Keresés a honlapon:

Köves István versei (Februári özvegyemnek, Hozzámköltöztatték a lányai, Jónás és az angyalok)

 

 

 

FEBRUÁRI ÖZVEGYEMNEK

 

 

Mondjátok meg: kivárta, hát

hordhat palackzöld gyászruhát

 

arcomon mosoly-heggé simult a seb

 

nincs már, ki nem tudott nélküle élni

a semmibe jár lábát lógázva félni

 

s motyog: a világ lett kevesebb

 

 

 

HOZZÁMKÖLTÖZTETTÉK A LÁNYAI

 

 

Általában a muskátlikról keveset tudok,

az enyémről, aki anyámról maradt, kicsivel többet,

évszakonként elforgatom, odébb tolom, óvatosan,

mert a helyváltoztatást, megtapasztaltam, nem kedveli,

vízből is keveset, és langyosan, esetleg kézmelegen,

no, meg a hidegtől, huzattól kedvetlenül borzonganak

cakkos, borostás, haragoszöld levelei, sértetten,

de faládájában kedvvel nyújtóztatja gyökerecskéit,

a levegőtlen műanyag kaspóban utálkozva izzadt,

azóta szótlan csak a fényre kívánkozik, de nagyon.

Nem mondanám zárkózottnak, de tény, hogy vannak titkai,

virágot hogy mikor is hajt, előre csak ő tudja,

azt meg, hogy miért, kinek, azt meg még úgy,

nagyritkán virágzik bodrosat, váratlanul,

én ugyan bíztatva csepegtetek keveset olykor a tövére

valamiféle tápoldatot, de lehet, nem attól,

talán csak valahogy megsejti, mit várok el tőle,

s tényleg kedvemre akar tenni, ki tudja, hiszen

összeszoktunk az évek során, összecsiszolódtunk,

ezért is furcsállom, hogy kis ideje féltékenyen figyel,

mióta asszonynénémet hozzám költöztették a lányai,

nekik nincs rá idejük, életük folyvást egy rohanás,

hétvégeken majd, ígérték, hogyne, természetesen,

közben itt békében el lehet velem, elférünk bőven,

van az a háttámlás öreg karszékem, majd abban

kiültetem a folyosóra, ott reggeltől estig éri a nap,

békén kuporoghat bolyhos berlinerkendőbe burkolva,

lábán a kibütykölt mamamamusszal, figyeljen énrám,

milyen zenét szerethet, ha már soha nem szól,

csak les, könnytől fényes, apró gombszemével, némán,

ellesz itt nálam, jól elleszünk, nénje, egyet se féljen,

mi, meg a muskátli, ugye, megérdemeljük egymást.

 

 

 

JÓNÁS ÉS AZ ANGYALOK

 

 

A feltűnő, szokatlan ruhákat kedvelem,

s ha tehetném, mindig kockás bohócnadrágban járnék,

de temetésre azért, tudom, mi illik, mi nem.

 

Itt állok hát feketében, akár a magam sírja előtt,

várom, hogy az égbolt hasadva megdördüljön, de

csak egy szuperszonikus dübörög ki a felhők mögül.

 

Mondják, négy, öt fok körül, természetesen Celsiusban,

a fű növekedése hirtelen megáll, s nem nő tovább,

a libalegelőkön és a hősök emlékműve körül sem.

 

Álmodik ilyenkor a mező, vagy gondolkodik, ki tudja,

temetőben járva, múzeumban forgolódva én is,

egyre csak élőket keresek még, nem a rég holtakat.

 

Gyarapodik a múlt, fogy a jövő, sokasodik a megbánás,

a ledöntött sírkő sem annak hiányzik, aki pihent alatta,

a világ nagyjából föl van fedezve, katalogizálva feszeng.

 

Egy ideje kerülöm a kerítéseket, de még a partvonalat is, mindent,

ami megoszt, vagy elválaszt, s ünnepeimen azzal vigasztalódom,

hogy bár az ember nem eleve jó – de még könnyen azzá válhat.

 

Hisz magam is ártatlan vagyok, karomban békésen hunynak angyalok,

siket-csöndes a világ, kozmikus lelke mozdulatlan és vacog, amikor

végre tarka történetté érik a szikár tények vitája a ledér valósággal.

 

Látom? A sekély vízből felém egy elégedett, cet okádta Jónás lábal.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-02-03 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.