Arcokat képzelt maga elé, hogy ne nyomja el az álom.
A padlón ült, ahonnan előzőleg lábával félreseperte a törmeléket, hátát a falnak vetette. Négy napja lépte át a határt, maga is meglepődött, milyen egyszerűen jutott be a körülzárt városba. Azonnal feltűnt, hogy idegen, az igazoltató gárdisták először ellenségesek voltak, de a bizalmatlanság ilyenkor természetes. A katonai parancsnokság épületébe kísérték, ahol egy fekete hajú, fáradt szemű férfi hallgatta ki. Bólogatott, megnézte az útlevelét, később megkérdezte, éhes-e? Általában udvarias távolságtartással kezelték.
– Megértjük miért jött. Értjük az indítékait, bár nehezen fogadom el, hogy valaki külföldről idejöjjön, csak mert szeretné kimenteni a barátait.
Akikről ráadásul azt sem tudta, hol vannak. Egy kora hajnali telefonbeszélgetés után szedte hátizsákba a szükséges holmikat, aztán nekivágott az útnak. A határig egyszerűen ment, ott végül óvatosan átsurrant a nem túl erős őrizeten. Neki volt benne gyakorlata, az őrzőknek nem. Sima ügy. A városig nem bujkált, de egy éjszakája azzal telt, hogy kiderítse, hol, miként juthat át a bezárult ostromgyűrűn. Viszonylag hamar felfedezte a réseket, aztán három óra körül elindult, négykor már feltartóztatták a védők. Akkor arra gondolt: – Ha kifelé is ilyen simán menne…
Amikor nagyapám bekerült a kórházba, és nemsokára rádöbbentünk, hogy a baj sokkal komolyabb, mint amit el tudunk viselni, megfogadtam, hogyha a jövőben bármikor is közöm lesz az időutazáshoz, visszajövök, és az elérhető legjobb orvosi eszközökkel segíteni fogok rajta. Nyerek a számára még néhány hónapot, évet, hogy legalább el tudjon búcsúzni tőlünk, el tudjunk búcsúzni tőle.
Gyerekkoromban sokat sétáltam vele a pogányi erdőben. Volt, hogy fatuskóért ment hátra, ami a füstöléshez kellett, és én elkísértem, de legtöbbször külön cél nélkül, a természet öröméért, a tiszta levegő miatt jártunk órákig a fák között. A fontosabb tereptárgyaknak nevet adtam. A patakot Kis-folyónak, a fák közti vízmosást Őzek Útjának hívtam. Tavasszal mindig készített nekem sípot fűzfavesszőből, néha két Y alakú gally és nád felhasználásával apró vízkereket. Órákig is elbámultam volna, ahogy forog, kitéve a patak csörgedező erejének, miközben odafent délre úsznak a felhők a sápadt égen át. De sosem kaptam elég időt, nehogy megfázzak, és ebédre vissza kellett érni hozzájuk, hisz enni kell, és a laposkrumplit, vagy a tacsedlit, esetleg a tésztás bablevest úgyis nagyon szeretem.
(Eszébe jutott, hogy hány évesek voltak akkor, és igazán nem lehetett megkülönböztetni őket, kaptak kenyeret meg puskaport, és egészségesen fogyasztották az időt.) Amikor ez történt, a zongorához ült, és egy gyenge darabot játszott. Azt az elképzelést dédelgette, hogy széttépi a kegyetlen valóságot. Rövidre fogta a beszélgetést, mert látta, hogy az arckifejezésük bármire képes. Az emberek jönnek lefelé a hegyről, búcsúzkodnak, hitvesi kötelességeikre emlékeztetik egymást. És még ott van az elnyelt hő, amikor a levegő a magasabb hőmérsékletű helyről az alacsonyabb hőmérsékletű helyre távozik. Egy olyan füstölgő marhaság nagy molekulákkal. Védekezni próbálnak, a tekintetük a gerberákról a talajra siklik. Forgatókönyv, melynek Isten készíti a költségvetését. Áll a félkörben, vágja az utat a kerten át, az út ribizkebokrokkal benőtt. (Lezajló jelenségek.) A szerencse háztartása hibás, pedig volnának indokai. Most már szabadon fut, a testének rétegei erősek, Szilvia hasonlít egy mágneshez, pontosabban a mágnes pólusaihoz.
itt nem mondhatom el hogy a lefolyónak állítólag működnie kellene az ilyet meg se kellene említeni pedig a lefolyóval még okos szakmaértő emberek se tudnak mit kezdeni mindig az alapkérdésekhez érkezünk az égi élet meg? nyilván a verébé akinek begyére lép holtában a ló nem mondhatom itt el hogy a lefolyó mire való mire nem való mert nem illendő nem való a lefolyónak mindig annyi emberi tartalma van hogy mindig azt érzem a lefolyó mellett eltörpülök ezért kérem ne csöngessenek nekem váratlan időben se vártban én nem bírom a lefolyót az élethez igazítani
Mondtam én, lányok, hát nem? Hogy pizsiparti lesz, úgy készüljetek.
Jó kis munkahely ez, látjátok, hogy hagyja, hogy ilyen. Pontosan olyan minden műszak, mintha pizsipartira jönnénk. De főleg az éjszakai műszak olyan, mert ilyenkor kicsit szabadabbak vagyunk. Magunk is beleszólhatunk a magunk dolgába. Persze csak itt, helyileg, hogy mikor mit végzünk. Mikor melyik munkát.
Hát mondtam én, ma is pizsiparti lesz, csak az éjszaka kicsit reggelre tolódott. De milyen jó, mert legalább a váltás is itt van. A két éjszakásból az egyik váltóembere.
Mert felváltva pumpálhattok legalább, míg én az irányt nézem. Mert nem mindegy. És nocsak, egy negyedik csajszi is itt van egy másik területről. Korán jött ez is, jóval munkakezdés előtt. Lehet, hogy őt is, látjátok, a kíváncsiság lök ki az ágyból jó korán, hogy van-e, megvan-e még az állása, a helye.
"Nem ad amnesztiát az ég. Pörgök, boszorkányszoknya, szélben. Cidriznek csupasz jegenyék. Vesztemet érzem." Birtalan Ferenc
Az ég általában véve túl sokat mozog. Fújsz rá kéket, lakkot, és ha már ragad, mozdulatlan addig tartod, míg meg nem áll magától úgy, hogy tovább már nem mozog. Aztán fújhatod a felhőket, elfújhatod magad- nak, hogy vannak napok, amik a sarkadhoz kötve, az éjszakákat meg majd megálmodod.
Algériában nem újdonság a Föld rengése, de az 1980. október 10-én, El Asnamban tapasztalt, 7,1 erősségű, cunamival kísért a legnagyobbak közé tartozott, és mai napig különlegesen emlékezetes maradt. A több, mint 3ooo halottat és sokezer sérültet követelő sokk az egész világot megrázta.
Több ország, így hazánk is sietve igyekezett segítséget nyújtani. Egymást érték a gyógyszerekkel, élelemmel, ruhákkal teli csomagok, katasztrófa-kutyák, segítőkész emberek, így orvosok is. Egy ilyen, önkéntesekből álló sebész-team tagja volt doktor Nagy István, a pár éve végzett, de hasi sebészetben már otthonos, éppen nősülés előtt álló orvos. Menyasszonya, egyben évfolyamtársa a szemészorvos, Tavy Réka, akit barátai, márcsak a szójáték kedvéért is, Békának becéztek.
Nem holdkóros, csak nappal, amikor amúgyis ébren van ezzel a faszkalappal, ha VAN éppen. Éjszakánként viszont, álmában szinte, kimegy pisilni. (Ismerek olyanokat is, akik ezt éjszakánként felébredve is megteszik.) Azután visszafekszik és anélkül, hogy felébredt volna, alszik, megkönnyebbülten, tovább, tovább és tovább, egyre távolabb tőlem.
Sanyinak, az orvosnak legújabban egy új mánia jelent meg az életében. Ahogy hazaérkezett, mindig trombitázott. Nagyon hamisan, majd egyre jobban… Elege volt abból, hogy mindig csak a betegekkel foglalkozzon. Egy kis szórakozásra vágyott. Sarolta csak nevette az egészet.
– Miért nem zenésznek mentél? – kérdezte egyszer cinikusan.
Johnson anyuka korán végzett a munkahelyén, és úgy döntött, hogy gyalog megy el kisfiáért az iskolába. Útközben megakadt a szeme az ékszerészüzlet kirakatában. Szebbnél szebb arany és ezüst fülbevalók és nyakláncok csillogtak a vastag rácsokkal védett üveg mögött, és az elrendezés közepét egy igazgyöngy díszítette. Ritka az ilyen gyöngy, színesre festi a falakat, ha fény éri.
Egyszer csak észbe kapott, hogy sietnie kell, elkezdte szedni a lábait, de így is késett. A bejáratnál a kisfia már türelmetlenül várta. Leguggolt hozzá, bocsánatot kért, meg puszilta az arcát, megfogta a kezét, és elindultak hazafelé.
– Milyen volt a suli? – próbálta szóra bírni útközben a gyermekét, de nem sikerült egyhamar. Némi nógatás után a fiú bevallotta, hogy egy tanári intő lapul az ellenőrzőkönyvében. Utána viszont meg sem lehetett fékezni azt a beszédáradatot, ami következett.
Kaparászást hallott az ablakpárkányon. Kinézett, senki. Aztán megint és megint. Végül észrevett egy sötét árnyat, ami éppen beleolvadni készült a kertet borító hófehérségbe. Kérdően nézett a tetszhalott fákra:
− Láttátok, mi volt ez?
A fák egykedvűen zörgették csontvázszerű ágaikat a fel-feltámadó szélben. Ha nincs napfény, akkor őket holmi sötét árnyék nem különösebben érdekli.
Visszaült hát a forró cserépkályha melletti hatalmas fotelba, igyekezett az egyik tört rugót a hátsófelével kikerülni. Amúgy kényelmes, öreg bútordarab volt. Ebben ülve halt meg az ükapja is, a nagyapja is. A dédapja azért nem, mert Doberdónál megsebesült, le kellett vágni mind a két lábát. Láb nélkül meg, ugye, nem olyan egyszerű hazajönnie az embernek a kedvenc foteljához. A dédmama, akit kora gyerekkorából még ő is ismert, nem sokat várt a férje-urára. Szép, kövér asszony volt meg kikapós is, feleségül ment egy henteshez.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
