Utasok lógnak a kapaszkodón, mint marionettfigurák egy mobil bábraktárban. Egymásnak dőlnek, össze-összeütődnek a gyorsulás vagy a lassulás következtében, valamennyien mindig egy irányba. A villamos, mint a kényszerű összezártság által létrehozott közösségi tér. Vannak, akik az ajtók felé nyomakodnak, vannak, akik szeretnének beljebb húzódni, és vannak, mindig vannak, akik megállnak az ajtóban.
Vietorisz Imre rendőrtörzsőrmester megérinti az útjában álló férfi könyökét, az rábámul. Nem moccan. – Ha volna olyan szíves... – mondja Vietorisz, a félbehagyott mondat végén lebegtetve a hangsúlyt, mintegy ezzel is érzékeltetve, hogy leszállna. A férfi kifejezéstelen szemmel néz Vietorisz arcába. Nyaka vastag, orra húsos, állát előretolja. Feje csillog, kopaszra borotvált. A borotvált fejű emberek három csoportra oszthatók: nehéz fiúkra, meg azokra, akik nehéz fiúnak szeretnének látszani, továbbá azokra, akik igyekeznek követni a trendet. Van még azután egy kis létszámú csoport, akik – mint kivételek – erősítik a szabályt.
Várom a hangot: nem egy lelkiismeretes zenekartól. Talán úgy hangzik, mint egy vonat zaja, vagy mint sípszó a kikötőkben, vagy azokon a tereken, ahol forgószelek és tövisek nőnek, lila gyerekek körül, akik menekülni próbálnak.
Botz Yvette: Tél – tiffany technikával készült üvegplasztika a "négy évszak" csoportból
Vészjósló, fekete felhők közeledtek. Egy hirtelen jött szélroham összeborzolta a hajamat. Dühösen néztem az égre. 2010 június eleje volt, amikor a villamosról leszálltam, és a vastagtörzsű, öreg tölgyfák közötti szűk utcán siettem fel a hegyre, hogy eleget tegyek a Budai Bridge Club meghívásának. Később megtudtam, hogy ezt az elnevezést a társaság tagjai eleinte tréfának szánták, de aztán már-már hivatalossá vált. Most inkább óvatlanságomat átkoztam. Miért nem hoztam esernyőt?
Délután négy órára szólt a meghívás. Néhányszor mint kibic vehetek majd részt a heti rendszerességgel létrejövő találkozókon. Később talán „mindig-kész” beugró lehetek, sőt, ha a játékom megfelelő színvonalúnak bizonyul, kinevezhetnek állandó helyettesnek is – írta rendkívül udvarias meghívó levelében a híres zártkörű női bridge-klub szervezője. A dőlt betűs fejléccel ellátott meghívó utolsó soraiban azt is tudatta velem, hogy megfelelő referenciái vannak rólam.
Giorgio de Chirico, Melankólia és az utca rejtélye, 1914, 85x69 cm, olaj, vászon, magángyűjtemény
Elfelejtetted, hogy valaha ott éltünk, ahol a bárányfelhők fölött kék az ég, és a forró nyári délutánokon csendet őröl a ködmalom?
Az alkonyfény valószerűtlenül hosszúra nyújtja a körvonalakat: a lepkét kergető kislány és a lámpaoszlop árnyéka a távolban összeér. Hová tűnnek az enyészvonalak, miután lement a nap? Hová tűnik estefelé a nappal éles kontúrokkal kirajzolódó alakzatok árnyéka?
Gyermekkoromban azt képzeltem, hogy valahol a Föld belsejében él az Árnyéknyelő. Nappal alszik, s akkor tér magához, amikor leszáll az éj. Árnyakkal táplálkozik, és rojtos szélű emlékfoszlányokkal béleli ki szegényes szobáját. Zugában örök sötétség honol, onnan nézve a világ csillogó üveggömb, ábrándkép csupán. Birodalma a ködmalom, ott halmozza fel a megfakult árnyakat: olyanok, mint a lepke szárnyai, amelyekről lehullott a hímpor, s kicsinyre összesodródva, színtelenül lebegnek a semmiben.
(1.) A vízipocok őrlőfoga recseg-ropog, sűrű, gazdag díszítés borítja. Váratlanul, a helyzet nyomása alatt egyszerű eljárás, pironkodni illik. Viasszal itatja át. Fekete földből sivár pusztaszag. Ősmaradványt megillető hőmérséklet. Eljegesedés. Saját munkájához egy cigaretta, felesleges jajveszékelés, veszélyes lehetőség, béka- vagy teknősbéka-csont. Halként helyezkedik, hó úszik a vízben. Szétszórja a halikrát, az igazságnak tartozik, izomrostokból épít, félelem az egész szervezetben, a csomagot a lelőhelyre küldi, csonthulladék, kő.
(2.) Somfai arcába szúrós szél fütyül, szalma ketyeg, végtagok, hideg térdek. Orkán viszi a rétegeket. Származnak, bizalommal vállon veregetve, a fennsíkon a halak átpártoltak, fulladnak, délkeletről jöttek, ezt érezte a hűvös, kék reggelen. Megáll egyenesen, félrehajol, hírt ad, később beszámolnak a jellembeli tulajdonságairól. Hullámzik az arc bőre, tizedmilliméteres, zöldeskék. Hogyan kell a lényekbe csimpaszkodni. Az ősi eszköz kemény, hamuvá válik, desztillált víz párolog. (Világosabb.) Csendes szóval elvetik a magyarázatot. Somfainé fél a medvétől. Igérgetéseivel emlékeztet a feldolgozásra. (Vastagon betemet.) Éles mosollyal motyog maga elé. Kifogyhatatlanok mégiscsak, kaptam, ellenszegül bennem, tisztázni kell az ügyességet, tucatszám mennek az évek, következtetni tudunk. Somfainé beugrik a vízbe, porosodó madarak tisztítják a kőzet repedéseit. Lát egy délkeleten befejezett várost, és egy ősz hajú pókot. Párhuzamosan egyszerre több munkát végez. A vakvéletlen, és pihés kopaszságú csecsemők, a bőrük, mint a cukkíni héja.
Always can't rain. Felpillantok az olvasásból, odakint esik. Vigasztalanul szakad idebent is, suhan át az agyamon. Eljössz, hiszen megígérted. Várlak, utóvégre megígértem. Elképzelem, amint megérkezel. Nem tudom, honnan jössz, és mit hurcolsz magaddal, amit majd neked is le kell tenned. Ha ideérsz, biztosan jól leszek, spontán, kedves és szexis. Lesz pár óránk, aminek örülhetünk, de ez sose ment még parancsra senkinek. Mire képes még a szív, ha foltozott. Csak a száj, a szem, a nyak, a váll, a mell szabad. Mire képes a kar, a derék. Mire az ölelés. Csak ne csengene folyton a fülembe, hogy nincs szerelem bőséges idő és méltó lassúság nélkül. Kundera tudta.
Leteszed a hátizsákod, felakasztod a kabátod, és cinkosan kutatsz a tekinteteddel, mint rég. Csokipapír? Persze. Már összeszedtem. Adok a látszatra. Ha ma kérdeznél, nem megy. Látszatra sem. Szidom a kurva háztartást, szidom a kurva eget. Szidom magam, amiért gyáván elhallgatom, hogy minden átkozott reggel a szorongás ébreszt, pont, amikor jönnél, amikorra ki kéne vasalnom magam. Kapkodom a levegőt, összeszűkült gyomrom csak órák múlva enged inni vagy enni, és ágyban tart a félelem. Magzatpózban fekszem délig. Hasamra süt a nap, és te már kétszer megkerülted a Földet. Dél van. Kelj már fel. Vár egy váratlan üzenet a messengeren, mintha sejtenéd. Pedig az aznapot épp sikerült elkezdenem. Fogmosás, pakolás, internet. Egyszer a mentős időben érkezett, és megkérdezte, hogy dohányzom-e, mert akkor sürgősen gyújtsak rá. Egy-két-há, beszív, és egy-két-há, kifúj.
Botz Yvette: Boldogság - tiffany technikával készült üvegplasztika
Fal dől veletek a fa levelek meg hullnak szerte szana szét Átok gondok zuhognak a For int meg csak zuhanna…na-na Szét a szék meg az éj is ég és kékre zöldre véresre vér Süntüskéken ül a Nap egyébként Macskaháton egér zenél A lógós biológus akadémikus meg félre beszél…fél ha jön a szél Akkor szét széled a rém-remény a puffokon Alagút meg kút lesz belőle harag okoknak Bizony már a rózsalevelek is megkarcolják egy mást Szelekkel latolgatnak hajba helyett talajba kapnak Nyissz! Kampec a tele Holdnak
– Esik. Szakad, mintha dézsából öntenék – elejtem kezemből a fát, a tenyeremen vízhólyag lüktet –, elsős voltam, mikor valakinek az anyja ezt mondta. Nem az én anyám, mert nekem nem volt, ha lett volna, most nem lennék itt. Épp a botsáskát bámultam a terráriumban, aztán ránéztem az ablakra, milyen az, amikor dézsából öntik. Gondolom, az Isten önti. Olyan magasról ki más tudná lefelé önteni, nem igaz?
Máskor a talaj nyílik meg, ami onnan jön, az emberi szemmel nem látható. De ő nem ember volt, szeme sem volt, ő ezt állította. Azt mondta, azért nem jön fel sosem, mert világtalan. Világtalan vagyok, la belle.
És ilyenkor mindig meg kellett kapaszkodnom a fába, és akkor rendre vér szivárgott a hólyagba. Labellónak becéz? Az eszem is eldobom, nemcsak a fát.
Botz Yvette: Virágszedő – vegyes technikával készült díszüveg
Volt egy kertem
a kőfalon túl, oda őzek jártak aludni. Slaggal vizet spricceltem néha a falon túlra a magasra nőtt nővényzetre szárazság idején, közben hátra-hátra néztem, hogy a férfi látja-e ezt, s ellenőrzi-e később a vízmennyiség hiányát. De aztán hallottam éjszaka, amint az őzek kicsi nyelvükkel a sötétben a vízcseppekre lelnek.
Abban az időben gyakran kérkedtem másoknak milyen érzések támadnak rám, amikor az erdőn az ösvényeket járom. Láttam arcukon a meglepődést, majd a néma gúnyt, ám az erdő és a kőfalon túli kert értettek.
Jaj, már megint kicsúfol! Talán nem jól mondtam valamit? Akkor is kinevetett, ha felvettem legkedvencebb ruhámat, a kozáksapkám és a matrózblúzt. Hát még ha a tükör előtt illegettem magamat, persze titokban, nehogy Jancsi is meglásson. Né ha azért így is megcsípett. Naná, létezik olyasmi, ami elkerülné árgusszemű bátyám figyelmét?
– Kapitány a fedélzeten! – állt vigyázzállásba ilyenkor. – Hahaha, hehehe!
de elérték az unokák, hogy aggódjam egy gerle miatt, még éjjel is ezen rágódom, kapott-e vizet ebben a rekkenő hőségben, jól tettük-e, hogy elvittük a Tanyaudvarba, megy oda mostanában orvos, megvizsgálja-e, és ha megvizsgálta, lehet-e rajta segíteni, szinte hallom a morgó tanyaudvari dolgozót, amint ingerlékenyen azt rikácsolja, a természet kilöki a gyengéket, de mi nagyon szeretjük ezt a balkáni gerlét, még nevet is adtunk neki, ő a Csoki, mert a tolla vége tejcsokoládé színű, fejecskéje szép barna, a szeme is az, olyan furcsán tudja kinyitni- becsukni, a két szemhéja középen találkozik, alulról és felűről egyszerre indul, hihetetlen,
Áll az öregasszony a késői télben a pályaudvar bejáratánál. Előtte a járda vizes-hidegen csillog. Az olvadó latyakot alighanem elcsámpásodott, ősöreg hótaposójával rugdoshatta félre, kevéske biztonságos helyet készítve kartondobozának, ott a lába előtt. A dobozon, gondosan nejlonzacskóba bugyolálva, öklömnyi pogácsák. Egy zacskó, egy pogácsa. A nőn vastag kabát, tiszta de kopott kordbársony nadrág, amennyire megállapítható, tiszta az is. Fonnyadt almaarca épp csak kivehető a fejére tekert kockás sál redői közt. A szeme színe a frissen fagyott jégre emlékeztet.
Megállok tőle úgy két méterre oldalvást és cigarettát veszek elő, meggyújtom, közben rásandítok. Szinte a füst mögé bújva. Észreveszi hogy nézem, de nem reagál, nem fordul felém. Csak a kezét emeli meg egy kissé, épp csak… Szinte jelzésértékű a mozdulata, nehogy úgy érezzem, hogy tolakodó, hogy rám akarja tukmálni a portékáját. Csak a szeme villan felém egyetlen pillanatra, aztán közönyösen bámul valahová, a villamosmegálló irányába. A hó szakad, a hőmérséklet lassan nulla fok alá süllyed. Fázik a kezem. Végigszívom a cigarettám, a csikk sercenve fullad a hólébe.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
