Csodálatos emlék-mozaikokban élnek gyermekkori szerelmeim, lélegeznek, elevenen térnek vissza a múltból magányos óráimba.
Egyszer drága Simándi Ágnes költőnő barátnőmmel osztottam meg ezeket a nyúlfarknyi történeteket, ezek hallgatása közben fel-felkacagott, és azt mondta: „Írd meg őket, ne hagyd a semmibe veszni!”
Így próbálom a múltbeli történéseket időbeli sorrendben felidézni.
Szerettem a szerelmet, inkább a szerelem lélekben zajló izgalmait, ám lehet, hogy a szerelembe voltam szerelmes, azokba a belső térben játszódó lélekmozdulatokba. Mindenképp valóságos nagy élményt jelentettek számomra akkor és későbbi életem során is. Most is ilyen szeretettel gondolok vissza a történésekre.
– És te miért szeretsz még mindig, még most is? – szegezted nekem a kérdést.
Válaszolhatnám azt, amit te: csak. Vagy, ha virágos jó kedvem lenne, azt mondanám, hogy mindenért. Mert te ezeket szoktad felelni, ha én teszem fel ugyanezt a kérdést neked. A csak ugye nem válasz, a mindenért pedig éppen hogy semmi. Mondd legalább, hogy a szép szememért, a hosszú hajamért, a kerek csípőmért, bármiért, csak ne azt, hogy mindenért!
Ha azt hiszed, hogy nem tudok bővebben válaszolni, akkor tévedsz, mert én egészen pontosan meg tudom mondani, miért szeretlek. Még mindig.
Csaba velem szembe ül le az asztalhoz. Hátrébb tolja a széket, ahogy bal lábát jobb térde fölött keresztbe veti. Vállai előre esnek, állát felém böki, miközben hevesen gesztikulál. Ettől a tartástól háta kissé púposodik. Eszembe jut, ha most egy póznára támasztanám a fejét, a rúd kicsivel a térdkalácsok fölött fúródna át és szegezné a földhöz. Bármennyire is dühös vagyok rá, elvetem ezt a képet. Amúgy is igen billenékenyre sikeredett, hisz ha a fejet a rúdra támasztanám, az áll alatti kis gödör nem lehetne annak nyugvópontja. Inkább gondolkodó pózba igazítom át végtagjait. De ő erről tudomást sem vesz. Mindkét kezére szüksége van. És kávéra is. Sokra. Csinálok kávét, mondom, hogy felállhassak, és már nyúlok a csészékért, kanalakért, majd a szemmagasságban lévő polcról leemelem a nescafét és a cukrot. Háttal állok, mégis tudom, követi minden mozdulatomat.
Idén, 2022. január 22-én a Magyar Kultúra és Vince napján kora délelőtt kimozdultam a házból, el öcsémhez, Lacihoz, mert az ő kicsi kertjében a ház előtt két szőlőtőke éldegél, aztán segítségükkel vizitálhatunk, milyen szőlőtermésünk lesz idén. Borra ugyan kevés adatot kaphatunk, mert az egyik tőke csabagyöngye, a másik meg saszla. De a Vince-napi rituálénak eleget teszünk, és ez a fontos.
Öcsémhez együtt érkeztem öregdiák társam, Istók Jóska Benedek nevű unokájával.
– Pista bácsi! Tata küldi maguknak ezt a teli kis demizsont. Juhfark van benne, hároméves. Ebben a literes üvegben meg újbor. Ősszel, Mártonkor kóstolgatták, akkor sok jót mondtak róla. Tata szerint, aki azzal kezdte, hogy a lopóból pohárba csurgatott, nagyon jó boriskává változott.
– Akkor lassan készülődtök, Bence?
– Tele lesz tavaszra a zsákom, hozok sok-sok meleget!
Ijesztően hamar telefonált. Bosszúsan szagol, ha a diagram megjelenik. Nem őt verik, a munkalapjáról importált adatok alkotják az oszlopokat. A testek tele vannak, bonyolultabb is lehet kellő gyakorlat után. A fejléc a felső sor, meg az oszlopok. Tiltakozik, az ablakban állapotjelző. Feladatok. Látjátok, miként fog kinézni száz év múlva. A navigációs ablakban kering. Megtenné fejen állva is, a lekérdezés típusától függ. A nyaka recseg, szégyenteljes jelölés, szó szerint jelenik meg a határidő. A sorrendet keresi, segédvonalakat tartalmaz. Oldalazva levegőt vesz, koppanva úszik. Betolakodott, végeredményben nem a mámortól, nem a dühtől. Eltölti a bűntudat, Hosszú a lista, a kamatperiódus. Megvan a hely, megszokhatta volna, nem tudni kik laknak ott, szédülést okoz, kapaszkodik, legördít. Egy gyűrött bádogbögre, szelíd és rokonszenves, kering, duplán kattint, így olvashatóbb. Felfogás, mely a kiégést közömbösíti. (Fintorognak, télikabátban járnak, meg vadonatúj munkaruhában.) Végrehajtja a hízást, szárnyas autókat röptet a levegőben. Lehuppannak a papírra, messzire eltartja magától, boldog. Széles csapáson halad a nyelőcsövén keresztül. Bocsánat kérően mosolyog, hibáztatják. A szalagok kellenek, meg a szalagokon található gombok. Ez a szöveg helye, a feliraté, melyet nem engedünk beírni. Aki a szögek közé nyúl, elfelejti a kötődéseit, vált, elérhetetlen. A szögek számok is lehetnek. Kattintás előtt kialakulnak a tagolások. (A herceg nagy népszerűségnek örvend a monarchisták között.) A lüktetéstől zizegnek a vezetékek. Az élettel azonosítják a lélegzetet. Egy rágógumizó, arcán a furcsa foltokkal, kapargatja finoman megmunkált szobrát. Közben gázszag, szivárgás, a járókelők tolakodva özönlenek az ajtón.
Minden falunak volt egy bolondja. Már, amíg volt élet a falvakban. Ma már se földje, se botja, se kalapja a legényeknek, hogy a botot a földbe leszúrják, rátegyék a kalapjukat és azt mondják: ez a világom közepe. De akkor ez másképpen volt.
Pácegres és Debrecen között félúton, a dűlők után, ha az ember pont abba az irányba fordult, amerre a fácánok repülni szoktak, meg ahonnan mindig több harangszó hallatszik a távolból, mint amennyinek kellene, egy igen kicsiny falu terült el. Annyira kicsi, hogy Debrecen városatyái – jó szándékuk jeléül – olyan hosszú nevet adtak neki, hogy több időbe telt kimondani, minthogy az ember komótosan, tempósan végigjárjon egyetlen utcáján. Ezért történt, hogy a postahivatal kisvártatva és józanul Kisszegnek nevezte el. Különösebb oka nem volt rá, hacsak nem Bolond Pista iránti tisztelete, akit joggal és szeretettel neveztek később Kisszegnek, de még előtte feltétlenül szólni kell a harangozásról.
(Mikor újból kivilágosodik a színtér, középtermetű, harmincöt év körüli, egyebekben minden szempontból jellegtelen férfi: Suciu hadnagy bukkan fel az ajtóban.)
RUDI. Hurrá, éljen Iljics lámpása! Most az egyszer nem sokáig tartottak sötétségben bennünket. Persze még jobban örülnék, ha pontosan tudnám, mikor veszik el a vizet, fűtést, áramot. Teszem fel, megírhatnák az újságok, a Fáklya vagy Crişana, hogy legalább lelkileg felkészülhessünk egy-egy áramszünetre. (Auricahoz.) Te meg mit mutogatsz folyton az ajtóra? (Felfedezi a hadnagyot.) Szép virágos jó estét! Hát maga, cimbora, a kéményen surrant be vagy a kulcslyukon?
SUCIU. Csak az ajtón, Ungvári elvtárs, tudniillik nyitva volt.
RUDI. A kiskésit! Elfelejtettük bezárni.
SUCIU (közelebb jön Rudihoz). Nevem Suciu Alexandru. Paran csoljon, itt a „névjegyem!”
Lajos fedezett fel. Azt fedezte fel bennem, hogy tehetségesen tudok megérteni. Az új neveimet is ő adta. Az Erzsébetből képezte őket: Zseböli és Zsöbell. Azt mondta, ezek illenek hozzám, mert egy kicsit franciásak meg művésziek. A kicsi franciául petit, vagyis nem így ejtjük, így csak írjuk. Ejteni pötinek ejtjük. Szóval azért suttogta a fülembe azt, hogy imádlak Zseböli, sőt, Zsebölimeböli meg azt, hogy imádlak Zsöbell, sőt, Zsöbellimelli, mert bennem is van művészi és franciás hajlam egy pötit, csak jó mélyen eltemetve, de ő majd fokozatosan előhozza, ezt ígérte. És szépen be is tartotta. Őt meg franciásan Luinak kellett hívni, illetve még most is így kell, hisz élő személyiségről beszélünk. Szerinte a Lajos csak tévedés. És nem is passzol a vezetéknevéhez, ami Frankensteinberger.
Itt van a szexualitás, mint hírközlés. A hacker a legóvatosabb filológus. Fogócskát játszanak a keze alatt a völgy ösvényei. A processzorok. Megérkezik a legérzékibb hardver- ornamentika. A fémiszony.
A Celsus könyvtár Epheszoszban lévő, pillangó-lelkű rekvizitumai, akár az aszú borok, nemesednek a teher alatt. Amikor Schliemann „megtalálja” Tróját, az addig csupán mitikus, mesebeli hely patinás realitássá emelkedik, az atlasz elnyeli Európát. Jaj. Nem szabad megdöbbenni. A teljes szeretet kiűzi a félelmet. A kvantumfizika keverőpultja mögött ép és tömör múlt van. Alexandria. Jeruzsálem. Róma és Los Angeles. A mindenki által másképp elképzelt könyvtár. Szövegvilág.
Németh Hajnal Auróra: Földanya hava Japán selyempapír és Rogyasztott üveg szobor, samott, antik csipke, fa, 2010.
Éjszakával töltött nappalokról álmodom, és elképzelem milyen lenne semmit képzelni. Közben kocsonyában lebegek csontok közé süppedve, a tüdőm lassan telik, kellemesen fojtó érzés, mindig ki akartam tölteni magamban az űröket, galaxisokat összenyomni, bolygókat egybegyúrni, napokkal égetni össze az arra futó ereket. Lezárt.
A füst nem jó töltőanyag, túlságosan könnyed nekem. Kipróbáltam. A lángok kiölik ágyi poloskáinkat matracunkból. Belemarnak poros könyvespolcainkba. A pornótól vírusos gépünk gépházából menekülnek, hajlonganak, egymást lökdösik, magasabbra, ennyit akarnak, innen el, hajtogatják. De ők is arra lettek teremtve, hogy maradjanak. Kifáradnak, lecserélik piros ruhájukat szürkére, illenek a falakhoz.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
