Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Sallay Gergely: Bolond Pista

 

 

 

 

Bolond Pista

 

Minden falunak volt egy bolondja. Már, amíg volt élet a falvakban. Ma már se földje, se botja, se kalapja a legényeknek, hogy a botot a földbe leszúrják, rátegyék a kalapjukat és azt mondják: ez a világom közepe. De akkor ez másképpen volt.

Pácegres és Debrecen között félúton, a dűlők után, ha az ember pont abba az irányba fordult, amerre a fácánok repülni szoktak, meg ahonnan mindig több harangszó hallatszik a távolból, mint amennyinek kellene, egy igen kicsiny falu terült el. Annyira kicsi, hogy Debrecen városatyái – jó szándékuk jeléül – olyan hosszú nevet adtak neki, hogy több időbe telt kimondani, minthogy az ember komótosan, tempósan végigjárjon egyetlen utcáján. Ezért történt, hogy a postahivatal kisvártatva és józanul Kisszegnek nevezte el. Különösebb oka nem volt rá, hacsak nem Bolond Pista iránti tisztelete, akit joggal és szeretettel neveztek később Kisszegnek, de még előtte feltétlenül szólni kell a harangozásról.

Kisszegen Bolond Pista óta számolatlanul többet harangoznak, mint kellene. Ezek alól kivételt képeznek a szentmisék, úrfelmutatáskor, mert már Pista is el tudott számolni háromig, bár érdekes módon csak ekkor, máskor nem. Igaz, nem is várta el tőle senki. Egy ideig persze morcogtak a népek, hogy hát így még harangozni se lehet, dehát valami munkája mindenkinek kell, hogy legyen, és kaláka sincs mindig, mert oda természetesen Pista is hivatalos volt, ha nem is a falat rakni, de zöldségeket beszélni mások gyönyörűségére.

Bolond Pista volt az egyetlen senki, aki falubelinek számított. Ez úgy lehet, hogy a szülei épp átutazóban voltak és az öreg papnál kaptak szállást, amikor Pista megszületett. Az apa és az anya hallgatag, ám derűs, tiszta tekintetű emberek voltak, igaz, volt egy furcsaságuk: mindketten egy-egy kacsát hordoztak a hónuk alatt, ahogy ők mondták: emlékül. Mosollyal beszélgettek, pillantásával szerette az apa az anyát, az anya az apát. Az anyának oda kellett adnia az életét a születendő gyermekért, reggel pedig feleségét ölelve találta meg az apát az öreg pap. Amikor a szobába belépett, a kertből, az ablak alól a két kacsa elrepült. Mondják a falubeliek, hogy se előtte, se azóta nem láttak kacsát olyan magasan szállni. A plébános megkeresztelte a fiút és maga mellett tartotta.

Senki volt tehát a fiú. Nem azért, mert ne szerették volna, hanem azért, mert a hagyomány szerint, ha valaki a faluban letelepszik, először senki lesz. A gyermekük, esetleg az unokájuk már gyüttment is lehet, és az ő unokájuk talán helyinek számít. Ne gondoljuk, hogy szívtelenek lettek volna. Egyszerűen ez volt a hagyomány. És tudták, a hagyomány dolga az, hogy legyen. Pista, ez a senki, mégis fontos volt a kisszegieknek – bár ekkor még nem nevezték őket kisszegieknek – és szerették őt, ha nem is az eszéért. Mert – ahonnan a nevét is kapta –, Bolond Pista bolond volt. Töprengett is jó sokat a szentéletű plébános, hogy nem talán tanításul bolondította meg a gyereket a Jóisten, tanításul neki, aki maga után nevezte el Pistát Pistának. Mert ugye, csillagszemű szülőknek ritkán bolond a gyereke. Ritka beszédét tőlük örökölte a fiú, igaz, a kacsák nem izgatták. És az is igaz, hogy amikor szólott, akkor mindenki harsány nevetésben tört ki, mert mondása sületlenség volt ugyan, de valami füle-farka mégiscsak volt neki. Hogy mi, azt megfejteni nem tudták, csak érezték, hogy így van. És rossz szándéknak se lelték még nyomát se a gyerekben, pedig a korabeli fiúcskák erősen próbálták azt belőle előcsalogatni. Ilyenkor derült ki, hogy a papnak nemcsak könyvei, de mogyoró vesszeje is van.

Védték hát Pistát és szerették. Amíg a pap élt, Pista harangozott az előbbiekben említett tökéletességgel, és a templomszolgai teendőket is ő végezte. Azért meg kell hagyni, hogy a kelyhet, a bort és a vizet nála senki nem szolgálta szebben. Kaszálni nem tudott, még fát vágni sem, de azért volt neki földi haszna is. Vihar előtt – olyan viharok előtt, amik csak úgy ukk-mukk-fukk megjelennek, kiöntik az áldást, és ahogyan jöttek, el is mennek, ezért ezeket nem is lehet előre látni –, kiabálni kezdett, hogy huhú-huhú, verdesni kezdett a karjaival, mintha szárnyai volnának, és végig szaladt a falun. Ismerve a helyiség méretét, nem volt ez sportteljesítmény, de mégis nagy bosszúságtól kímélte meg a népet, mert annak, aki otthon a tüzet őrizte, még volt annyi ideje, hogy gyorsan berakodjon az udvarról a gangra, hogy ne ázzon el minden. Meg is becsülték Pistát, még azután is, hogy az öreg pap meghalt, és az új plébános, akinek nehéz volt a feje a sok tudománytól, nem tartott igényt a szolgálatára, és útjának eresztette.

Ekkor Pista tizenöt esztendős volt, de nem kellett világgá szaladnia, mert a suszter megtette inasnak és házába fogadta őt. Nagy türelemmel tanítgatta a fiút, és ennek meg is lett az eredménye. Pista ügyes lett, szépen dolgoztak együtt, olyannyira, hogy amikor az idős cipész eltávozott, őrá hagyta a műhelyt.

Lelkiismeretességét mutatja, hogy a cipők, csizmák és topánkák cipők, csizmák és topánkák voltak a javából. Kis falu lévén, hamar ellátott mindenkit megfelelő lábbelivel. Ezután kisebb javításokat kellett csak végeznie, azokat is ritkán, ezért az emberek busásan megfizették a munkáját, amikor pedig nem volt készíteni vagy javítani való, kalákában nevettetett vagy a vihart jelezte. Egészen a háborúig.

Besorozták, pedig még a jegyző is felemelte a szavát, de hasztalan.

A fronton állandóan kiabáltak vele, mert semmire nem volt jó, még a zubbonyokat sem tudta megkülönböztetni. Úgy lehurrogták, hogy nem is tudta elmondani, azért keveri össze az oroszt a némettel, mert mindegyik lő. Ha neki kellett lőni, nem talált el senkit és semmit. Reszketett, mint a nyárfalevél, és a be nem fejezett munkákat hajtogatta. Egyszer cudarul megbüntették, mert eltávozást kért a tisztjeitől arra hivatkozva, hogy jön a tél, és ha még hazaér időben, el tudja készíteni a kiscipőket a gyerekeknek, hogy meg ne fázzanak. Tiszteletlenségnek vélték, majdnem fejét vették érte.

Valahogy mégis életben maradt, és a világégés után hazatért. Minden megrendelésnek eleget tett, még azoknak is, amiket a háború előtt vett fel. Hiába mondták neki, hogy már nem kell, mert nincs kinek, ő csak azt hajtogatta, hogy azt tanulta az öreg susztertől és a paptól is, hogy amit az ember megígér, azt meg kell csinálnia. A falubeliek némán nézték, hogyan viszi ki a házakhoz a cipőket, csizmákat és topánkákat. Ha a háznál nem volt kinek az elkészült lábbelit odaadni, vagy nem nyitottak ajtót, vagy már ház sem volt, elment a temetőbe, és ha megtalálta, akit keresett, a sírhoz, ha nem, a tömegsírhoz tette le a cipőt, a csizmát és a topánkát.

Mikor mindent elvégzett, verdesni kezdett a karjaival, mintha szárnyai lennének, szaladni kezdett a faluban és kiabálni, hogy hu-hú, hu-hú, mire nagy viharfelhő kerekedett, önteni kezdte az áldást, Bolond Pista pedig felrepült a viharba, bele a felhő kellős közepébe.

Az asszonyok, akik otthon a tüzet őrizték, miközben az udvarról a gangra cipekedték a holmikat, hogy el ne ázzanak, mesélték, hogy Bolond Pista mellett két kacsát láttak az égen a felhő körül repdesni. Azóta a templomban számolatlanul többet harangoznak.

 

 

  
  

Megjelent: 2022-01-31 18:00:00

 

Sallay Gergely (Gyula, 1991)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.