmába, két sarokra a lakásuktól, és haza már igen agresszív hangulatban járt. A Heródes utcai sikátorban egy hajléktalan apró szívdobbanást hallott a horganyzott kukák közül.
Nem hittük el, hogy fölkel újra
a múló idő tükrében látszó: csak hamu és árnyék - felmarkolt porunk szétreccsenő téridőben porrá lesz újra
Evangélium katamarán Jézus és a világ
A megoldás benyit. Könyv van a tenger és az ég között. A szellem meríti víz alá az elválasztottat? A tökéletesség alázatos. Elfogadja a rítust. Az elengedés, a megbocsátás jobb ma.
Nemcsak törvényt módosít, hanem kegyelmet oszt. Isten szájában lesz beszéddé a lét. Megvált a gonosztól. Üdvösségbe léptet. Megeleveníti a lelket, aki kiégett.
Két szövetség határán. Galilea földjén született világa. A halált a hajnal pádimentumán levágja. Új érték. A méltó szó, mint útnyitó hála.
Meghalt és feltámadt. Nem jött hiába! Amihez hozzáér, életet nyer. A vér az ára. Összetétele titok. Őrzi a vers. Tárna.
Bár akkoriban kislány voltam, mégis tisztán emlékszem a szovjet ismeretterjesztő filmsorozat főcímében megjelenő fiúra, aki kalapáccsal nagyot sózott a dióra, hogy hozzáférjen a tudáshoz.
I.N.R.I.
az E M B E R
mától Krisztus a Golgotán
az e m b e r t ő l
Bús zene töltötte be a kertet, az emberiség szívbe markoló keserű dallama. Mindenki úgy tett, mintha nem hallaná. Az élő szélben, a tejóceán morajlásában bíztak, hátha elnyomja a fáradhatatlanul átszivárgó hangokat. Mindenki hallkan tette a dolgát. A túláradó szeretet kegyelmében lebegtek, vagyis inkább tobzódtak. A jólét átszellemült arcokat produkált, a boldogság magasztos gondolatokat szült. Nagyszerűek voltak, tiszták és kicsit unalmasak. A vallástalanság és a primitív gőg megrémisztette a gyermeki énjüket. Elutasították és sajnálattal szemlélték a földi világ vándorait, szánták a vágytól kínlódó lelküket, pedig egyszer ők is lent jártak, ők is gyötrődtek. Érezték, hogy tenni kellene valamit, mert vannak köztük jók is, megérdemelnék a bűnbocsánatot. Nagyon magasból néztek a mélybe.
Ez évben enyhe volt a nyárvégi alkony is ebben a pengetarajos-drót kerítette maradék-házban, a hazánkban, fűszeres, langyos és borzongató, akár mangános állott vízben a lábáztatás. Városomban végleg bezártak a kis-mozik. Elsőbb a köpködős gyöngyvásznasok, de hamar aztán az elsőhetes filmszínházak is, sorban, s attól kezdve már nem volt akkora nagy szám a főiskolán a filmrendezői szak sem.
Juanita volt Rocinha legszebb virágszála. Erről beszélgetett két középkorú férfi Rio de Janeiro legnagyobb nyomornegyedének egyik italkimérő viskójában. Mindketten kiríttak környezetükből. Az egyik azért, mert vak, a másik azért, mert feltűnően jólöltözött volt.
– Mesélj nekem Juanitáról! – kérte a vak látó társát. – Miért meséljek, hisz ismerted jól. Miért meséljek róla most, amikor már nincs közöttünk, amikor már elhagyott bennünket? – Mert újra át akarom élni, milyen volt, amikor még itt ragyogott közöttünk, amikor még éreztem megrészegítő jelenlétét. S szeretnék arról is tudni, miként alakult a sorsa, amikor elkerült innen.
Április
Én nem ilyen áprilist ismerek. Szeszélyest, bolondost, kedveset. A földre hajolva hallani, hogy harsog a fű, s valami mocorgás van a fákon, bokrokon. A komor homlokon egyszerre fölfénylik a nap.
Most reng a föld a talp alatt, fönn zúg az ég. Úr a tűz, a vas, Az ember hulladék.
2022. április 1.
Doyoulikedancing? A sötét szemöldök rándul egyet, a fiú egészen közel hajol a képernyőhöz. Vörösre mart pattanásai bármelyik pillanatban kiokádhatják magukból a következő adag magmát. Émelygés fog el, a munkafüzetben lapozgatok. Tudod, mit, legyen ez házi feladat, tíz mondat a táncról. Használhatsz szótárt. Nem is értem, miért pont ez jutott eszembe. Ki a fene táncol manapság. Legalább hat éve, hogy Péter pimaszul becsúsztatta a kezét a blúzom alá egy szilveszteri bulin. Annak is három éve, hogy rávett, költözzünk. Hagyjam a fasor tulipánfáit, a tetőtéri lakást. Kinőttük, mondta, ahogy kinőttük ezt az országot is, nézett a szemembe.
a mennyezeten és a padlón járó beteg 
|
