Videó

A Magyar Hang videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal


(Kép forrása: felvidek.ma)

Csodálatos emlék-mozaikokban élnek gyermekkori szerelmeim, lélegeznek, elevenen térnek vissza a múltból magányos óráimba.

Egyszer drága Simándi Ágnes költőnő barátnőmmel osztottam meg ezeket a nyúlfarknyi történeteket, ezek hallgatása közben fel-felkacagott, és azt mondta: „Írd meg őket, ne hagyd a semmibe veszni!”

Így próbálom a múltbeli történéseket időbeli sorrendben felidézni.

 

Szerettem a szerelmet, inkább a szerelem lélekben zajló izgalmait, ám lehet, hogy a szerelembe voltam szerelmes, azokba a belső térben játszódó lélekmozdulatokba. Mindenképp valóságos nagy élményt jelentettek számomra akkor és későbbi életem során is. Most is ilyen szeretettel gondolok vissza a történésekre.

 


Budakeszi – Makkosmária Angyalok királynéja templom

 

Makkosmária

/Budakeszi/

 

fogyó ligeteket

őrző kicsiny templom

szétaranyló áldás

romló erdősoron

 

 


(Illusztráció: Wusching Ibolya)

 

– És te miért szeretsz még mindig, még most is? – szegezted nekem a kérdést.

Válaszolhatnám azt, amit te: csak. Vagy, ha virágos jó kedvem lenne, azt mondanám, hogy mindenért. Mert te ezeket szoktad felelni, ha én teszem fel ugyanezt a kérdést neked. A csak ugye nem válasz, a mindenért pedig éppen hogy semmi. Mondd legalább, hogy a szép szememért, a hosszú hajamért, a kerek csípőmért, bármiért, csak ne azt, hogy mindenért!

Ha azt hiszed, hogy nem tudok bővebben válaszolni, akkor tévedsz, mert én egészen pontosan meg tudom mondani, miért szeretlek. Még mindig.

 

 

 
Szelényi Anna: A gondolkodó / The thinker 

 

 

pokolba az illúziókkal

körmeimet a szívbe mélyesztettem

remegett szegény a szégyentől

 

lerázta húsingét

látható lett minden álma

citoplazmában úszva

 

a szív huzalon egyensúlyozott

mint egy fecske

a rádióadók fémes hangon rezonáltak

figyelem figyelem

‒ maradjon mindenki nyugodtan a helyén

 

 


Szelényi Anna: Szembenézés

 

emberi kapcsolataid régóta

szobák szagokkal pókhálós

szemű kollégiumi reggeleken

szomorú faggyú bomlik így

pállott szájak és lábak közt

gomolygó belekből szabadult

gázok zsibbadó lábú ritmusára

dezodorok cifrázta dallamvonal

 


Mórotz Krisztina: Ezüstbe öltözött

 

 

Üresjárat

 

– Davisville Station, Torontó –

 

Megállás nélkül havazik,

és minden járat törölve.

Eszembe jut, gyerekként

mennyire féltem, hogy

egyszer majd

lekésem a kirándulásra

induló buszt.

 

Ahová most mennék,

nincs csatlakozás.

Szó nélkül járatokat

törölnek manapság,

így könnyű elveszni

térben és időben.

 

 

Csaba velem szembe ül le az asztalhoz. Hátrébb tolja a széket, ahogy bal lábát jobb térde fölött keresztbe veti. Vállai előre esnek, állát felém böki, miközben hevesen gesztikulál. Ettől a tartástól háta kissé púposodik. Eszembe jut, ha most egy póznára támasztanám a fejét, a rúd kicsivel a térdkalácsok fölött fúródna át és szegezné a földhöz. Bármennyire is dühös vagyok rá, elvetem ezt a képet. Amúgy is igen billenékenyre sikeredett, hisz ha a fejet a rúdra támasztanám, az áll alatti kis gödör nem lehetne annak nyugvópontja. Inkább gondolkodó pózba igazítom át végtagjait. De ő erről tudomást sem vesz. Mindkét kezére szüksége van. És kávéra is. Sokra. Csinálok kávét, mondom, hogy felállhassak, és már nyúlok a csészékért, kanalakért, majd a szemmagasságban lévő polcról leemelem a nescafét és a cukrot. Háttal állok, mégis tudom, követi minden mozdulatomat.

 


Kelebi Kis István: Enyészpont

 

visszafordult

 

már nem tudom miről beszélgettünk

de az hogy visszanéztél jelentett valamit

többet talán mint amiről szó volt

különben is a szavak mostanában elfordulnak tőlem

többnyire van értelmük persze

de számomra nincs jelentősége a megértésüknek

néha órákig bámulok egy-egy szót

elveszett gondolatot keresek benne

és úgy érzem hogy ő is arra törekszik amire én

mindkettőnk felismerésére

ó is biztosan tudja hogy valamikor az enyém volt

hogy szinte mindenem benne van

most mégis csak bámuljuk egymást

mint két idegen és a szó

lassan – jelentőségével együtt – úgy sétál ki belőlem

mintha soha nem találkoztunk volna

és vonszolja magával azt az érzést is

ami valamikor valahol összekötött bennünket

 

 


Kelebi Kis István: Nemzedékek – digitális rajz

Idén, 2022. január 22-én a Magyar Kultúra és Vince napján kora délelőtt kimozdultam a házból, el öcsémhez, Lacihoz, mert az ő kicsi kertjében a ház előtt két szőlőtőke éldegél, aztán segítségükkel vizitálhatunk, milyen szőlőtermésünk lesz idén. Borra ugyan kevés adatot kaphatunk, mert az egyik tőke csabagyöngye, a másik meg saszla. De a Vince-napi rituálénak eleget teszünk, és ez a fontos.

Öcsémhez együtt érkeztem öregdiák társam, Istók Jóska Benedek nevű unokájával.

Pista bácsi! Tata küldi maguknak ezt a teli kis demizsont. Juhfark van benne, hároméves. Ebben a literes üvegben meg újbor. Ősszel, Mártonkor kóstolgatták, akkor sok jót mondtak róla. Tata szerint, aki azzal kezdte, hogy a lopóból pohárba csurgatott, nagyon jó boriskává változott.

Akkor lassan készülődtök, Bence?

Tele lesz tavaszra a zsákom, hozok sok-sok meleget!

 


Aknay Tibor: Távozóban

 

FEBRUÁRI ÖZVEGYEMNEK

 

 

Mondjátok meg: kivárta, hát

hordhat palackzöld gyászruhát

 

arcomon mosoly-heggé simult a seb

 

nincs már, ki nem tudott nélküle élni

a semmibe jár lábát lógázva félni

 

s motyog: a világ lett kevesebb

 

 

 

 

“a lámpák kihúnynak félelmükben

és a fák derékba törnek” (Kassák)

 

 
Magén István: A főváros

Ijesztően hamar telefonált. Bosszúsan szagol, ha a diagram megjelenik. Nem őt verik, a munkalapjáról importált adatok alkotják az oszlopokat. A testek tele vannak, bonyolultabb is lehet kellő gyakorlat után. A fejléc a felső sor, meg az oszlopok. Tiltakozik, az ablakban állapotjelző. Feladatok. Látjátok, miként fog kinézni száz év múlva. A navigációs ablakban kering. Megtenné fejen állva is, a lekérdezés típusától függ. A nyaka recseg, szégyenteljes jelölés, szó szerint jelenik meg a határidő. A sorrendet keresi, segédvonalakat tartalmaz. Oldalazva levegőt vesz, koppanva úszik. Betolakodott, végeredményben nem a mámortól, nem a dühtől. Eltölti a bűntudat, Hosszú a lista, a kamatperiódus. Megvan a hely, megszokhatta volna, nem tudni kik laknak ott, szédülést okoz, kapaszkodik, legördít. Egy gyűrött bádogbögre, szelíd és rokonszenves, kering, duplán kattint, így olvashatóbb. Felfogás, mely a kiégést közömbösíti. (Fintorognak, télikabátban járnak, meg vadonatúj munkaruhában.) Végrehajtja a hízást, szárnyas autókat röptet a levegőben. Lehuppannak a papírra, messzire eltartja magától, boldog. Széles csapáson halad a nyelőcsövén keresztül. Bocsánat kérően mosolyog, hibáztatják. A szalagok kellenek, meg a szalagokon található gombok. Ez a szöveg helye, a feliraté, melyet nem engedünk beírni. Aki a szögek közé nyúl, elfelejti a kötődéseit, vált, elérhetetlen. A szögek számok is lehetnek. Kattintás előtt kialakulnak a tagolások. (A herceg nagy népszerűségnek örvend a monarchisták között.) A lüktetéstől zizegnek a vezetékek. Az élettel azonosítják a lélegzetet. Egy rágógumizó, arcán a furcsa foltokkal, kapargatja finoman megmunkált szobrát. Közben gázszag, szivárgás, a járókelők tolakodva özönlenek az ajtón.

 

 


Koday László: Most mi van?

 

Minden falunak volt egy bolondja. Már, amíg volt élet a falvakban. Ma már se földje, se botja, se kalapja a legényeknek, hogy a botot a földbe leszúrják, rátegyék a kalapjukat és azt mondják: ez a világom közepe. De akkor ez másképpen volt.

Pácegres és Debrecen között félúton, a dűlők után, ha az ember pont abba az irányba fordult, amerre a fácánok repülni szoktak, meg ahonnan mindig több harangszó hallatszik a távolból, mint amennyinek kellene, egy igen kicsiny falu terült el. Annyira kicsi, hogy Debrecen városatyái – jó szándékuk jeléül – olyan hosszú nevet adtak neki, hogy több időbe telt kimondani, minthogy az ember komótosan, tempósan végigjárjon egyetlen utcáján. Ezért történt, hogy a postahivatal kisvártatva és józanul Kisszegnek nevezte el. Különösebb oka nem volt rá, hacsak nem Bolond Pista iránti tisztelete, akit joggal és szeretettel neveztek később Kisszegnek, de még előtte feltétlenül szólni kell a harangozásról.

 

 

A mozdulat testté lett. A gondolat anyaggá.

Isten lett emberré. Az áldozat maggá.

A mag kikelt. Az idő betelt.

Megadta a Messiás a jelt.

 

A mélyreható változásnak jönnie kell.

Mert emberré lett a kereszt.

volt erőtlen lett, megjelent a Lesz.

Ki hitte volna, hogy meglehet?

 

 

 

(Mikor újból kivilágosodik a színtér, középtermetű, harmincöt év körüli, egyebekben minden szempontból jellegtelen férfi: Suciu hadnagy bukkan fel az ajtóban.)

RUDI. Hurrá, éljen Iljics lámpása! Most az egyszer nem sokáig tartottak sötétségben bennünket. Persze még jobban örülnék, ha pontosan tudnám, mikor veszik el a vizet, fűtést, áramot. Teszem fel, megírhatnák az újságok, a Fáklya vagy Crişana, hogy legalább lelkileg felkészülhessünk egy-egy áramszünetre. (Auricahoz.) Te meg mit mutogatsz folyton az ajtóra? (Felfedezi a hadnagyot.) Szép virágos jó estét! Hát maga, cimbora, a kéményen surrant be vagy a kulcslyukon?

SUCIU. Csak az ajtón, Ungvári elvtárs, tudniillik nyitva volt.

RUDI. A kiskésit! Elfelejtettük bezárni.

SUCIU (közelebb jön Rudihoz). Nevem Suciu Alexandru. Parancsoljon, itt a „névjegyem!”

(Rudi elolvassa, és elsápad.)

 

 


Virág Lajos (Győri Fotóklub Egyesület): Szóló

 

 

Nagyapám egy selymesen simogató szeles délután

Tavasszal vagy ősszel mindegy már talán

Megsétáltatta drága tacskó kutyáját

Tompán tappogtak a praclik az aszfalton

Miközben csodás szépség suhant a túloldalon

Földet söprő haloványkék fehér ruhaköltemény

Kis kalap a kontyon díszes de szerény

 


Aknay Tibor: Illúzió

 

mert nem marad

 

végül mindent

beborít majd a

csönd és nem

lesz mit föl-

mutatnunk

mert nem marad

semmink sem

abban a végtelen

ürességben

 

 


Aknay Tibor: Folyópart

 

Folyók

 

Álmomban másik folyó áradt itt, nem ez,

és a lassú áramlásban álltunk, ahol most

a part menti nád összeér. Mozdulatomra

a víz színén túl ékszerfényű halraj rettent.

A neved kiejtve a halálomra emlékeztetett.

Az ég most felettem, mint álmatlan szem,

pislogó fénnyel teli, és olyan tág. Neveletlen

kedvem jár a parton, köveket kacsáztat, és

mikor indulásnál kézen fogom, a víznél felejti

játékait.

 

 


Illusztráció: Wusching Ibolya

Lajos fedezett fel. Azt fedezte fel bennem, hogy tehetségesen tudok megérteni. Az új neveimet is ő adta. Az Erzsébetből képezte őket: Zseböli és Zsöbell. Azt mondta, ezek illenek hozzám, mert egy kicsit franciásak meg művésziek. A kicsi franciául petit, vagyis nem így ejtjük, így csak írjuk. Ejteni pötinek ejtjük. Szóval azért suttogta a fülembe azt, hogy imádlak Zseböli, sőt, Zsebölimeböli meg azt, hogy imádlak Zsöbell, sőt, Zsöbellimelli, mert bennem is van művészi és franciás hajlam egy pötit, csak jó mélyen eltemetve, de ő majd fokozatosan előhozza, ezt ígérte. És szépen be is tartotta. Őt meg franciásan Luinak kellett hívni, illetve még most is így kell, hisz élő személyiségről beszélünk. Szerinte a Lajos csak tévedés. És nem is passzol a vezetéknevéhez, ami Frankensteinberger.

 

 
Orbók Ildikó: Égkép

 

Itt van a szexualitás, mint hírközlés. A hacker a legóvatosabb filológus. Fogócskát játszanak
a keze alatt a völgy ösvényei. A processzorok. Megérkezik a legérzékibb hardver-
ornamentika. A fémiszony.

 

A Celsus könyvtár Epheszoszban lévő, pillangó-lelkű rekvizitumai, akár az aszú borok,
nemesednek a teher alatt. Amikor Schliemann „megtalálja” Tróját, az addig csupán mitikus,
mesebeli hely patinás realitássá emelkedik, az atlasz elnyeli Európát. Jaj. Nem szabad
megdöbbenni. A teljes szeretet kiűzi a félelmet. A kvantumfizika keverőpultja mögött ép és
tömör múlt van. Alexandria. Jeruzsálem. Róma és Los Angeles. A mindenki által másképp
elképzelt könyvtár. Szövegvilág.

 

 


Németh Hajnal Auróra: Földanya hava
Japán selyempapír és Rogyasztott üveg szobor, samott, antik csipke, fa, 2010.

Éjszakával töltött nappalokról álmodom, és elképzelem milyen lenne semmit képzelni. Közben kocsonyában lebegek csontok közé süppedve, a tüdőm lassan telik, kellemesen fojtó érzés, mindig ki akartam tölteni magamban az űröket, galaxisokat összenyomni, bolygókat egybegyúrni, napokkal égetni össze az arra futó ereket. Lezárt.

A füst nem jó töltőanyag, túlságosan könnyed nekem. Kipróbáltam. A lángok kiölik ágyi poloskáinkat matracunkból. Belemarnak poros könyvespolcainkba. A pornótól vírusos gépünk gépházából menekülnek, hajlonganak, egymást lökdösik, magasabbra, ennyit akarnak, innen el, hajtogatják. De ők is arra lettek teremtve, hogy maradjanak. Kifáradnak, lecserélik piros ruhájukat szürkére, illenek a falakhoz.

 

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal